2012. november 30., péntek

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 5


(Endrődi Sándor nyomán)

1844

Rajz a Honderűből
Deczember 8.  Pesti Divatlap.  Uj évn.  23. sz.  156. 1.
„A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor s e lap szerkesztője előtt olvasá föl Petőfi legújabb nagy költeményét, illy czim alatt: János vitéz, s ezen, irodalmunkban még eddig szokatlan modorú népmese szép költői kidolgozása mindnyájunk tetszését nagy mértékben megnyeré. Magas phantázia, sajátos népi elem, meglepő regényes irány bélyegzi az egészet, s ezen kalandoros csodás mesében költő annyira eltalálá a népies nyelvet, s mese-előadási modort, hogy azt mind a mivelt közönség, mint a köznép nagy gyönyörrel fogja olvashatni. — Petőfi ez uj műve nem sokára sajtó alá kerülend, s biztosan merjük állítani, hogy nagy tetszésben  részesülend."

Deczember 8. Pesti Divatlap. Uj évn. 23. sz. 160. 1. A P. Dl. 1845-re szóló előfizetési felhívásában ígéri, hogy Barabás rajzában adni fogja az év folytán Petőfi arczképét is.

Deczember 11. Életképek. II. 24. sz. 783.1. valaki Dardanus álnév alatt „Sajóvölgye, nov. 29-én" dátummal uti levelet ir, melyben kitér az ifjú költőkre s legkivált Petőfi u. n. durvaságait rójja meg. A levél elején az utazás fáradalmairól s főkép a nagy sárról panaszkodik, így pl. elmondja, hogy Hatvan alatt 10 ló vontatta ki őket s aztán igy folytatja: 

„Szegény Magyarország, árva kereskedés! és ez út vezet Pestre. Pest megyében vannak a legjobb szónokok s legrosszabb utak!... Igaz itt-ott van egy kevés töltés is, de ebből hamar kifogy az ember, mint a türelemből, s akkor széles Magyarország áll előttünk; s a kocsis istenre bizva sorsát, hajt neki, dombnak, fertőnek s útkereső buzgalmában átgázol az őszi vetésen s szabadon hasítja fel a legelőt s fordítja fel az utazókkal tömött bárkát az irtáson barnuló törzsökön. „Miért nem hajt kelméd, bátya, a jobb  útra?"   —  csattantam fel boszusan a gyalogló kocsisra. A jámbor csodálkozni látszott e kérdésen. „Hát azért uram, az angyalát! mert jobb ut nincs". Az angyalát! e czifra szó igen ismeretesen hangzott fülembe. „Az angyalát! az angyalát!" — mormogám magamban; hol hallottam e szót? igy töprenkedtem, s figyelmem az ut bajaitól elfordult. Ugy van: némely tehetségdús fiatal költőink verseiben fordul elő e czifra szó. — Kár, hogy néhányoknak ezen valóban szép jövendő elébe siető költőink közül nincs egy barátjok, ki megmondaná nekik, mikép e káromlás sehol sem szép s költeményekben botrányos; hogy ez nem humor, vagy ha az, csak annyiban az, amennyiben a bor is humor. Kár, hogy a critica hallgat, s egy-két egészséges gondolat által megvesztegetve, nem igyekszik kiirtani mindent, mi a költészet égi hangján nem szól s mi a rögre emlékezteti az embert. De én nem bírálatot kívánok irni. Ha ezt tenném, sokat nem szabadna elhallgatnom, főleg azon bal irányt nem, mellyet ifjabb költőink kedvencz előszeretettel követni jónak látnak s melly szerint a népiességet akként kívánják kifejezni, hogy káromkodnak és virágokkal élnek, mellyek a bogrács mellett csak elcsúszhatnak, de költői műben botrányosak. De legyünk igazságosak. A költő-e oka ennek vagy nem inkább azok, kik egy-két jó gondolatban a genie fellángolására gondolnak ismerni, s a helyett, hogy az ifjú költőt botlásira figyelmeztetnék s barátilag intenék őt a kinövésekre (hisz az ifjú fa legdúsabb a nedvben), rásütik a lángész bélyegét, s a kegyencz minden sorát megéljenzik, s jaj annak, ki ellene szól. A költő illyenkor, mint a kertész, ki olly virágot növeszt, melly leginkább kelendő, nyugodtan halad a kimutatott téren, költeményei mind a pártfogók tetszésére iratvák, s bár ezek ajkain a jóváhagyó mosoly egyre fenlebeg, de a poézis szárnycsattogva lebbent el s a papiroson rímbe foglalt vagy lábra mért próza áll. Nem kivánom szorosan sem egyik sem másikhoz alkalmazni e sorokat; vannak fiatal költőink, kiknek versein lehetlen a költészet aranyporát észre nem venni; de bár gondolataik  —  nem tagadhatni  —  eredetiek:  a  költemények  modora, nyelve lehetlen,   hogy  fenebbi   állításom   annyiban   ne   igazolja, amennyiben   igaz,  mikép  őket is  egy-két  tekintély pártfogása — hogy ugy mondjam   —   elkényeztető s kik most azon erős hiszemben  vannak,  de   másokkal is el akarják hitetni,  hogy az  illy  modor  humorra   mutat. — És mint ezek egy időtől ifjabb költőink verseiben igen   gyakoriak: ugy fájdalommal kell tapasztalnunk azt is, miként egyidőtől az irodalomban egy clubb,   egy cotterie keletkezett, mellynek pártfogó szárnyai alatt minden szabad; kezdenek tollasodni a verébfiak, s nő fel  az  istenadta nagylevelű utilapú. — Mióta a  derék  Athenaeum letűnt, nincs lapunk, melly ezen fényes silányságok s bitorlott  tekintélyek ellen határozottan föllépett   volna;  hanem  e  helyett „frau-schwester"-es pukkerlikkel s  bókokkal sietett kicsi, nagy, valami ugorkafára kapott irói usurpator elibe, s boldog volt, ki ennek pálmalevél  szövetű   reggeli zubbonyának rojtjait megérinthető.   —   És   a  közönség   nemesült  ízlése? . . . Tudom darázsfészekbe nyúltam, de ez rég szivemen feküdt. Hiszem, hogy ez sokáig igy nem maradand, amint nem is maradhat s hogy megrovás  nélkül olly nagy lármát,  mint most, nem fognak üthetni a nepotismus hősei. Lehet, hogy csalódom;   de   hitem  az,  hogy a  jelen szak a  magyar irodalom legszerencsétlenebb időszaka, mikor minden ifjú, előkészület, hivatás  és tehetség nélkül,  ha már két rímet össze tud faragni, avagy emésztetlen olvasmány után egykét gondolata van, költővé, iróvá lesz; midőn az irodalom legújabb termékei, kevés kivétellel, szakmány gyármunkák, midőn a classica-literatorára semmi kilátás, a tudományos műnek nincs keleté, és az író, kit a széles utón járó tömeg magával nem ragadt, s kinek költői lelke magasb sphaerák-ban  lebeg  —  éhezni  kénytelen; midőn  piszkolódások s üres hirecskék töltik be a journalistika hasábjait, és olvasója az illy ürességeknek mégis akad. Illy gondolatokba mélyed-ten bámultam ki a szép fénylő sárra, midőn kocsink ismét elakadt."

Deczember 11. Életképek. II. 24. sz. 788. lapon: „Petőfi ismét egy uj költeményt készített. „János vitéz" czim alatt. Vörösmarty s a Vachott-testvérek, kik előtt tehetségdús költőnk azt felolvasá, egyhangúlag igen jelesnek mondják."

Deczember 21. Honderű. II. 25. sz. 403. lapon:
Versek.
Irta Petőfi Sándor. 1842-1844. 
A helység kalapácsa. Hősköltemény négy énekben. Irta Petőfi Sándor. 
Alig tudnék egyhamar fiatal magyar költőt nevezni, kit olvasóközönségünk és journalisticánk olly hirtelen, hogy ugy mondjam, egyszerre tenyerére vett volna, mint P. urat; s nem is egészen ok nélkül, mert pár év alatt elszórva megjelent költeményei közül nem egyben elvitázhatlan jeleit adá kitűnő költői hivatásának, nem mindennapi költőtehetségének. Azonban mig egyfelől e jeles tehetségeket szivünkből méltányoljuk: annál kevésbbé lehetünk baráti, de sőt ellenei vagyunk mindennemű irodalmi elbeczéztetéseknek, s habár nőkkel szemben a bókokbani kis bőkezűséget nem tartjuk is mi lelkiismerefcértő dolognak; véteknek tartanók aláírni mindazon dicsőítő phrasiseket, P. urat illetőket, miket némelly lapokban olvasni alkalmunk vala. Véteknek tartanók pedig az iró érdekében P. úr hivatva van koszorúsaink' elsői közt egykor helyet foglalni, minek zárnók el előtte az oda vezető utat gyöngéi palástolgatásával ? Ennyit tán nem ártott előlegesen megjegyezni elmondandó őszinte szavaimnak — hogy ugy mondjam — motivatiójául. — Két könyv fekszik előttem. Együtt szólok a kettőrül, mert nem annyira a munkákról, mint inkább az azokat teremtett tehetségről, P. úr költői erejéről, s annak kifejlődési irányárul fogok röviden s átalában pár szót mondani.

A ,Versek' három év' gyümölcsét nyújtják az olvasóközönségnek 1842-től 1844-ig. Mi legelőször föltűnik e költeményeken, s mi általában P. úr minden munkáját, mondhatnám kivétel nélkül, kedvezően jellemzi, az a könnyüség, melly minden soron, minden gondolaton el-ömlik, s ez P. úr költőtehetségének egyik nem leggyöngébb bizonysága. Nem találsz azokban nyomára az erőlködésnek, kényszerítésnek az eszmék' kifejezése, vagy a gondolatok összetűzése körül, nem szögletesség vagy feszességre a nyelvet illetőleg; e versek könnyen, kellemesen folyók, a gondolatok menete, fordulatai erőltetés nélküliek, s költeményei egészben sima öntetüek; s ez egyik főok, miért P. ur versei szívesen olvastatnak.
Továbbá érdeméül kell kijelelnem költőnek a nyelv egyszerűségét, dagálytalanságát, mellyet legtöbb ifjú költőnk műveiben hasztalan keresünk. Itt mar azonban nem lehetek olly föltétlen dicséretemmel, mint fönebb, mert ez egyszerűség rovására P. úr itt-ott egészen prózaivá, néhol még ennél is alább sülyed. Illy prózaiságokat találok péld. a ,Betegségemben', ,Elsö szerelem', ,Kedves vendégek' stb. cziműkben, s még a prózai nevet is hizelgésnek tartom a ,trágya' (178. 1.), ,veszett fene' (141. 1.), ,fene sík' (130. 1), s több illy kifejezésekre, mellyeket P. úr kedvelni látszik, de mellyek bőven igazlandják alább e részben mondandó szavaimat.  Ha átmegyünk elemezésére az érzelmeknek, mellyek költő' lantja' húrjain megzendültek, s ha keressük e költeményekben a költőt szoros értelemben, azon eredményre jutunk, mikép P. úr igen sokszor nem bírt kiemelkedni egyediségéből alanyiságra, nem sikerült neki érzelmeit átalánositani, idealizálni, s átalában véve, hogy köznyelven szóljak: kelletinél többet foglalkodik magával. És ez nem tehetséghiányból ered, mert az ellenkezőnek néhány igen gyönyörű példáit van alkalmunk a könyvben láthatni. Illy példa, (bár nem egészen) mindjárt az első ,Hazámban' czimű, illyenek ,Temetőben', ,Az utósó alamizsna' (a könyv' legeslegjobbjainak egyike), ,Végszó ***-hoz' s több apró költeménykék. De e mellett igen számos verse van, mellyben én-jét nem csak hogy elpalástolni nem birja, nem akarja, de sőt többször egyenesen verse homlokára tűzi; mi módjával, kedélyes modorban megbocsátható ugyan s verselésnek megjárja, de a költészet' magasb mérelveit rájok illesztenünk alig lehet. P. úr pedig följogosita bennünket, hogy tőle maradandóbb, benső beccsel biróbb, magasb szellemű költeményeket várjunk, mint illyenek: ,Én', .Merengés', ,Bucsú a színészettől' stb. stb. cziműek.
A versek' egyik tetemes részét népies költemények és népdalok teszik. P. ur' vénája kiválólag a népköltészetre átalában, s különösen annak humoristicus ágára hajlik, annyira, hogy ha ollykor magasb ihlet' géniusza föllengöbb repülésre szárnyaltatja is múzsája' énekét: csakhamar visszaesik az ismét egyszerű népiességébe, s valóban alig jelölhetnék ki két három költeményt az egész könyvben, mellyekben a költő' röpte magasb poesis' mezején a tárggyal egyenlő magasságon maradna mindvégig. Annál erősb azonban költő a népköltészet' terén, s itt valóban számos jeles darabjai vannak, némelly versei ittott a legegésségesb, ép humortul pezsgők, s több illy darabjai kétségkívül a legjobb illynemüek közé számíttathatnak.

Azonban a milly örömmel méltánylom e jeles tehetséget P. úrban, annál nagyobb sajnálattal, de kénytelen vagyok kimondani, mikép e népköltői tehetség álirányban kezd indulni s hogy kimondjam himezés nélkül, a pórias verselés' alant regiójába kezd mindinkább alásülyedezni. Szomor példája ennek a ,Helység kalapácsa' főleg, s a ,Versek'-be számos helyek. Ama könnyüség könnyelműséggé kezd váln s ahelyett hogy leereszkednék költő a néphez, mellynek nyelvén szól, lealjasul a pórhoz, hogy sületlen viczeivel azt megkaczagtassa. Avvagy vegyük elő a ,Helység kalapácsát'. Szerző egy humoristicus hőskölteményt akart adni mellyhez tárgyat az alsóbb népélet nyujtanda. Nincs itt sem tér sem idő az illy költemények czéljáról, s általába: a népköltő' hivatásáról beszélni. De kérdem egyszerűen van-e a ,Helység kalapácsában' valami magasb czél, mi költőnek minden művénél kitűznie kell. Tesz-e nevetségessé valamelly előítéletet, vagy bármi ferdeséget, a nép közt uralkodót, tehát van-e erkölcsi czélja ? Nincs. S ha tárgya már szerencsétlen, ollyan-e a kivitel, hogy a tárgy hiányt, vagy mondanók inkább, a pórias tárgyat, a költő népnyelv feledtetné olvasóval, hogy kellemesen mulatkoznánk a humordús előadáson? Erre pár idézettel felelek a kérdéses hőskölteményből. 

A 48—49. lapon ez áll:

„Igazolni fogom magamat,
Nem, mintha remegnék
A kend' fenyegetéseitől,
Jobban felkösse gatyáját,
A kitől meg kelljen ijednem.
Érti-e kend ezt? —
„Mind igaz a mit kántor uram szólt,
Aki úgy mellesleg mondva,
Gyáva haszontalan ember,
Hogy olly pimaszul rám vallott.
Én bujtogatám őt,
Hogy csapja el a kelméd' keziről
A szemérmetes Erzsókot,
Mert én kendet utálom,
Mint a kukoricza-gölödint."
„Ugyan ugy-e?"
„Biz ugy ám !"
„Hát kend azt gondolja talán,
Hogy én kendet szeretem
Avval a macskapofájával?"
„Micsodával?"
„Avval a macskapofájával!"
„Macskapofámmal ?
Hát te süldisznó stb. stb.

Ítéljen olvasó, kemény valék-e, midőn illy verselést ,pórias'-nak neveztem fönebb: s pedig ez idézett hellyel többé kevésbbé egyenlő regióban jár az egész hősköltemény. Szolgál-e illy olvasmány mulatságul művelt olvasónak, s izlésnemesitésére, müvelésére a népnek? Nyer-e általában az irodalom illy müvekkel valamit ? szóval: megfelel-e illy mű azon igényeknek, miket tekintélyes műbirák a népköltés, népköltészet' eszméjéhez mindenha s mindenhol kötének, s miket kétségkívül P.'ur is igen jól ismerend? Bizonynyal nem.
A Honderű divatja
És e magasb kivánatokat kielégíteni, a költői fensőbb igényeknek megfelelni P. urnak olly dus véna, olly jeles tehetség s hivatás mellett, nem lesz nehéz. És az eszköz, a mód, melly által ez elérhető, szerintem nem fekszik egyébben, mint költő' ízlése' nemesbítésében. P. ur még igen fiatal költő, s igy megbocsátható, ha izlése még eddig nem olly tiszta, nem olly művelt, minőt költőiül igénylünk, mi nélkül minden hivatás, minden tehetség köszörületlen gyémánt, nem egyéb. Nem tisztem e fölött leczkét tartani P. urnak, ő fogja ismerni az eszközöket, izlése' nemesbítésére szolgálandókat, szabadjon csupán megjegyeznünk, mikép egyike, s P. urnál tán nem leghatálytalanabbja lenne ezeknek, elismert classicitásu müvek' olvasása. — S ha P. ur tanulni fogja megkülönböztetni a ,népies'-t a ,pórias'-tól, s átalában költő ügyekvendik lenni, s nem verselő, ha nem annyira a mennyi-, mint a minő-re lesz tekintettel, ha tárgyai' választásában kissé finnyásb leend, teljes biztossággal hiszem, mikép e mostani munkákat követendő művei' ismertetésénél nem lesz azok' bírálójának annyi gáncsolni valója, mint mennyire alkalmat nyujta e mostani két kötet, s könnyebb, s  egyszersmind édesb is leend bíráló' tiszte.

Mi hogy olly kiváló tehetségek mellett, minők P. úréi, nem sokára bekövetkezendik, hiszem és óhajtom.
Nádaskay Lajos.

/Nádaskay, aki maga is költő, tapasztalt szerkesztő, sokat tesz a továbbiakban Petőfi népszerűsítéséért. Az más kérdés, hogy nem tartozik P. feltétlen rajongói közé, mint ahogy a Honderű is mindvégig kritikai álláspontra helyezkedik vele szemben. - Cs.G./

Deczember 22. Pesti Hirlap. 415. sz. 873. lapon előfizetési felhívás a Pesti Divatlap 1844. évi folyamára Petőfi nevének fölemlitésével.

 [Deczember] 28. Életképek. II. 26. sz. 835.1. Szobámban.

(Folytatjuk)

2012. november 28., szerda

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 4


(Endrődi Sándor nyomán)

1844

Szeptember 4-ik hete. Pesti Divatlap. 13. sz. 402. 1. Egressy Béni igen helyes melódiát készített Petőfinek a P. Divatlap 11-ik számában megjelent népdalára. (E költemény az „Ezrivel terem a fán a meggy" . . . mely Népdal czimen jelent meg.)

Szeptember 4-ik hete. Pesti Divatlap. 13. sz. 403. lapon, a Fővárosi nyilt hirek közt: Petőfi a maga nemében igen sajátos, elmés víg hőskölteményt írt „A helység kalapácsa" czim alatt, mellyet Geibel könyvárus vásárolván meg tőle, ez nem sokára közre fogja bocsátani. Mi majd mutatványt közlendünk belőle. Petőfiről lévén szó, figyelmeztetjük azon urakat, kik az ő verseire aláírási iveket szíveskedtek elvállalni, küldjék be ezeket minél előbb, hogy a mű kiadását annál gyorsabban eszközölhessék.

Október 5. Honderű. II. 11. sz. 215. I. Az alföld. Ez volt a második s egyúttal utolsó vers, mely Petőfitől a Honderűben megjelent.

Október 10. Pesti Hirlap. 394. sz. 698. lapon: „Felszólítás Petőfi versei ügyében". Azon t. cz. egyesületek s egyesek, kik a Petőfi verseire gyűjtés végett nálok levő aláírási iveket eddigelé be nem küldék, a begyült pénzzel együtt Antal Mihály úrhoz, a nemzeti kör pénztárnokához, — ki naponkint d. e. 9 órától d. u. 1 óráig a nemzeti casino könyvtárában, d. u. 2 órától pedig 6 óráig, az aláirási iven is megnevezett saját szállásán (Borz-utcza 219. sz.) található, — minél elébbi beküldésére ezennel tisztelettel felkéretnek. — Beküldési záridőül jövő novemberi vásár határoztatott. — Költ Pesten, oct. 5-kén. Vörösmarty Mihály m. k., alválasztmányi elnök. Várady Antal m. k. körjegyző.

Október   13.  Pesti Divatlap.   Uj  évn.   15.   sz.  21.  1. Mutatvány Petőfi Helység Kalapácsa cz. höskölteményéből.

„A széles tenyerü Fejenagy,
A helység kalapácsa,
A „jó napot adj' isten"-re stb.

soroktól összesen 75 sornyi.

Október 19, Honderű II. 16. sz. 250—51. lapon. Sujánszkytól „Petőfihez" czimmel a köv. vers olvasható :

Sokan felőled azt hangoztaták: 
Hogy csak tivornya és víg czimborák
 Tudják tüzelni lángra szivedet 
És bortul ázik minden éneked. 
Ne bánd, kiben kedélyes szív remeg, 
S jó kedvvel a jó Isten álda meg. 
Csak így felejti élte száz baját, 
S időt a búra, gondra az nem ád. — 
Kaczagd e ránczos arczú bölcseket, 
Hisz száraz ajkuk egyszer sem nevet, 
Ők a tivornya és víg czimborák 
Lelkes körében sem kiáltanák:
Soká éltesse Isten a magyart; 
A honrul űzze távol a vihart; 
Sikerrel áldja a szent szándokot, 
Míg fénytetőre e hon nem jutott. 
S tudom, te e szent tárgyakért hevülsz, 
Ha kedvszottyanva borban elmerülsz; 
S kiöntve Somlyó legtüzesb borát 
A telt pohárt földhöz hajítanád: 
Ha volna egy a társivók között, 
Ki nem szeretné mindenek fölött: 
— Miért szivedben ég a tiszta láng — 
„Istent, királyunk és szabad hazánk!"
 Igyál tehát, míg élsz és megbirod, 
Jutalmadul ne fogyjon el borod; 
Kinek dalában a bor lángja ég, 
Az vizenyős művet nem gyárta még. 
Igyál, kezemben is pohár vagyon, 
És dal, magasra szálló, ajkimon. 
Dal: a király, szabad hon, Istenért! 
E nélkül a pohár bor mit sem ér.

Október 20.   Pesti Divatlap.   Uj évn. 16. sz. 44. lapon a Fővárosi nyilt hirek rovatában ez olvasható: — „Petőfi Sándor ismét nagyobb kiterjedésű költeményt ir ezen sokat ígérő czim alatt:  A pokol titkai."

E műve Petőfinek soha sem készült el; de az „Erdélyi Múzeum" 1874. foly.-ban az „Észrevételek Petőfi összes műveinek kritikájához" cz. értekezésben fölvettetett a kérdés: „Vahot Imre adá-e csak, vagy volt valami benne?" Erre Vahot Imre Emlékirataiban ezt válaszolá: „Persze, hogy volt valami a dologban, mert Petőfinek kimerithetlen agyában száz meg száz terv villant meg kisebb-nagyobb költemények alkotására. A pokol titkairól is tehetett nekem említést, különben nem mertem volna azt közzé tenni, s ő mint akkori segédem nem is engedte volna azt. Lehet, hogy bele is kezdett a tervezett munkába, de az akkori sajtóviszonyok visszariaszták borzasztó terve kivitelétől, miután cenzorait mind a poklok fenekére küldte volna." (I. köt. 2-ik kiadás. 304—5. 1.)

Október 27. A Helység Kalapácsa. Irta Petőfi Sándor. Budán. A magyar kir. egyetem betűivel. 1844.
Harmadik oldal: A Helység Kalapácsa. Hősköltemény négy énekben. (Készült 1844-ben) 12 rét. 68. lap.
A külső boritéklapon ez a czim : A Helység  Kalapácsa. Hősköltemény négy énekben. Irta Petőfi Sándor, Geibel Károly sajátja. Ugyanezen a boritéklapon s a hátulsón egy-egy kőmetszetű kép van, melyeket Grimm Vincze készített. 

Október 27. Pesti Divatlap. Uj évn. 17. sz. 59. lapon, a Fővárosi nyilt hirek rovatában: — „Geibel könyvárusnál épen most jelent meg Petőfi Sándornak „A helység kalapácsa" czimű vig hőskölteménye, melly a magyar népéletből igen sajátságos, mulattató jeleneteket tüntet föl, e mű becsét is igen emeli Petőfinek jól ismert eredeti nyelve, népszerű előadása, melly régibb magyar költőink romlatlan írásmódját műveltebb modorban eleveníti föl. — A könyv kiállítása igen csinos; a borítékon két comicai jelenet látható kőrajzban Grimm Vinczétől."

November 10. Versek. Irta Petőfi Sándor. 1842—1844. Budán a magyar kir. egyetem betűivel. 1844. 8. rét. 192. 1. E kötetben Petőfi következő versei jelentek meg először:

Két vándor. 11. l. — Furcsa történet 15. 1. — Járnak-kelnek sokan zöld erdőben. 24.1. — Az én mátkám. 31.1.— Dinom-dánom. 33.1. — h......né. 38. 1. Farkaskaland. 41. 1. — Pálnapkor. 43. 1. - Matildhoz. 45. 1. — Barátimhoz. 48. 1. — Élő halott. 55. 1. — Temetőben 57. 1. — Megunt rabság. 59. 1. — Szemrehányás. 65. 1. — Kördal. 67. l.  — Nem megyek én innen sehova. 83. 1. — Sikos a hó, szálad a szán. 84. 1. — Keresztuton állok. 85. 1. — Temetésre szól az ének. 87. 1. — Elmondanám. 93. 1. — Tét végén. 94. 1. —  A dal. 95. 1. —  Fütty. 96. l. — A nemes. 100. 1. — Eger mellett. 104. 1. — Betegségemben. 110. 1. — A csaplárné a betyárt szerette. 113. 1. — Ebéd után. 123. 1. — Magány. 125. 1. — Éjjel 128. 1. — Vizen. 132 .1 —  Álmodom-e ? 133.1. —  Boldogtalan voltam. 134.1. — Gyönge vagyok. 135. 1. — Mi nagyobb a Szentgellért hegyénél? 137. 1. — Elvennélek, csak  adnának,  138. 1. — Pusztán születtem. 138. 1. — Nem nézek én, minek néznék az égre. 140. 1. — A faluban utczahosszat. 141. 1 — Nem ver meg engem az isten. 142. 1. — Sírom. 146. 1. — Szin-birálat. 148. 1. — Deákpályám. 149.1. — Vizet iszom. 153.1. —  Levél István öcsémhez. 155. 1 — Carmen lugubre. 157.1.—   Árvalányhaj a süvegem . . .  161. 1. — Hirös  város az aafődön . . . 163. 1. —  Te  szivemnek szép gyönyörűsége. 165.  1.   —   De  már nem  tudom mit csináljak. 166. 1. — Mondom,  ne ingerkedjetek velem.   167.  1.   —   Meredek a pinczegádor. 168. 1,  —  Hejh  Büngözsdi Bandi. 169. 1. — Kis menyecske, szép kis menyecske.  170. 1. — Katona barátomhoz. 174. 1. — Első szerelmem. 182. 1.

November 19. Hírnök. (Pozsony.) 92. sz. 542. lapon: „Könyvismertetés. Óriási léptekkel halad irodalmunk a mivelődési pályán, s mi néhány év előtt lehetetlennek látszott a haladás ügyében, az napról-napra valósulni látszik. Azonban korunk jelszavát a — „haladunk"-ban — sokan eltévesztik, midőn e nemzeti vágytól fölhevülve, haladni kivánnak ugyan, de mintegy kórtól meglepve, haladásunknak ferde irányt adnak, a czélhoz vezető útról egészen távozván. Hasonlók ezek ama gondatlan tengerhajó-kormányoshoz, ki félrevetvén iránytűjét, a szélre bizza magát és szerencséjét. Sokan föllépnek jelen időben az irodalmi pályára eszökbe sem vevén az irodalom czélját, s iró kötelességeit; haladnak, de korántsem a czélszerű ösvényen: elvégre oda jutnak, hova talán maguk sem szándékoztak; vagy, ha kérdeztetnének czéljok felől, alkalmasint hallgatva felelnének. Illyféle munkálatot kivánt biráló a t. cz. közönséggel megismertetni. — E napokban jelent meg egy poétai munkálat illy czim alatt: „A helység kalapácsa. Hősköltemény négy énekben. Irta Petőfi Sándor, 1844." Mi jót remélhet a nyájas olvasó e munkából, már a  czim  furcsa   öszhangzata  mutatja. Egyebet   mellőzvén lássuk elébb az egész hősköltemény tartalmát: „Fejenagy — igy neveztetik a primaria persona; már ez is milly nagyra mutat! — templomban elszenderedvén, a kántor, s az egyházfitól bezáratik. Innen ő kiszabadulni akarván, a toronyba megy, s a harangkötelen leereszkedvén, haza jut, hol a házánál megkapott kántort és harangozót jól elpáholja; odaérkezik eközben a helység öregbirája, s a csodahős kalodára ítéltetik". Megadta neki költész úr. Ha más primaria personát, s különb tárgyat agyában nem kalapácsolhatván össze, jelen költeményével elhallgat, véleményem szerint jobb költésznek tartatik. Mennyire le van ezen irat által a költészi irodalom alacsonyitva, ítélje meg az értelmes olvasó. A hősköltemény nevezetét illy mesefajra bitorlani, több mint képtelenség. Ha a diribdarab munkálatban figyelembe nem venném a hőskölteménynek észrevehető részeit, joggal mondhatnám, hogy e szó gunykint használtatott. Talán igényelhetné költész úr kevéssé a mentegetést, ha csak a kisebb, nem egyszersmind a nagyobb hőskölteménynek lényeges részeit torzítja el érdektelen hősének éneklésére. Van e munkálatban kezdet (exordium), van tartalom (propositio), előadás (naratio), befejezés (peroratio), sőt még segélyesdés (invocatio) is van ! ámbár mind idomtalan. Ugyan, ha szabad kérdezni, mellyik múzsa ihlette meg illy mennyeileg költész urat? Azonban, ha már a kősköltemény nevezet olly annyira megtetszett költész urnak, szemelőtt kellett volna tartani annak kellékes külalakját, és a hősköltemény vitéz bajnokát hős versekben, nem pedig illy átabota zagyvalékban irni. — Ami a munkálat egyéb szerkezetét illeti, jó leendett meggondolni, hogy poézis maga nemében fölségesb, semhogy azt alacsony hasonlatosságok, idomtalan, s nevetséges áttételek (tropi) által elferdithetnők. Elég leend, ha a nevezetesb áttételek közül csak néhányat emelek ki az egész munkálat megismertetésére. Ilyen: a pokolbeli Unok bicskája, a harag czintmasinája, a kétségbeesés bunkós botja, a hűtlenségnek fekete  posztója,  az ártatlanság patyolatlepedője,  a  szivhordájának csapraütője, a hűség aczélláncza, az ököl buzogánya, a feledés sötét zsákja, a fölhevülés gyors talyigája stb. ezek, s illyfélék a virágok, mellyekkel egy hősköltemény diszeskedik! s ezeket költész ur saját személyében adja elő! Kiteszi költeményét a világ színhelyére, hogy abból, mint Pandora szelenczéjéből a ferde áttételek elmagozván, azok a magyar irodalom egét homályositsák! De ezek megtürhetők a közönséges beszédben, midőn másokat mulatni akarunk, — holott az is már utolsói midőn az ember egyéb mulatságot nem talál illynemű kifejezéseknél — hanem hősköltemény nevezet alatt illyes-mit árulni, helyben nem hagyható. Az elésorolt áttételek csak nevetségesek, de a hasonlatosságok néhol kellemetlen méltatlanságot is foglalnak magukban, mellyeknek helytelen említése csak megvetést gerjeszthetne a t. ez. olvasóban. Csak azt óhajtanám tudni, mi czélja lehete költész urnák, midőn hőskölteményét, (mint a 10. lapon olvasható) feje bográcsában főzni kezdte ? Kár, hogy nem említi, mellyik nemnek, vagy kornak, vagy különösen kiknek készíttetett e divinum opus ? Tudós férfiaknak talán ? azok véleményem szerint komolyabb és czélirányosb tárgyra függesztik figyelmöket, semhogy egy garasos comoediával bíbelődnének; ifjúság számára talán ? procul ad Gramantas! ezt a tárgy se kül, se belalakja meg nem engedheti; vagy, mivel a köznép körülményeiből van merítve, talán a köznépnek szánta költész ur? hanem mi okbul ? merem kérdeni, hogy tanuljon belőle? de mit? talán azt mikép kell egymást gyalázni, gúnynevekkel illetni, az ököljogot gyakorlani ? (mint a 94. stb. lapon a pörlekedők kelleténél élénkebben rajzoltatnak) Ilyesmi őszintén megvallom, hogy a korosbakban nem, de még a kisdedekben sem helyeselhető. Azonban, mint a 3. ének elejéből (33. lap.) kiveszem, e munka leginkább honunk hölgyeinek van szánva: risum teneatis amici! No, de ha már ezt tette költész ur, ugyan miért keresztelte munkálatát illy dicső nevezettel ? Hisz tudhatá, hogy hölgyeink a valódi hőskölteményt a hosszasb elmefeszültség és férfias érzés hiánya miatt nem igen olvasgatandják, s így költész ur költői lángeszének föllengős müve minden czifrasága mellett is a padon békével maradand, s hősileg közöttük soha sem harczoland. Ami egyébiránt költész urnak hőskölteményét, mennyiben az a t. cz. közönség érdekében fekszik, illeti: azokat sajnálom főleg, kik talán a valódi hősköltemény olvasgatásában némi gyönyört élvezvén, vagy abban előmenetelt tenni óhajtván, illető könyvárusaiktól hőskölteményt kérendnek, ha majd Horváth Endre Árpádja, Vörösmarty Zalánfutása helyett a „Helység kalapácsáéval" elégittetendnek ki. Mindazáltal azoknak ajánlható, kik az iróniát magukévá tenni, az áttételeket és hasonlatosságokat ferde oldalról ismerni akarják; egyébiránt azt tartom, hogyha költész ur Virgil példájakint halála előtt végrendeletül költelmének megégettetését hagyná, aligha állna elő valaki Caesar ama szavaival: „Frangatur potius legum veneranda potestas, quam tot congestos noctesque diesque labores hauserit una dies."  /  Poór Jenő.

(Folytatjuk)

2012. november 27., kedd

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 3


(Endrődi Sándor nyomán)

1844.

Augusztus 5-ik hete. Pesti Divatlap. I. 9. sz. 267. 1. Néprománcz. (Fürdik a holdvilág az ég tengerében.)

Ama bizonyos kávéház: a Pilvax
Augusztus 5-ik hete. Pesti Divatlap. I. 9. sz. 278—79. lapon:
„Czáfolat. A pesti-hirlapi fővárosi újdonságok írója a 380. számban olvasóit bizonyos kávéházban történt eseményekről értesiti, miknek ő szemtanúja bizonyosan nem volt: mert ha lett volna, kevés sorban nem hordana össze annyi valótlanságot. Nem igaz, hogy „négy vagy öt czigány-fiu rontotta egy sarokban a levegőt fülsértő recsegtetésivel", mert öt czigány fiún kivül még az Egressy B. bandájától elpártolt két cigány legény is ott volt. E hét személyből álló társaságnak feje — ha a körülmények nem változnak — Rózsavölgyi leendett, ki magát bandájával, úgy hiszem, már ajánlá is a nemzeti Körnek, s talán csak nem teszi föl az újdonságok érdemes irója derék Rózsavölgyinkről, hogy ö a Körbe „fülsértő recsegtetésekkel" tolakodjék. Nem igaz, hogy e fülsértő recsegtetésekre „a szilajság nem legharmoniásabb accordot rikácsolt"; nem igaz, miszerint azért tárattak ki a szárnyajtók, hogy az ott volt ifjúság „az utczai sokaság bámulatában keresse dicsősége nagyszerűségét", mert a kávéház ajtai nyári, meleg időkben mindig nyitva állnak. — A szóban forgó kávéházat egy idő óta némelly urak mód nélkül szeretik gyanusitgatni, pedig bizony kár! mert lépjen be akármikor bármilly becsületes ember, s nem fog ollyasminek tanuja lenni, min józan észszel megbotránkozzék.
Petőfi."

A Pesti Hirlap kérdéses czikke (ápr. 22. 380. sz. 578. l.) igy szól: „A napokban egy históriai nevezetességre vergődött kávéház holmi fokoskorbeli sallangmaradvány színhelye volt; négy vagy öt czigányfiu rontotta egy sarokban a levegőt fülsértő recsegtetésivel, s a szilajság nem legharmoniasb accordot rikácsolt ama faluvégre illő czinczogáshoz, kitárván egyúttal a szárnyajtókat is, hogy szabad folyást engedjen széles jó kedvének, vagy az utczai sokaság bámulatában keresse dicsősége nagyszerűségét! Isten látja lelkünk! senkinek sem irigyeljük jó kedvét, a jó zenére sem haragszunk, sőt jó kedvünkben még magunk is felrúgjuk a port: csak azt nem vagyunk képesek felfogni, hogy orditozásban mikép telhetik kedve embernek! jobb ilyenkor nyugodni."

Augusztus 31. Honderű. II. 9. sz. 145. lapon: „— Sajtó alatt vannak továbbá Petőfy (!) Sándor költeményei. E fiatal költőtől lapunk is közle már s közlend még több jeles költeményt, szerzőjök szép vénájának megannyi bizonyságait. E sajtó alatt levő versgyűjteményre előfizethetni 1 pftjával."

Rózsavölgyi Márk
Szeptember 1. Pesti Hirlap. 383. sz. 606. 1. „Jól emlékezhetnek nyájas olvasóink, mikép rovatunk egyikében említést tevénk vala egy históriai nevezetességű kávéházbeli zajos vigalomról: imé a Pesti Divatlap legújabb számában P— úr búsult gerjedezésében ránk tekintvén megleczkézett. Ahhoz képest amaz igénytelen sorainkat úgy kérjük módosíttatni: mikép nem öt czigány fiu, hanem hét czinczogott; a szárnyajtókat nem azért nyiták ki, hogy a harmoniás accord kellemeit az Uri-utcza annál akadéktalanabbul élvezhesse, hanem mert melegök volt (hiszszük). Mit P— úr józan észről beszél, azt tulhevült költői képzelet szüleményének v. egyedi felfogás következményének tartjuk. Azonban fájdalommal kell azt is megemlítenünk miszerint ama P— úr védszárnyai alá menekült kávéház udvarszobáiból, miknek ablakai nappal is félig függönyözvék; az elmenők füleit rendesen pénzcsörgés és veszekedésmoraj háborgatja. Vagy tán józan ész ebben sem botránykozhatik meg? Fájdalommal emlékszünk ugyan egy időre, midőn az efféle koppasztási rendszerre kiváltságot vásárolhattak: de mostan ilyesmit csak gyanitni  is  polgári vétek lenne."

Szeptember 4. Életképek. II. 10. sz 311. lapon: Tompa „Bártfai levél Petőfi Sándorhoz" czimű köv. költeménye:

Ismeretlen, hanem mégis jó barát!
Vedd egy víg, most kór-fiúnak pár sorát!
Kit bár a bor lángszerelme úgy hevit,
Mégis a sors vizre hozván vizre vitt.

Víg szeszélyű bordalaid hogy olvasám!
Jól beszél ez a poéta! - gondolám;
S életemben bár egyszer sem láttalak!
Megengedj, de cimborámnak szántalak!

A pohárhoz én is értek egy kicsint,
Vigadozván szent Dávid zsoltárakint;
Ha dallhatok, szerethetek s ihatom:
Nem veszett el sem éjem, sem nappalom.

Homlokomra barna felleg gyakran ül,
- S Isten látja, mennyi kín e szív körül; -
Bor tüzétül a fojtó bú-lég kigyúl,
S a borúlat villámozva elvonúl.

Ajakimnál a pohár ha kiürűl,
- S piros lelke a pokolra lemerűl:
Bús gyönyörrel földre sújtom... s szétszakad,
Hogy hajnalra nyolc ivónak egy marad.

És beszélek: Mi az ember? Egy pohár,
Mely száz szomjú szenvedés közt sorra jár,
Benn az élet, bor... de ürmös... mit nevetsz...?
A bor elfogy, a pohárnak vége ez...

Fénylő kristály volt, s im rosz cserép leve,
Eltűnt vigan pezsgő, szikrázó leve;
Hát a szesz... A szesz fiúk... eh menjetek!
Ilyen kérdést csak a papnak tegyetek!

Asztalnál űl a vén korhely, a halál:
S a törésben hejh be nagy kedvet talál!
Bort fiúk, bort! mert maholnap, úgy lehet,
Nem találtok poharat, csak cserepet!

És barátim ebbe már nem gátlanak,
Csak mosolygva nagy bolondnak mondanak;
Azt is kérdik: hogy mikor lesz már eszem?
Nem sokára! biztatom, bár nem hiszem.

S kötődnek: hogy becsüljem meg már magam,
Mert biz egyszer mind kiázik a fogam;
Adjatok bort, bizton ázhatik fele,
Úgyis szűken van, mit rágni kell vele!

Hozzon egyszer, jó fiú, az Isten el,
Szívesen lát a barátság, a kehely!
Jere hozzám »sárga pitykés közlegény«,
Isten-engem! fővezérré teszlek én!

Ott fog állni a kulacs, mint barna vár,
És körűle annyi ágyú a pohár;
S az erősség megvitatván általunk:
Dőlt falánál bátor szívvel meghalunk!

Tokaj bércén ütjük egyszer fel tanyánk,
Hol oly jól kitesz magáért ősanyánk;
Ott iszunk még, ott! s csinálunk annyi jót:
A bor ellen tartunk prédikációt.

Majd kettecskén felpipázva, életünk
Tarka-barka perciről beszélgetünk;
Egyet iszunk a multakra szótlanul,
Hejh, arra az ittas kijózanul!

Messze mentem, - észre még csak most veszem,
Víz felett is csak boron jár az eszem,
Mert bor itten, jó fiú, ha volna sincs;
Torkomon hajh, párosával a bilincs!

S a vizivás hejh be kínosan megyen!
Fél pohárka, még az is csak foghegyen,
Savanyú bár, de mégis csak víz biz ez,
Az embernek semmi kedvet nem szerez!

Halld csak: tegnap a vidéket jártam el,
Bérctetőkre nagy kínok közt mászva fel:
Hogy ha nem hoz derűt a szőlő leve:
Viditson fel legalább a levele!

Tompa Mihály
Végre látok, sok járás-kelés után,
Zöld növényt a halom lejtős oldalán,
Nagy örömmel én is hozzá sietek...
Hát komló volt, hogy a ragya üsse meg!

Víz-világ ez, nincs szüretje, nincs bora,
Gyáva szívként zúg a fenyves tábora
A legelső lágy szellőcske fúvatán;
Bort teremtve, ez is bátrabb volna tán.

Hej, ha egyszer visszavisz jó angyalom,
A mulasztást, ne félj, beh kipótolom!
Addig is szánj, vizgyülölő jó barát,
S üríts értem, nyavalyásért, egy pohárt!

/Endrődi gyűjteménye egy korábbi szövegváltozatot közöl; mi a Tompa-összesben közölt változatot használjuk. Cs.G./

Szeptember első hete. Pesti Divatlap. I 10. sz. 298 1. Búcsú a színészettől. Június végén 1844.

Szeptember első hete. Pesti Divatlap. I. 10. sz. 308. l. „A pesti hírlapi fővárosi újdonságok írójának Petőfi újra megfelelt, de nehogy e tárgy további kellemetlen hosszas vitára adjon alkalmat, ezen czáfolatot egész terjedelmében nem közöljük, elégségesnek tartván azt kimondani, hogy Petőfi legújabb czáfolatában ismét tényekkel ügyekszik a Pesti Hírlapban közlöttek ellenkezőjét bebizonyítani."

Szeptember 11. Életképek. II. 11. sz. 344. 1. Felelet Tompa Miskának.

(Folytatjuk)

2012. november 26., hétfő

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 2


(Endrődi Sándor nyomán)

1844.




Január 11. Regélő Pesti Divatlap. Kiadja és szerkeszti: Garay János. 111. év. 3. sz. 40. 1. Levelek Ottiliához. E. aláirással. Második hasábján ezeket az elismerő sorokat olvassuk Petőfi lírájáról:
„A lyrai pályán valamennyi felett, kik 1840 óta léptek fel, kiemelendő Petőfi Sándor. Az ő költeményei több álnév alatt saját meglepő jellemüek, mélység és világosságban egyiránt kitűnők; úgy tetszik, hogy akár az örömet jó humorral (csak hogy itt őrizkedjék a soktól), akár a szenvedést győzi fájdalommal, szóval neki olly életének kel1 lenni, hol közel van hozzá minden költői anyag s nem kell zaklatni a phantasiát képekért s érzésekért."

Április 21. Regélő Pesti Divatlap. 3. év. 32. sz. 509. lapon:
„A derék nemzeti kör nem szűnik folytonosan közhasznú vállalatokkal foglalkozni; alig múlik el hónap, sőt hét, hogy ne tenne valamit e nemben. Minap egy tehetséges fiatal lyricusunk költeményeit határzá el kiadni, legközelebbi ig. választmányi ülésében még messzebb terjeszkedék, egyesülést kisért meg, t. i. a honi irodalom pártolására hazánk minden olvasó-egyletei, casinói s ezekkel rokon intézeteivel, hogy előfizetés-gyűjtések s biztositások által a magyar iró s irodalom állásának szilárdítására összevetett vállakkal munkálkodjanak."

Május 19. Regélő Pesti Divatlap. I. 40. sz. 632. 1. Egy estém otthon.

Junius 27. Regélő Pesti Divatlap. 3. év. 51. sz. 815. lapon: Erdélyi János jun. 10-ikéről Stuttgartból keltezett „Külföldi levél II." cz. czikkét igy fejezi be: „Írj nekem, ha megjelennek Vidor Emil, Petőfy (!) verseiről, Kriza és a mi népdal gyűjteményünkről."

Augusztus 3. Honderű.  II.  5   sz.  78. 1. Honfidal.  Ez volt az első vers, mely Petőfitől a Honderűben megjelent.

Augusztus 1-ső hete.  Pesti Divatlap.  I.  5. sz. 142. 1 Színházban. (Elégia.)

Augusztus 2-ik hete. Pesti Divatlap. 6. sz. 178. 1. A „Fővárosi nyilt hirek" közt: „A fiatal irók a olly rövid időn feltűnt, s közönségünk által mindinkább kedvelt Petőfi Sándor költeményeinek első füzete is nem sokára napfényre jő. A nemzeti Kör, mint pártfogója, minden magyarhoni casinóhoz aláírási ivet küldött előfizetés végett, minek jó sükerét bizton lehet remélni."


Augusztus 3-ik hete. Pesti Divatlap. I. 7. sz. 197 lapon. Kerényi verses levele „Petőfi Sándornak."**) Eperjes, nyárhó végén. 1844" czimmel. A kettős csillag alatt a következő jegyzet áll: „Ezen költemény kissé későn érkezett hozzánk a Petőfi által Kerényihez irt levél után. A szerk."

Hogy is ne szóljak vissza pár soron
Dalodra, te pogány Anakreon,
Ki még az égben is, kemény dolog!
Csak bort s szerelmet énekelni fog.
Őszinte vagy, lepletlen, egyenes,
Ki álvirágot dísznek nem keres,
De nyilt szavadra, pajkos verselő,
Még engem is vehetnek ám elő!
Mámorvitéznek tarthat annyi lány,
S szakadni fog kosár, kosár után.
Csépelni fognék akkor lantodon,
Míg összetörném, rossz Anakreon!
Tudod, boros pohárt szép hölgy utál,
Mert véle tán vetélkedésre száll:
Bírván, mi szinte gyújt és mámorit,
Bűvös szemeknek gyémánt-kelyheit.
Óh, amióta ittam ily pohárt,
Mellemben a szív tétovázva járt,
És én a többit bár meg nem vetem, —
Minden borok fölött ezt szeretem!
Nem árt talán e kis nyilatkozás;
Jobb, szólok én, mint szóljon róla más. 
És most te hozzád, elpártolt színész,
Ne bánd, hogy álmod feledésbe vész!
Ha több lett volna álomnál, tudom,
Te meg nem álltál volna félúton;
De álom, álom, tarka buborék
Fog még teremni másutt is elég!
Színész mit épít, dől még kéz alatt,
Egész országa néhány pillanat.
Mi boldogabb, kit Istenünk szeret,
Oltván belé teremtő szellemet,
Hogy zengené, mi mást titkon hevít,
A földi lét örök szentségeit.
Szivén ragadta egykor ősömet,
Szárnyára kaphat újra engemet,        
És a nagy éjben alvó unokát . . .
Ezt gondolám, emlékezvén reád.
Nagy színpad ez, élhetsz e színpadon
Kín és gyönyör közt, hírben, szabadon!
Mert, hol megannyi szárny emelkedik,
A dal bilincse is majd megtörik.
S a dalnak, melyet itt-ott hó fedez,
Meleg napokban koszorúja lesz!
Reményeink tavaszt sugárzanak,
Legyünk mi benne zengő madarak:
Pacsirta-nép föld- és éggel rokon,
Keltvén, riasztván ékes hangokon,
A honmező, hogy népesülne fel;
S tegyük örömmel, amit tenni kell! 
Írtad: szeretsz, s égőn szerettetel,
Miből föléd búnak felhője kel.
Most minden órán irnod kellene:
Fájó kebelből legszebb a zene.
Ha újra látod a szép gyermeket,
Mely jó szivednek más világa lett,
Csókold meg, mondván: ezt egy jó barát
Lehelte a nagy távolból reád,
Ki hiven érti lángtelt kebelünk,
Ki nem perel s okoskodik velünk,
Hogy, sorsnak, észnek ellenére bár,
Köztünk a szerelem villáma jár. 
Megy a juhász szamáron (gyerekrajz, PIM)

Augusztus 3-ik hete. Pesti Divatlap 7. sz. 200. 1. Nép-románcz. (Megy a juhász szamáron) E költeményre csillag alatt a Divatlap  az idézett helyen  a következő megjegyzést teszi: „Mindenki el fogja ismerni, hogy ezen, ép olly szép, mint egyszerű népies románcz a költészet e nemében példányul szolgálhat;  hasonlít ez a hires  hollandi festész Van   Goyen  tájképeihez,  melly  sokszor   csak egy puszta síkságot képez, egy nagy fával, kúttal vagy más illyfélével de azért a nemzeti jellem még tájképeit is erősen bélyegzi.
A szerk."


(Folytatjuk)

2012. november 25., vasárnap

Petőfi napjai a magyar irodalomban


(Endrődi Sándor nyomán)


Ferenci Fruzsi rajza a Vad-Nyugat c.
sorozatból
1911-ben, a budapesti Petőfi Társaság kiadásában nagyszabású mű jelent meg, amely összefoglalja a Petőfi Sándortól és róla a lapokban megjelenteket 1842. május 22-étől (ekkor debütált Petőfi a nyilvánosság előtt) segesvári titokzatos eltűnéséig (1849. július 31.).

A könyvet összeállító Endrődi Sándor, bár a mások által összegyűjtött és őrzött dokumentáris anyagot gyúrta egybe és dolgozta fel, e munkával a nagy magyar költő irodalmi-társadalmi küzdelmeinek aprólékos, hiteles részleteit rakosgatja össze. Ezáltal a Petőfi Napjai forrásainál is "bővebb, átfogóbb, összegezőbb - állítja a könyv előszavában Ferenczi Zoltán. - Közli a költő minden, életében megjelent költeményének, egyéb műveinek, bárminő kis czikkének és minden  rávonatkozó közleménynek pontos bibliographiai adatát, ugyanekkor közli az összes rávonatkozó egykorú birálatokat, azokat a  kisebb czikkeket, melyekkel a költő a napi élet harczaiban részt vett, a hozzá és ellene írt verseket, úgy, hogy az olvasó szinte benne él a negyvenes évek irodalmi levegőjében s csetepatéiban, melyeknek középpontja Petőfi és   művei voltak."

Nagy érdeklődéssel olvastuk és jegyzeteltük ki a vaskos művet, s a továbbiakban igyekszünk jellegzetes részletekből összeálló mutatvánnyal szolgálni, gondosan ügyelve arra, hogy a tenger cseppjeiből rekonstruálhassuk az egész óperenciást. (Cseke Gábor)

1842


Május 22. Athenaeum. Tudományos, Criticai és Szépművészeti folyóirat. Kiadják: Schedel és Vörösmarty; szerkeszti Bajza. Első  félév.  6. szám, 966.  lapon A borozó. Aláirva:  Petrovics  Sándor. Ez Petőfinek nyomtatásban megjelent   első verse. Pápán irta. 

November 3. Athenaeum. II. félév 54. sz. 430. lap.  Hazámban. Aláírva: Petőfi Sándor.Itt használja a Petőfi nevét először s ezentúl, néhány álnév kivételével, mindig Petöfi az aláirás.

Deczember  4. Athenaeum. II. félév. 67. sz. 532. lap. A bujdosó. Alányomatva: Petőfy (!) Sándor. Eredeti czime Zivatar volt. A költő nem vette fel gyüjteményébe.

1843

Április 30. Athenaeum. I. köt. 7. füz  382. 1. Népdalok  (I. Hortobágyi kocsmárosné angyalom. Il. Mi haszna, hogy  a  csoroszlya.)

Junius 1. Regélő Pesti Divatlap. Kiadja és  szerkeszti: Garay János I  44. sz. 1388. l. Viz és bor.

Junius  15. Athenaeum. I. 10. füz. 537. lapon: „Irói jogtapodás a Regélőben Garay János úr, ő szerkesztősége, már egyszer kegyelmetlenül  méltóztatott kényuraságát (Emlényországban) egy Apolloban barátommal éreztetni.
Regélö-vármegyében nekem jutott a szerencsétlenség,  ujabb önkényének áldozatául esnem. Szegény fejem !
Minap egész bizalommal kérek passust ö kényuraságától  néhány  magzatkám  számára,  kik a fenn emlitett vármegyét incognito szándékoztak beutazni, critica úrral szembeszállandók. Ez talán egy kis elbizottság volt ö kelméktöl... no de hiszen meg is lakoltak érte! mert ámbár az incognito utaztatás ünnepélyesen megigértetett, az elsöröl mindjárt  lerántaték az álarcz (l. a Regélö 44.száma 1389. has);  köszönöm  szépen jó'karatját, drága tiszt.
Szerkesztő  úr,  köszönöm! Mert hinnem kell, hogy csupán  merö jó szándékból történt az egész. Ön t. i. kedves gyermekeimet az incognitoval gyakran járó lenézés s félreismeréstöl megóvandó, nyomá rájok fényes születésök  bélyegét. Szép, szép és helyes ! De mind a  mellett is e nemes szándék  szószegéssel  volt  egybekötve,  ami pedig  aligha legragyogóbb  oldala az embernek  és ezen fölül irói jogtapodással, mi  megint  nem  nagyon  dicséretes  oldala  hirlapszerkesztönek. Én tehát a világ minden kincseért sem akarván ön  kezelési tisztaságának napfogyatkozására  még    több alkalmat is szolgáltatni, ezennel kérem, még el nem indult egy pár szülöttem elött a Regélő kapuit elzárni s bizonyossá teszem a nagylelkű s irói  jogokat oly szépen tisztelő szerkesztö urat a felöl, hogy többet nem fogjuk cziczára  bizni a  tejfölt. 
Petöfi  Sándor."

Június 30. Athenaeum. 1. 11. füz. 575. lapon Verőczey (Bajza álneve) Petőfi Én-jéről a Lapszemlében:
„Én Petőfitől nem üres, de kevés gond a rímekre. Ily játszi schema szigorúbb tisztaságú mértéket is kiván."
Petőfi Víz és bor cz. költeményét, mely szintén a Regélőben jelent meg, teljes hallgatással mellőzte Bajza.

Július  15. Athenaeum   II. 1. füz. 35. 1. Halálvágy.   
           30.         „         II. 2. füz. 83. 1. Disznótorban.


Október 8. Jelenkor (Szerk. és kiadta Helmeczy Mihály 80. sz. 428. 1.:
„— szinte most hagyta el a sajtót a Külföldi regénytár 17-ik kötete, mellynek tartalma: „A koros hölgy", franczia regény Bernardtól, ford. Petőfi Sándor s megkezdetik benne egyszersmind „Hortensia grófnő" franczia regény Mérytől ford. M. Horváth Károly."

Október 14. Honderű. II. 15. sz. 478. lapon: — Negyed napja, hogy a Magyar Életképek II-dik kötetének 3. füzete is megjelent. Tartalma ... Az utósó alamizsna Petőfytől, mely az ismeretes Babérkoszorú és koldusbot czimű drámának ügyes összevonata és szabatos nyelvűnek mondathatnék, ha még némely apróbb lesimitást nem nélkülözne - így pld. mindjárt a 3-dik sorban: voltak ők szó helyett, mellynek fölöslegessége kirí, véleményünk szerint a voltának szó  helyesb lenne, valamint  a 4. versbeni  igen bizony kitételt sem találjuk költőinek.

Október 21. Honderű. II. 16. sz. 514. lapján ez olvasható: Előfizetési fölhívás a Szivárványra. Ezt az albumot a miskolczi tűzkárosultak fölsegélésére Halászy József szerkesztő adta ki Emich Gusztáv könyvárussal s ebben „lantos" költeményekkel részt vett Petőfi Sándor és pönögei Kis Pál, mely utóbbi, köztudomásúlag Petőfi egyik álneve volt. Ára ez albumnak 1 frt 40 kr. p. p.

(Folytatjuk)

2012. november 12., hétfő

»Soh'se halunk meg!...«.


2011. május 16-án került az aranytalicskába egy Mitől vidám egy Vidám temető c. bejegyzés, a máramarosi Szaplonca község egyre népszerűbb egzotikus néprajzi látványosságáról, a helybeli vidám temetőről. Amelynek faragott fejfáira tréfás népi naiv festményeket és versezeteket farag, illetve pingál - a hagyományoknak megfelelően - a Pătraş mester munkáját tovább folytató szaki.




Nemrégiben került kezembe a valamikor Budapesten élt ROSNER ÁRMIN Humoros sírversek gyűjteménye (1937, Kő és Műkő Kiadása). A szerző-szerkesztőnek hosszú időn át sikeres vállalkozása volt a budapesti Fiumei sírkert szomszédságában, a cégtábláján ez állt:  ÉPITŐ-, CEMENTÁRU-, KŐFARAGÓ-, SZOBRÁSZ- ÉS MŰKŐIPARI ANYAGOK ÉS KELLÉKEK SZAKÜZLETE – BUDAPEST. Rosner Ármintól nem csak ez a könyvecske maradt fenn: a harmincas évek közepén a szerkesztésében jelent meg A modern síremlék c. szakkönyv (Budapest, 1932). Azt is tudni róla, hogy már a huszadik század elején támogató előfizetője volt az Erdélyi Gyopár c. turista folyóiratnak, továbbá hogy nevéhez és tevékenységéhez fűződik a fiumei sírkert korszerűsítése és módszertani irányítása, aminek egyik szorgalmazója. Üzleti tevékenysége így összefonódik a temetőkultúrával is, ami egy teljes életet és a vele járó megbecsülést biztosít számára.

Sírvers-tudományából, illetve -gyűjteményéből válogattam egy csokorra valót.

Az előszóból: "Gyermekkorom óta járom a temetőket. És bevallom, nem mindig érdekeltek a halottak. Takarhatott felőlem a sírhant költőt, művészt, hőst, mágnást vagy politikust: elsősorban a sírhant fölötti értéket néztem. A sírkövet és annak architektúráját, a feliratot és annak tartalmát, a betűt és annak formáját. Ez a témakör foglalkoztatott mindig és ezeket dolgoztam fel eddigi munkáimban." 

A sírkövesek hitvallása is lehet: »A sírköves csak úgy tud megélni, ha más előbb meghal.« 

Sírkövesbölcsesség, á lá Rosner Ármin: "Mindenki egyforma a holtak birodalmában — a föld alatt. Itt nincs versengés és nincs versenytárs. Itt nem ismerni mostohát, de anyóst sem. Itt csak egykori boldog vagy boldogtalan emberek élettelen teste pihen."

A régi sírversekről: "Egy egész világot jelentettek. Rövidek, szabatosak, költőiek és mégis komolyak. Milyen egyszerű és sokatmondó például Reviczky Gyula sirkövén e néhány szó: »A világ csak hangulat...« "

A gyűjteménybe felvett magyar sírversek humoráról: "Hogy mi bennük a humor s hogy mennyi a tréfa, öngúny, vagy keserűség, azt lehet vitatni. De hogy valamennyiből a sajátos magyar néplélek száll az olvasó felé, az a derűs, megbékélt, angyali türelmes lélek, melyet annyira szeretünk a magyar parasztmesékben és népballadákban, az kétségtelen."

Rosner Ármin pedig  melegen tanácsolja: "A temető költészetének humoros sírvirágai olvasásánál gondoljunk inkább a magyar ember kedélyes mondására: »Soh'se halunk meg!...«. "

Itt nyugszik egy kappan-
Hangú falubakter, 
Kinek a hangszálát 
Ellepte a baktere-
Ium, bár a doktor 
Több recepiszt irkált, 
Mind hasztalan, mer már 
Többet ö nem keált. (Hajdúnánás)

Én nem ittam vizet, 
Szöllőhegyem megvótt, 
De a filakszéra 
Taval megette vót, 
Én meg búságomba, 
Minthogy a bor drága, 
Letettem a lelkem 
Istennek markába. (Tokaj)

Amik vagytok, 
Voltunk mi, 
Amik vagyunk, 
Lesztek ti, 
Ti rátok is egy sír vár, 
Ha a végóratok lejár. (Berkesz)

Itt nyugszik a feleségem, 
Az Istennek hála, 
Amig élt: a pergő nyelve 
Sosem pihent nála. 
Jámbor utas: tágujjál el 
Mihamarabb innét, 
Mert felébred és a veszekedést 
Veled kezdi ismét. (Rakamaz)

Itt nyugszik Banádi Péter 
Exekutor élt 66 évet. 
E sírkövet hálából emelték 
Az adózó polgárok. (Léva)

Hogyha szőlni tudnék 
Áztat szólanék 
Ne rijjatok mán, 
Hiszen nincs nyavajám! (Alsó-Nádasd)

Ejnye komám, Kanál Vendel, 
Hogy elbánt a Halál kenddel, 
Dehát a már régi divat, 
így jár az, kit az Ur hivat. (Perha)

Itt nyugszik férjem, 
Ki volt szabó mester, 
Hátra hagyott engem 
öt árva gyermekkel, 
Jöjjenek el hozzám 
Sok megrendeléssel. (Nyírbakta)

Itt nyugszik 
Istenben boldogult 
Csikós Zsófia, 
sz. 1872. — mh. 1907., 
Siratja kis fia János, 
Készítette Rosenthal Simon. (Brassó)

Élete volt bizonytalan, 
Halála volt biztos. (Kecskemét)

Meghalt a kis Fütyöri, 
Nem fog többet fütyölni, 
Fütyölve ment az égbe, 
Nem jó lakni Gégénybe. (Gégény) 

Sokáig taposta Papp Pál a föld hátát, 
Kőnigratzi hadban ellőtték fél lábát. 
Kétséges, kétséges felér-e a mennybe, 
Szegény a mankóját itten felejtette. (Keresztúr)

Itt nyugszik 
Nagyméltóságos 
GRÓF WALDSTEIN JÁNOS 
parádés kocsisának 
5 éves unokája 
Köcsög Palika (Bozók)

Itt nyugszik Anton Hegedős, 
Békén szelid, a harcban hős, 
Angyal volt ő az életben, 
S káplár a negyedik ezredben. (Nagyvárad)

Én Tuba András, 
E sírba tértem, 
Sajátul lakom, 
Nem pedig bérben. (Tolcsva)

Ami vagy, az voltam, 
Ami vagyok, az leszel! (Budapest)

Éltem és meghaltam, 
Mit akartok még? 
Tiétek e kis föld, 
Enyém a nagy ég! (Kiskend)

Itt nyugszik a jámbor 
Szatmári nagy kántor, 
Nem gyáva de bátor, 
öngyilkos ámbátor. (Szatmár)

És végül, ráadásként, ugyanebből a gyűjteményből, két jellegzetesen amerikai sírvers:

»Itt nyugszik Jack Sidney. Sofőr volt 
és egyszer gyufát gyújtott, hogy meg-
nézze, van-e még benzin a tartályban. 
Volt. Megholt.« 

Haláláig minden foga megvolt. 
»Epy« fogkrémet használt, míg megholt. 



Összeállította: Bakter Bálint

2012. november 9., péntek

Matinékról - egészen komolyan

A Pro Minoritate folyóirat cikket kért tőlem az egykori Ifjúmunkás Matinékról, azoknak is főként a második vonulatáról, illetve az egykori Ifjúmunkásnak a romániai magyar könnyűzene emancipálódásában játszott szerény szerepéről. A cikket megírtam, várom megjelenését. Addig is itt meg lehet tekinteni. (Cs.G.)


CSEKE GÁBOR:
Az Ifjúmunkás Matinék - „extázis” a romániai hatalom palástja alatt

1979 májusában folyóirat formátumú, kapcsos, színesben nyomtatott füzet jelent meg a nagyváradi Crişana Nyomdaipari Vállalat égisze alatt. Hogy mennyire hivatalosan és mennyire nem, azt ma már csak a jóég tudja, meg akik még élnek azok közül, akik annak idején kijárták - a szükséges fedő-ürügyeket, törvényes kiskapukat kihasználva - a füzet megjelenését. Az ugyanis nem szerepelt semmiféle kiadói tervben, alkalmi, félig-meddig belső kiadványnak számított, amire az jogosította fel a szerkesztőket, hogy a nyomdavállalat klubja, a Tavirózsa igen népszerű, tevékeny fotóklubot működtetett, amely egy ideje országos fotóversenyeivel megpezsdítette az egész romániai fotósmozgalmat. Minthogy az Ifjúmunkás, a romániai kommunista ifjúsági szervezet (KISZ) Bukarestben megjelenő magyar nyelvű hetilapja szellemileg és erkölcsileg következetesen támogatta a fotóklub tevékenységét, tervezett füzetében közös, fiatalokról szóló fotópályázatuk eredményeit és a díjnyertes alkotásait szándékozott közzétenni. A füzet ezzel kettős érdekeltség alá kerülvén, törvényes megrendeléssel, kölcsönös hivatali támogatottsággal látott napvilágot, s vált annyi évtized után az alábbi tanulmány mementójává, bár kétlem, hogy túl sok példány élte volna túl az azóta eltelt több mint harminc évet.
Fotó a füzetből
A füzet – a fotók társaságában – egyúttal az 1976-ban elindított Ifjúmunkás Matinék 50 előadásának retrospektív statisztikáit, szereplőgárdáját és repertoárját tekintette át, így ma is képet nyerhetünk a turné útvonaláról, az előadások tematikájáról és a vándorkiállításnak szánt fotópályázat körülményeiről. Egyszóval: egy jól végzett munka konkrét eredményeiről.
Tíz évvel korábban, 1969-ben a Magyar Televízió nagyszabású riportfilmet sugárzott Extázis 7-től 10-ig címmel (írta és rendezte: Kovács András), amelyben a magyarországi beat zene és a közönség viszonyának, a beat-jelenség társadalmi-generációs szerepének vizsgálatát kísérelte meg az alkotó, a megkérdezett zenekarok tagjai és rajongói, illetve ellenzői segítségével. A nyers őszinteségű riportfilm nem csak a maga korában, de máig érően alapműként tárja elénk azt a közeget, melyben a nyugatról a népi demokráciákba átterjedt magatartásbeli-zenei divatjelenségek beépültek a fiatalság szervezett, mozgalmi életében, segítettek azt emberarcúvá tenni, sajátos igényeikhez igazítani.
A film hatását csak fokozta az időközben közzétett forgatókönyv is, amelyet a maga idejében az Ifjúmunkás is igyekezett - ha csak részleteiben is - átvenni, közel harmincezres olvasótáborával megosztani. A riportos beszélgetés során megszólaló-megszólaltatott együttesek (Illés, Omega, Metró, Olympia, Tolcsvay trió) ismertek és népszerűek voltak Romániában, mindenek előtt a magyar fiatalság körében, dalaik a rádión és lemezek által terjedtek, minta-értékűek voltak.
A két említett dátum közötti tíz esztendő, bár fáziseltolódás mindig létezett a magyarországi és az erdélyi divathullámok kibontakozása és lefutása között, méghozzá az előbbi javára, egy szellemi önállósodási folyamat két támpontján nyugvó történet ideje, ami arról szól, hogy Romániában hivatalosan is megszületik az önálló romániai magyar könnyűzene, s ez a “megszületés” egyben magával hozza – esetünkben: kiprovokálja – a fennmaradásához és fejlődéséhez szükséges fórumokat.
A továbbiakban e történet néhány mozzanatára kívánok rávilágítani kortársi és részben közvetlen szemtanúi minőségemben.
Ezek azok az évek, amikor a bukaresti Ifjúmunkás főszerkesztőjeként - és mint ilyen, hivatalból a romániai Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága Bürójának tagjaként - alkalmam nyílott a kettős, alulról és felülről történő rálátásra a fiatalság mindennapi dolgaira, valamelyest befolyásolni próbáltuk, konstruktív irányba terelve a nálunk is jelentkező divatjelenségeket, mint amilyennek az éppen aktuális könnyűzenei irányzatok is bizonyultak. Egyrészt mint újságíró, az élet sűrűjéből vett közvetlen tapasztalataim voltak a történések reális menetéről, másrészt mozgalmi feladatokat is ellátó személyként részben befolyásolni tudtam a folyamatok irányítását, felügyeletét.
Az Extázis 7-től 10-ig c. film azért is korszak-meghatározó, mert magába sűríti mindazt, ami a közép-keleti beat-kultúrával bevonult és jelen volt mindennapi életünkbe. A filmbeli vélekedések egy olyan világ közegeiről adtak hírt, amelyben a táncdalfesztiválok népszerűsége már országos méreteket öltött, s a könnyűzenei jelenségek épp úgy kritika alá kerülnek, mint a társasági élet egyéb vetületei. Jellemző, hogy miközben a Kislány a zongoránál-típusú, konzervatív táncdal és a beat szellemét Magyarországon meghonosító zenei törekvések, illetve táboraik között a filmben többször is kinyilvánított nyílt háború folyik, addig Erdélyben két vállalkozó szellemű fiatalember, egy székelyudvarhelyi mozgalmár és egy aktív klubvezető, Pakot József és Csíszár Antal éppen csak elindul hosszas körútjára, hogy a pár éve sikeresen működő udvarhelyi Siculus ifjúsági klub égisze alatt, saját kezdeményezésükre és szakállukra megteremtsék a romániai magyar könnyűzene születését jelentő Siculus Táncdalfesztivál anyagi és szervezési feltételeit.

Volt egyszer egy Siculus-fesztivál

A fesztivál emblémája
Pár évvel az 1968-as területi-közigazgatási átszervezés után, amikor a hargitai megyeszékhely vita (az országos pártvezetés előbb Székelyudvarhelyt, majd lakossági nyomásra Csíkszeredát jelölte ki megyeszékhelyül) után, Székelyudvarhely lélektani megpuhítása végett a város magasabb közigazgatási besorolást kapott a megyeszékhely Csíkszeredánál – kivételes módon municípium lett –, a székelyudvarhelyi ifjúsági szervezet különös, félig-meddig önálló státust élvezett a megyei szervezeten belül, vezetőik szavának és kezdeményezéseinek megkülönböztetett közéleti súlyuk volt. Ráadásul, Pakot József személyében egy olyan hiteles, a társadalmi érdekeket szem előtt tartó, mindennapi természetes emberi kapcsolatait következetesen ápoló vezető állt éveken át a városi KISZ élén, aki tekintélyével és cselekvő vezetési stílusával meg tudta mozgatni a helység cselekvésre kész fiatal erőit. A városi művelődési ház alagsorában szinte a semmiből, közösségi akarattal és lelkesedéssel megteremtett ifjúsági klub – mint ilyen, az elsőkként alakultak közül is kiemelt példa volt az akkori Romániában – eszményi kiinduló pontul szolgált egy országos, kizárólag magyarul játszó énekeseket és együtteseket felsorakoztató táncdalfesztiválnak. Ehhez stílusosan, a rendezvényt életre hívó klub, a Siculus nevét társították.
Az első, az 1970-es fesztivál még csak a próbálkozást jelentette, de már élénk visszhangot keltett.
Jellemző, hogy 1971 nyarán, amikor már a második rendezvény előkészületei folytak, az Ifjúmunkásban terjedelmes cikk (1) állt ki – a kor stílusának megfelelően sajátos módon – a klub törekvései mellett: A cikk szerzője, a lap legendás hírű művelődési és irodalmi szerkesztője, Lázár László úgy védte meg a mozgalmi körökben “elhajlással” vádolt udvarhelyi vezetőket, hogy tételesen bemutatta: nem csupán könnyűzenéből áll a klubtevékenység, bár azon a téren valóban kiemelkedőek az eredmények, s miután az indokolatlannak vélt kritikákat szembesítette Pakot Józseffel is, cikkének hivatalos végkonklúziója az volt, hogy “Udvarhelyen nem lesz baj”.
Jómagam 1972-ben, a fesztivál harmadik rendezvényének közeledtével elhatároztam: úgy intézem feladataimat, hogy a Siculus-fesztiválnak szánt szeptember végi hetet, első naptól az utolsóig végigülhessem és személyesen is közvetlen tapasztalatokat szerezhessek a rendezvény jelentőségéről, hatóerejéről, a résztvevő zenészek elvárásairól, műhelygondjairól, szakmai törekvéseiről, a szervezés nehézségeiről stb. A véletlen úgy hozta, hogy utólag éppen az 1972-es Siculus bizonyult a legeredményesebbnek, legkiforrottabbnak és legreprezentatívabbnak a sorban, az utána következő már a hanyatlás kérdőjeleit is magában hordta, hogy aztán 1974-ben a fesztivál kényszerűen – felsőbb döntésen alapuló utasításra – lehúzza a redőnyt.
A nagyszámú interjúalannyal történt beszélgetések alapján készült riportom (2) részletekbe menően jut el a közönségigény megfogalmazásától a szakmai-szervezési elvárásokig. A nagy mennyiségű nyersanyag összegyűjtése közben alkalmam volt személyes ismeretséget kötni a résztvevő előadókkal, zenészekkel, zsűritagokkal, zenei szerkesztőkkel, s mert úgy tűnik, az akkori sajtóviszonyok dacára sikerült tisztességesen, a valóságnak megfelelően, célirányosan megfogalmazni a magyar kisebbségi könnyűzene fesztivál fontosságát és lényegét, az Ifjúmunkás elnyerte az érintettek és az olvasók rokonszenvét, annál is inkább, mert a riport folytatásaként a hetilap egyre inkább fölvállalta a romániai magyar könnyűzene Székelyudvarhelyen feltűnt alkotóinak és alkotói gondjainak a nyílt ismertetését. Ha nem is hétről-hétre, de sűrű időközönként tűzte napirendre egy-egy együttes bemutatását, a beat zenei jelenségek megvilágítását.
Fontosnak tartom két szakértő, egy zenei szerkesztő és egy ismert előadó véleményét is idézni a Siculusról, mert a lehető legpontosabban fejezik ki a fesztivál lényegét.
Boros Zoltán zeneszerző, a tévé magyar adásának munkatársa a rádiófelvételeknél segédkezik..: - Mikor zeneszerzésre adtam a fejem, nem tudtam elválasztani a zenét az anyanyelvtől. Műfajom a könnyűzene. Hosszú ideig elkerülte a szakemberek figyelmét, hogy magyar nyelven is lehetne művelni. Néhány próbálkozás volt csupán a vásárhelyi rádió körül, Borbély Zoltán jóvoltából. Én is itt kezdtem, a Siculuson, s amit addig csak baráti körben, szórakozásból csináltam, az egyszer csak kiugrott. Jó, hogy végre megvan ez a fórum. S van hazai magyar tánczene. A tévé magyar adása sokat tehet a továbbiakban...” (3)
Kisfalussy Bálint, a már befutott sztár, a fesztivál törzstagja (zeneszerző, szövegíró és énekes egy személyben): - Nekem pontosan azt jelenti, amit egy évig csinálok a tánczenében. Egy hét zene, utána sajnos, semmi. Amit mi csinálunk, divatműfaj, tehát gyorsan változik. A 70-es fesztivál után például két évre jelent meg kislemezem, s hangfelvétel is csak egy év után. De ez is csak személyes kapcsolatok árán. Akinek ilyen nincs, mit tehet? Pedig össze lehetett volna válogatni egy lemezre valót. Adott belőlük valamit a rádió, a tévé, de kotta nem jelent meg. Amit itt feldobunk, jó dolgokat, azokat állandóan kellene játszani.” (4)
A későbbiekben, bár a Siculus mint olyan megszűnt, mind a két elvárás ilyen vagy olyan formában, elindult a megvalósulás útján. Igaz, a romániai magyar könnyűzenének többé nem lett már önálló fóruma, viszont lehetőséget kapott, hogy még éveken át néhány hasonló, ám kétnyelvű rendezvényen (Tavirózsa fesztivál, a Kovászna megyei KISZ szervezésében, illetve Ezüstfenyő fesztivál, a Hargita megyei KISZ szervezésében) felvonultassa alkotói potenciálját. A megmutatkozás, a rendszeres szereplés és jelenlét igénye pedig a televízió magyar adásában és a lemezkiadó jóvoltából, ha döcögősen, hézagosan is, de beindult.
Mint a fentiekből is kitetszik, Erdélyben akkor pillanatnyilag nem az volt a fő kérdés, hogy a könnyűzenében mely stílusirányzaté legyen a döntő szó, hanem egyszerűen az forgott kockán, létezhet-e egyáltalán romániai magyar könnyűzene, és ha igen, van-e joga és lehetősége arra, hogy saját kifejezési formákra találjon?

A könnyűzene és az Ifjúmunkás; a ZIM

Ezzel indult a lap zenei vonulata
A Siculus-fesztivál s különösen az ott kötött személyes ismeretségeim révén, egyre világosabbá vált, hogy egy olyan lapnak, mint az Ifjúmunkás, nem általában és nem ötletszerűen kell foglalkoznia a fiatalok beat-zenei érdeklődésével, hanem konkrétan és rendszeresen, méghozzá éppen azokkal az értékekkel és törekvésekkel, amik karnyújtásnyira vannak tőlünk. Kezdeti lépésként mindjárt terjedelmes mélyinterjúban beszélgettünk el az 1972-i rendezvényen is Siculus-(és Ifjúmunkás-) díjat nyert Concorde-együttes (Józsa Erika, Horváth Károly) tagjaival. Az ennek nyomán született Hej páva, hej, páva. A Concorde sztori (5) c., 11 részben közölt megabeszélgetés két igen tudatos, sikeres fiatal magyar zenész élet- és zenei tapasztalata révén, a fiatalok zenei életének és ízlésének egy sor olyan belső, bizalmas aspektusát és problémáját vetíti ki, amelyek reális fénybe állítják mind a fesztivál szerepét, mind a kérdéssel való nyílt és következetes foglalkozás fontosságát. Együttessé válásuk aprólékos története nem egyszerűen csak tanulságos, hanem mélységesen jellemző az akkor felbukkanó, sikereket elérő, majd legtöbbször felbomló, a süllyesztőben eltűnő kisebb-nagyobb bandákra, együttesekre. Kiderült, hogy a sikeres Concorde-zene mögött az együttes két tagjának igen kacskaringós, tanulással, próbálkozással, kételyekkel és kudarcokkal terhes előélete húzódik meg, s az a siker, melynek kirobbantó, természetes közege maga a Siculus-fesztivál volt, évek kitartó munkájának a gyümölcse.
A beszélgetés során óhatatlanul szóba került maga a fesztivál gondolatköre is. Harmadik rendezvényéhez érve ugyanis, a kezdeti ünnepléstől mind az érintett zenésztársadalom, mind a nagyközönség törvényszerűen eljutott a kritikai hangvételig (ami azt is jelentette, hogy a fesztivált mint olyat tulajdonképpen befogadták a köztudatba). Interjúkészítés közben többször is elhangzott a kérdés: “Szidjuk-e a Siculust?” Horváth Károly, a Concorde magasfokú zenei képzettséggel rendelkező tagja szerint a romániai magyar beat zene háta mögött akkor, 1972-ben még alig négy év állt, “s hogy ennyi is van, ez föltétlenül a fesztivál érdeme. Akármennyit szidják, mert most már ez is kezdett divatba jönni. Maga a tény, hogy mi is a Siculus jegyében születtünk, hogy volt egy kötelező határidő, amikor el kellett valamivel készülni, sokat jelentett. Különben megmaradtunk volna családon belüli zenélőknek, de így kialakult egy munkarend, egy távlat...” (6) Ami viszont a szakmai eszmecsere szempontjából új és jó volt az első rendezvényeken, az az 1972-es fesztivál során már érdektelenné, lapossá vált, hiszen nagyok voltak az elvárások, ám annál rövidebb a kifutópálya. És a legfontosabb: mindent az önkéntesség, a jóindulatú amatőrizmus hangulata lengett be.
A beszélgetés végkövetkeztetése az volt, hogy fesztiválon feltűnni egy dolog, és egészen más megőrizni azt a kiemelt helyet, új és új teljesítménnyel táplálni a népszerűség tüzét. Az Ifjúmunkás a riport végén ünnepélyesen ígéretet tett, hogy a Józsa-Horváth kettős zenéjét és művészetét igyekszik a maga eszközeivel eljuttatni az ország legeldugottabb zugába is, a Concorde pedig arra tett fogadalmat, hogy ahová meghívják őket, ott lesznek, és nem fognak szégyent hozni az őket támogató lapra.
Igaz, hogy ezek a kölcsönös ígéretek végül is nem valósultak meg teljességgel és eredeti formájukban, viszont az eljövendő hónapokban és néhány évben az Ifjúmunkás Horváth Károly személyében olyan friss tollú, jó szemű és hozzáértő – külsős státusú – beat-zenei rovatvezetőt tudhatott a magáénak, aki a szakma belső érdekeinek a szempontjából, a következetes értékelvűség mentén rajta tartotta a kezét az alakuló romániai magyar beatmuzsika eleven pulzusán.
1973-ban, de még inkább 1974–75 során, Horváth Károly tollából egy egész sor, ma is forrásértékű, egyedülálló elemzés született, amelyben a fiatal aktív zenész, saját művészi eszményeinek megfelelően, ugyanakkor magas fokú szakmai toleranciával és objektivitással rendre közel hozta a (fiatal) erdélyi olvasóhoz a Siculuson felbukkant, reményteljes fejlődést ígérő előadók, együttesek műhelygondjait és életvalóságát, később meg, ZIM rovatcím alatt ( a Zenei Ifjúmunkás divatos betűszava) olykor röviden, akár csak hírek formájában is, de rendszeresen tájékoztatott a beat-zene időszerű eseményeiről. Így ismerhették meg a lap hasábjairól is a nagyváradi Metropolt (7), a Vox Humanát (8), néhai Bokor Ildikót (9), Babrik Józsefet (10), Tamás Gábort (11), s mellettük azokat a kiugró, meghatározó szerepű román előadókat és együtteseket is, mint amilyen a romániai folkzene egyik megteremtője, a szatmári, magyarul is jól kommunikáló Mircea Florian (12) vagy a később egyenesen legendássá vált, világszinten is jegyzett együttes, a Phoenix (13).
Horváth Károly kiváló érzékkel látta el média-feladatát, s könnyűszerrel elérte, hogy minden alkalommal a lap olvasóinak szóló, közvetlen hangú autogramot is szerezzen riportalanyaitól. Ezáltal is, cikkei elérték azt, hogy a hazai magyar előadók maguk is valódi “sztárokká” váljanak, megjegyezzék a nevüket, közkedveltségnek örvendjenek.

A mérce: a Phoenix?

A romániai magyar könnyűzene születésekor az akkori legszínvonalasabb és legeredetibb román beat-együttes, a Phoenix már közel évtizedes múltra tekinthet vissza. Akár úgy is tűnhet, hogy addigra úgymond megharcolta kötelező harcát a fanyalgó konzervativizmus ellen, s az általános siker öblébe érve, egymás után aratja le a babérokat.
Ám a valóságban nem ez történik.
Horváth Karcsi cikke a Phoenixről
1972-ben, a Temesváron muzsikáló, magyar zenekari tagokat is magába foglaló diákegyüttes még távolról sem járta végig szakmai pályafutásának kényszerű vargabetűit. Hiába nő országos népszerűsége, hiába helyezkednek el az akkori lapok toplistáinak az élén, az együttest külső és belső válságok, áskálódások teszik próbára. Egyszer szinte be is fuccsolnak. Aztán újjáalakulnak. Ennek jegyében veszik fel a Phoenix nevet. A tagok kicserélődnek, csak legendás és meghatározó személyiségű vezetőjük marad a helyén: Nicu Covaci. Ideológiai támadások is érik az együttest, a fiatalok irántuk való rendhagyó érdeklődését és rajongását olvassák a fejükre. Eközben művészetükben megjárják az utat az angolszász gyökerű beat zene imitálásától a romániai folklórból ihletődő pop-stílus megteremtéséig és elfogadtatásáig. Nem véletlen, hogy beat-opera írásra is vállalkoznak, s meghirdetett programjukkal összhangban témája mi más lehetne, mint Manole Mester, a románok Kőműves Kelemenje? Szövegkönyvnek nemes irodalmi anyagot: Lucian Blaga Meşterul Manole c. verses drámáját vették elő. Egy, az Ifjúmunkásban 1973-ban megjelent műhelytanulmányban (14) az együttes vezetője tételesen megfogalmazza törekvéseiket: “Végképp el akarunk szakadni az angol pop-zenétől, meg akarunk szabadulni a szolgaian magunkra szedett koloncoktól. Sajnos, ebben sem a közönség, sem a zenei élet hivatásos szervezői nem állnak egyértelműen mellénk... Nem népi zenekar vagyunk, nem népi muzsikát játszunk, hanem a népművészet szellemében alkotott beat-zenét.” Újdonságként, s egyben programértékűen is hat az a törekvésük, hogy népi hangszereken szólaltassák meg muzsikájukat. A gitár és a dob mellett a Phoenix-muzsikával meg kell szokni a furulya, a kolomp, a duda, a burrogtató, a tekerő, a tülök stb. aktív jelenlétét, sajátos hangzásvilágát.
Alig egy hónap teltével, az Ifjúmunkás ismét szükségét érzi annak, hogy hallassa a hangját Phoenix-ügyben. 1973 júniusában Nicu Covaci és társai ugyanis közvetlenül a szerkesztőséghez fordultak, kérve, hogy a lap adjon nyilvánosságot felháborodásuknak, amiért egy tévériportban jól irányzott, nemtelen támadás érte a hivatalos státusában amatőrnek számító együttest. Kérésük apropója az volt, hogy az Ifjúmunkás azokban az években, afféle vándor szerkesztőségként, időről időre nyilvános fogadónapokat tartott egy-egy, olvasói által lakott vidéki városban vagy nagyközségben, így Temesvárt sem kerültük el. A kiutazó szerkesztők és riporterek érkezéséről, a nyilvános találkozó időpontjáról időben értesült a közönség, a Phoenix pedig kihasználta az alkalmat, hogy a találkozón előadhassa panaszát. Így is történt: a fogadónapon elhangzottak, illetve az utólagos kivizsgálások alapján személyesen fogalmaztam számonkérő cikket (15) az együttes védelmében, amely azt hangsúlyozta, hogy valós művészi és anyagi értékeket teremtő közösségeket mindenek előtt támogatni kell, nem pedig élősdinek tartani, ahogy a romániai korszellem a beat jelenségét abban az időben kezelni próbálta. Hogy álláspontunk hangoztatása “bombabiztos” legyen, elővettük a szocialista újságírás akkoriban előszeretettel alkalmazott fortélyát is: a legidőszerűbb, nyilvánosan meghirdetett párt-irányelvekkel bástyáztuk körül érveinket!
Míg e sorok papírra kerülnek, a rádió éjszakai műsora könnyűzenét közvetít. Sajnos, nem a legjobbat. Pártunk 1971 végi plenárisa után bár elértük azt, hogy hazai könnyűzene-termésünk jobban közeledjék az eszmei-művészeti igényekhez és elvárásokhoz, még mindig sok benne a sületlenség, a bárgyúság, az álérzelem - éppen az, amit a külföldi példák legtöbbjében elítélünk. Ám ha így áll a helyzet, nem túl nagy fényűzés az, ha hagyjuk, hogy egy mindinkább hírnevet szerző, hazai iskolát teremtő együttes létét ostoba, kicsinyes vádaskodások veszélyeztessék - addig, amíg a megyei KISZ-bizottság ígéretéhez híven méltányosan rendezni tudja státusukat a most épülő ifjúsági klubban...” (16)
A Phoenix körül kialakult feszült légkör akkor ideig-óráig enyhült; de nem telt bele négy év, s az etno-rockban jeleskedő együttes, Nicu Covaci 1976-os nyugaton maradását követően, kalandos körülmények között meg sem állt Németországig, s majd csak a rendszerváltozás után tértek haza. Nagy érvágás volt ez a romániai pop zenei életen, amit nem csak az együttes itthon maradt, a titkosrendőrség által zaklatott tagjai szenvedtek meg. Mindenesetre, 1974-ben, majd 1975-ben Horváth Károly még hangulatos beszámolókat közölhetett róluk az Ifjúmunkásban. Az utóbbi egy látogatás alkalmával készült a Szemeniken, ahol a Phoenix tagjai új lemezük anyagának előkészítésén fáradoztak (17), s mely alkalommal ugyancsak az esztétikai programjukat érintő fontos kérdések kerültek terítékre.
Mindkét Horváth-beszámoló ma értékes, már-már megkerülhetetlen zenetörténeti dokumentum, s kitűnően érzékeltetik azt a hangulatot is, melyben a romániai popzenészek teljes egyetértésben és szakmai szolidaritásban dolgoztak a közös szenvedélynek, a muzsikának élve.
Az 1974-es Phoenix-riportban (18) az együttes vezetője az akkor már ugyancsak befutott LGT-vel történt közös, lengyelországi fellépésük tanulságairól is említést tesz a riporternek: “Kitűnő zenészeket, igaz embereket ismertünk meg bennük, sokat beszélgettünk, vitatkoztunk a zenéjükről, a zenénkről. Örömmel vettük észre, hogy gondolkodóba estek a mi zenénk hallatára, ugyanis annak ellenére, hogy elképesztő technikával rendelkező hangszeresek, a zenéjük nem a legeredetibb. A számaikat, ha angol szöveggel énekelnék, senki se jönne rá, hogy magyar együttest hall, és ezt ők is tudják.”
Számomra ma is úgy tűnik, hogy a Phoenixnek a nemzeti karakter felé törekvése szükséges, egészséges tájékozódás volt, amely pozitív impulzust adott a mind jobban megerősödő és magára találó romániai magyar (kisebbségi) pop zenének. Horváth Károlyék mellett, akik a Concorde-dal maguk is a magyar folklórba oltott beatet szorgalmazták, többen választották ugyanezt az utat, s később, 1976-tól, amikor az Ifjúmunkás Csíkszeredában beindította pár éven át futó matiné-sorozatát, ugyanezt a zenei opciót karolta föl, anélkül, hogy elzárkózott volna az erdélyi magyar pop egyéb irányzataitól.

Fogadónapból Matiné

Egy lap a műsorfüzetből:
merre járt a Matiné
Az 1973-as temesvárihoz hasonló fogadónapok 1976-ra gyakorlatilag kifutották magukat, formálisakká és kényszeredettekké váltak. Be kellett ismernünk: több mint naivság volt azt hinni, hogy az akkori körülmények között sikerül megteremteni az őszinte, meghitt beszélgetés körülményeit és légkörét a fiatalokkal. Mi, szerkesztők azt reméltük, hogy olvasóinkkal találkozva könnyűszerrel megtudhatjuk, melyek a felkeresett település legégetőbb gondjai, milyen események foglalkoztatják leginkább az ott élő magyar közösséget, a fiatalokat. De mert kötelezően ki voltunk szolgáltatva az ifjúsági szervezet helyi “támogatásának”, kiszállásaink nem lehettek túl népszerűek, a találkozók többnyire feszélyezettek és felszínesek maradtak, a résztvevőknek nem sikerült feloldódniuk irányunkban, így a megírásra váró problémák felleltározása is csak szándék maradt. Továbbra is éreztük, hogy szükség van eleven kapcsolatok ápolására a fiatal olvasókkal, ehhez azonban mindenáron meg kellett nyernünk a bizalmukat.
Példaként” az ifjúsági szervezet vezetői többször is meglebegtették előttünk az 1973-tól működő és egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, hajnalba nyúló beat- és folkzenei koncertekbe torkolló találkozókat, amiket az Adrian Păunescu költő vezette Flacăra c. hetilap égisze alatt, az ifjúsági szervezet közreműködésével szerveztek, s amelyek jó alkalomnak bizonyultak arra, hogy a közönséget egyrészt a kiadványhoz, s az általa képviselt politikához kapcsolják, egyúttal lehetőséget teremtettek arra, hogy a fiatalok kiélhessék könnyűzenei igényeiket is. A találkozók hasonlóképpen kiváló alkalmat nyújtottak a tehetséges költőknek, zenészeknek és előadóknak, hogy művészetüket végighordozzák az országon, szembesíthessék a közönség fogadtatásával. Több ízben történt kísérlet arra, hogy mesterségesen a rendezvénybe „integrálják” a magyar nyelven írókat-zenélőket, ami gyakorlatilag egy lépés lett volna afelé, hogy az Ifjúmunkás fokozatosan elveszítse önállóságát, maradék sajátos kisebbségi jellegét. Ezért, amíg csak lehetett, ellenálltunk mindenféle gyanús sugallatnak és szerkesztőségünk kis létszáma dacára annak a lehetőségét vizsgáltuk, miként tudnánk mi is, olvasóink sajátos igényeihez igazodva, a Cenaclul Flacăra-hoz hasonló, önálló anyanyelvi fórumot teremteni a fiatal romániai magyar kultúrának, különös tekintettel a könnyűzenére.
Előzmények, tapasztalatok már léteztek a lap történetében: a hatvanas évek közepén, néhai Matekovics János szerkesztő-riporter javaslatára és tevékeny irányításával egyfajta – Ifjúmunkás Matinénak keresztelt - vasárnapi mega-előadást tartottunk egy-egy tartományi vagy rajoni székhelyen, amely úgymond a lap hangos kiadása kívánt lenni – vezércikkel, élő riporttal, műveltségi vetélkedővel, illemtannal, sok irodalommal, színpadi jelenetekkel, könnyűzenével -, megmozgatva és összefogva a kiszemelt helység/térség fiatal magyar és román alkotó erőit. Az alapvetően magyar nyelven zajló, 6-7 órára rúgó előadások mind anyagilag, mind szervezésileg túlterhelték a szerkesztőséget, nehézkesek voltak, komoly szerkesztői erőket vontak el a lapkészítéstől, emiatt évi 3-4 rendezvénynél tovább nem nyújtózhattunk. Nem sokkal a megyésítés, illetve Matekovicsnak a laptól való kiválása után a rendezvény egyszerűen félbemaradt.
Ehhez a hagyományhoz – mint precedenshez – nyúltunk vissza 1976 nyarán, s érvelésünk nyomán az ifjúsági szervezet vezetősége belátták, hogy ezek az előadások magyar nyelven kell hogy zajlódjanak, és óhatatlanul a fiatal erdélyi magyar alkotók megnyilvánulási fórumává, élő közönségkapcsolatává válnak. (Az erdélyi hivatalosságok, pártszervek nehezen nyugodtak bele akár ennyi központi „nagyvonalúságba” is, és mindenféle ürüggyel próbáltak akadályt gördíteni az előadások elé.)
A turnék szervezésével, a műsor kidolgozásával és a közreműködő művészek felhajtásával megbízott kolozsvári kollégánk, Tar Károly író és riporter a kezdetektől sziszifuszi munkát végzett azért, hogy a közös cél zászlaja alá állítson egy sor valódi fiatal tehetséget a költészet, a színjátszás és a könnyűzene területéről. Az 1979-ben kiadott műsorfüzetben az ő tollából egyebek mellett olvashatjuk: „Az új matinéinkat megelőző fogadónapjaink megtanítottak a szerénységre, az eszköztelenségre, s ezért anyagi gondjaink minimálisak, nem emelnek különösebb akadályt előadásaink rendezése elé. Különben a KISZ Központi Bizottsága védnöksége alatt és támogatásával létezünk. Igyekszünk addig nyújtózkodni, ameddig a takarónk ér.” (19)
Az ötven előadás útvonala gyakorlatilag befogta egész Erdélyt: Csíkszeredában történt a “premier”, majd Székelyudvarhely, Erdőszentgyörgy, Szováta, Segesvár, Dicsőszentmárton, Szászrégen, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Szilágycseh, Szilágysomlyó, Zilah, Nagyenyed, Torda, Aranyosrákos, Csíkszentmárton, Csíkszereda, Gyergyóditró, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Zetelaka, Székelykeresztúr, Kolozsvár (két előadás), Dés, Szecseleváros, Sepsiszentgyörgy (két előadás), Kovászna, Zágon, Kézdivásárhely, Kézdiszentlélek, Barót, Bardóc, Uzon, Sepsiszentgyörgy, Lupény, Lónya, Végvár, Temesvár (két előadás), Arad, Székelykeresztúr, Nagyszalonta, Kolozsvár, Brassó, Nagykároly, Szatmár voltak az állomások, három téma köré szerveződő előadásokkal: Szülőföld, Homo faber és Mi, együtt.
Ha valaki akár egyetlen matiné előadást végighallgatott, tanúsíthatja, hogy az éppen aktuális téma a lehető legtágabb és legpermisszívebb értelmezésben fogta egybe az előadást, amely távolról sem volt kőbe vésett reprezentáció, gyakran élt a művészi-rendezői rögtönzés eszközével, attól függően, hogy az éppen soros előadáson milyen alkotók, művészek és előadók álltak a Matiné rendelkezésére. Így aztán a kötelező “hangos vezércikket” és egy-két, agitatív verset leszámítva, a több órás műsor jelentős része a fiatal, kísérletező, formabontó, ám tartalmas művészeti tevékenységnek, illetve mintegy egyharmad részben az ifjúsági zenei jelenségeknek volt fenntartva. A már idézett beszámoló e téren sem rejtette véka alá valódi szándékainkat: „Támogatjuk az új, a formabontóan is mondandós színházat, a fiatalos próbálkozásokat. És a táncház mozgalmat. Mindent, ami önismeretünket gazdagítja, népművészetünk értekeit élteti.” (20)
Az Ifjúmunkás érdeklődése és tájékozottsága a romániai magyar könnyűzene kialakulásával és fejlődésével kapcsolatosan megnyilvánult abban is, hogy gyakorlatilag sikerült olvasóihoz eljuttatni azokat az értékeket, amiket egy-egy Siculus-fesztivál vagy rá emlékeztető ritka rendezvény, egy-egy tévéadás egyszer már felszínre hozott. Így, annyi évtized távlatából is elég csupán felsorolni azt a reprezentatív névsort, amely a Matinékon részt vevő együtteseket és előadókat tartalmazza:
Folk-énekesek: Avram Grete, Bálint Péter, Breuer-testvérek (Ferenc és Ildikó), Chifor Monica, Crisan Victor, Csortán Márton, Csutak István, Domokos Árpád, Györke Gyöngyvér, Ion Elena, Kovács András, László Kálmán, Márkus János, Nagy László, Papp testvérek, Pernes Radu, Trifán László, Váradi Imre
Együttesek: Actinia (Csíkszereda); Barozda (Pávai István, Bokor Imre, Simó József, Györffy Erzsébet – Csíkszereda); Bodzafa (Panek Katalin, Sepsi Dezső, Könczei Árpád, Székely Levente – Kolozsvár); Compact (Petrozsény); Folk Group 5 (Verzár Ferenc és Csongor, Kiss László, Szász István, Imets Erzsike – Csíkszereda); Harmat (Zakariás Erzsébet, Sepsi Dezső, Zakariás Attila – Kolozsvár); Metropol (Virányi Attila, Ráduly Béla, Orbán András, Trifán László, Mácza Ferenc – Nagyvárad); Origó (Bedő Zoltán, Szilágyi Attila, Gyergyai Csaba, Szabó József – Sepsiszentgyörgy); Ördögszekér (Sepsi Dezső, Könczei Árpád, Sinkó András – Kolozsvár); Táltos RT (Józsa Erika, Horváth Károly, Kovács András, Márkus János); Univers (Temesvár); Vox T-77 (Székely György, Incze Pál, Hegyi András, Cserey Csaba – Csíkszereda); Garabonciás (Fogarassy Ildikó, Antal Imre, Csutak István, Szabó Attila, Vasiu Tibor – Temesvár).

1979 augusztusának végén, utószezonban óvódás korú fiammal a román tengerparti Costinesti-re, az ifjúsági üdülőbázisra kaptam két hetes beutalót. Több éve felgyűlt szabadságom egy töredékét próbáltam letudni a már szinte elnéptelenedett, őszi tengerparton. Pár napi ottlét után kiderült, hogy a telep egyetlen nagyvendéglőjében, mely a Briza Mării (Tengeri Fuvallat) költői hangulatú nevet viselte, esténként a nagyváradi Metropol szolgáltatja a talpalávalót. Nagy volt az öröm az egymásra találáskor, a fiúk díszhelyet rendeztek be nekünk a pódium közelében, ahol esténként én egy sör, fiam meg egy hűsítő vagy fagylalt társaságában hallgattuk Ráduly Béláék már ismert vagy újdonatúj melódiáit – természetesen román vagy éppen angol nyelven. Szünetben, pihenés közben a fiúk az asztalunk mellé ültek, s elmondták, hogy egy rockbandának bizony nincs aranyélete: nehezen jut szerződéshez, ki van szolgáltatva a vendéglői közönség szeszélyeinek. Most is, csak összeköttetések révén kapták meg, utószezonban a tengerparti vendéglőt, nyári turistaidényben bezzeg mások muzsikáltak itt... Felemlegettük a matinékat is, egyszóval szabályszerűen nosztalgiáztunk, mint a korán megöregedett, gondokban megőszült emberek. Tény, hogy Metropolék csak úgy tudták fenntartani magukat, hogy átálltak a többségi repertoárra. Dikciójuk magyaros hangzása még talán külön színt jelentett a román rockpiacon, de tudom, hogy nem érezték jól magukat abban a bőrben, amibe kénytelenek voltak bújni...

Néhány következtetés

Hogy mi lehetett volna az Ifjúmunkás Matinékból, amennyiben az egyre merevebbé és ideologikusabbá váló általános kultúrpolitika a nyolcvanas évek elejétől kezdve nem szól bele a sorsába, gyakorlatilag ellehetetlenítve és teljesíthetetlen feltételrendszerhez kötve a kiteljesedő folytatást, csak elképzelni lehet, illetve sajnálkozni azon, hogy ez is, mint annyi más konstruktív próbálkozás, kezdeményezés azokban a rendszerváltás előtti évtizedekben, amikor már éppen termőre fordult volna, hirtelen semmivé vált az ideológiai áskálódás és leszabályozottság egyre szigorúbb körülményei között. Visszanézve az alig hogy megszületett és különféle legális csatornákon (tévé- és rádió adások, lemezgyártás, előadások) – egyebek mellett az Ifjúmunkás Matinék révén – érvényesülni próbáló romániai magyar könnyűzene (táncházi mozgalom) megvalósításaira, különböző előadások által hitelesített eredményeire, ma is megállapítható, hogy életrevaló értékteremtésnek tekinthetők, s bármikor megállják a helyüket az adott korszak körülményei között. A későbbi fejleményeket is figyelembe véve úgy tűnhet, hogy a törvényes kereteket feszegető kezdeményezések felkarolása ellenzéki színezetben láttatja mindazokat, akik a kisebbségi kultúra teljességében gondolkoztak és cselekedtek, tették a dolgukat, amíg lehetett. A teljesítmény minőségét közvetlenül behatárolta az a szinte reménytelennek látszó küzdelem, amit az éppen csak elkezdett és sokszor csírájában megfojtott kezdeményezések újragondolásáért, más utakon-módokon történő megközelítéséért folytattak mindazok, akik a tagadást az építés, a népszolgálat valamilyen formájában képzelték el.
Bizonyos, hogy mindez részükről bizonyos fajta naivságot és behatároltságot, kollaboracionizmust feltételezett, de e nélkül nem beszélhetnénk ma se kezdetekről, se hagyományokról. Mint ahogyan a XXI. század elején senkit sem izgat különösebben a Kárpát-medencében élő kisebbségi magyarság sajátos kultúrája, mondván: egyetlen egységes magyar kultúra létezik, amelynek egyetlen értékszempontja a minőség. És ezzel tulajdonképpen nem is lehet vitába szállni.
Csupán csak megjegyezni: kár, hogy ennek az igazsága a mai napig nem érvényesült.

video

A Garabonciás "feltámadása": 2012 - Ébredj, angyal!
Jegyzetek

(1) Lázár László: Udvarhelyen nem lesz baj. Ifjúmunkás, 1971. július 29/30. sz.
(2) Cseke Gábor: Egy hét tánczene (Ki hogyan látja a Siculus-fesztivált?). Ifjúmunkás, 1972. október 5/40. sz.
(3) U.o.
(4) U.o.
(5) Cs.G.: Hej páva, hej páva. A Concorde sztori. Ifjúmunkás, 1973. január 4, 11, 18, 25; február 1, 8, 15, 22, 29, március 22, 29.
(6) U.o. Ifjúmunkás, 1973. február 29.
(7) Mutassák meg, hol a 220-as konnektor (Horváth Károly bemutatja a Metropolt). Ifjúmunkás, 1974. január 25, február 1.
(8) Csakazértismajdmegmutatjuk...? (Horváth Károly bemutatja a Vox Humanát). Ifjúmunkás, 1974. február 14.
(9) Mindig a nők győzzenek! (Horváth Károly bemutatja Bokor Ildikót). Ifjúmunkás, 1974. március 7.
(10) Volt úgy, hogy megdobáltak (Horváth Károly bemutatja Babrik Józsefet, a Camerata Transilvanica vezetőjét). Ifjúmunkás, 1974. március 28.
(11) “Pótvizsga” (Horváth Károly bemutatja Tamás Gábort). Ifjúmunkás, 1974. május 23.
(12) Fényes sáv körülöttem (Horváth Károly bemutatja Mircea Floriant). Ifjúmunkás, 1974. február 28.
(13) Aztán megtörtént a csoda (Horváth Károly bemutatja a Phoenix-et). Ifjúmunkás, 1974. április 4.
(14) Szekernyés János: Merre tart a Phoenix? (Műhely). Ifjúmunkás, 1973. május 17.
(15) Füzesi Gábor: Hasznos élősdiek (Ifjúmunkás fogadónap, Temesvár, 1973). Ifjúmunkás, 1973. június 14.
(16) U.o.
(17) Horváth Károly: Öt délután a Phoenixnél. Ifjúmunkás, 1975. március 27.
(18) Aztán megtörtént a csoda (Horváth Károly bemutatja a Phoenix-et).
(19) 50 Ifjúmunkás Matiné. Műsorfüzet, 1979, Crişana Nyomdaipari Vállalat
(20) U.o.