Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (1)

A hírneves, detektivregényekből, filmekből jól ismert bűnüldöző intézmény szószerint 'skót udvar'-t jelent, s valamikor egy darabka skót föld volt London szívében, amit a X. századi angol uralkodó szakított ki skót „testvérének”, hogy hűbéresként kötelező londoni felruccanásai idejére legyen egy rezidenciája, ahol megpihenhet. A skót udvar aztán, a hatalmi háborúságok miatt visszakerült az angol királyság birtokába, majd területén kapott helyet később a mára hallhatatlan londoni rendőrség... Heermann könyve a Yard történetét, de még inkább történetének legfurfangosabb nyomozásait meséli el. (A bevezető fejezet után ebből mutatunk be kettőt a sok közül...)

A Scotland Yard

A közkedvelt regényíró P. C. Wren a londoni rendőrökről így írt: „Erős, nyugodt és csöndes férfiak, akik fegyvertelenül, és régóta kipróbált tekintéllyel felruházva testesítik meg a törvényt, a rendet és a biztonságot. Egész Európa bámulja őket.”

És Sir John Moylan, aki több mint negyed századig irányította a Temze-parti metropolis rendjének őreit, a londoniak megbecsülését ezekkel a szavakkal magyarázta: „A rendőri hivatal több évszázados hagyománya kölcsönzi nekik a tekintélyt.”

Sir John Moylan nincs egyedül ezzel a véleményével. Hugh Young... sem az 1829-es esztendővel kezdi emlékiratait, amikor a Scotland Yardot voltaképpen alapították, hanem jóval régebbről.

Valamivel kevésbé lelkesen és ezért tárgyilagosabb hangsúlyozással ír a Yard hagyományairól R. L. Jackson, aki Youngot követte a CID parancsnoki tisztségében. „Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy a büntetőjog rendszere több mint hatszáz éves fejlődés eredménye, és hogy a rendőrség e rendszer hosszú történetében csak viszonylag későn jelent meg. Ezért a már meglévő keretekbe kellett beilleszteni, és a feladatait olyan elvek szerint kell teljesítenie, amelyek a rendőrség megjelenésénél sokkal régebbi keletűek.”

A „THIEF TAKER GENERAL"

Scotland Yard, 1875

A XIX. század derekáig Anglia azok közé az országok közé tartozott, ahol a büntetőtörvények a legkeményebbek voltak. Már azt is, aki csak megkísérelte, hogy ellopjon egy nyulat, vagy aki 40 shilling és 6 pennynél többet tulajdonított el, vagy valamilyen okiratot meghamisított, halálra ítélték. „Köttessék fel a nyakánál fogva, míg csak meg nem hal.” Kétszázharminckét fajta bűncselekményért járt halálbüntetés, míg Franciaországban csupán hatért.

Az angol polgár törvény előtti egyenlőségére szigorúan ügyeltek: a gazdagoknak éppúgy tilos volt kenyeret lopni, mint a szegényeknek – mindkettőt halálbüntetéssel bünették. A szigorú törvények ellenére azonban állandóan nőtt a bűnözés Londonban. A XVIII. század közepe táján a Temze-parti városban már egymilliónál több ember élt. Az ipari forradalom korszaka – amelyben Nagy-Britannia a világ legnagyobb ipari hatalmává fejlődött – a manufaktúráról a gépi nagyipari termelésre való átmenettel köszöntött be. A társadalmi ellentétek minden korábbinál nagyobb mértékben kiéleződtek. A legszegényebbek a nyomornegyedekben zsúfolódtak öszsze, amelyek a bűnözés megannyi új melegágyává lettek.

A Slumokban a gyermekhalandóság hetvenöt százalékos volt. A fattyúgyerekek többnyire elviselhetetlen terhet jelentettek. Megölték vagy kitették őket. A kitett gyerekekkel azután a különböző koldusbandák élénk kereskedelmet szerveztek.

A nyomornegyedekben számos szülő kínálta fel a leányait prostitúcióra. Ezzel kapcsolatosan szerfelett groteszknek tetszik a korabeli társadalom elitjének bigott képmutatása. Az erkölcsök romlása feletti sirámaikat olyan beszélgetések követték, hogy legközelebb melyik bordélyházba menjenek szórakozni.

Akinek a kurtizánok már semmit nem tudtak felkínálni, az kedvét tölthette, mint néző, a női elítéltek 1817-ig naponta megrendezett nyilvános megkorbácsolásán. Akit pellengérre állítottak, azt bárki büntetlenül bántalmazhatta. A tyburni vesztőhelyen a nyilvános kivégzések egészen 1867-ig népünnepélyszámba mentek. A gazdagok a vesztőhelyet körülvevő házak ablakaiból kísérték figyelemmel e hátborzongató színjátékokat. A büntetőjog-szolgáltatás felett a szadista erőszak, a kegyetlen igazságtalanság és a bosszú elve uralkodott. És a közrend védelmezői nem voltak jobbak a törvényeknél, sem annál a módnál, ahogy ezeket a törvényeket végrehajtották.

Tulajdonuk védelmére a polgárság és a köznemesség a XVI. században saját végrehajtó hatalmat hozott létre, a Squire-ek, a békebírók formájában. Ezek fizetés nélkül folytatták tevékenységüket. A békebíró rendelkezésére álltak a konstáblerek, akik a törvénysértőket tartóztatták le. A közösségek tagjait sorra felszólították erre a szolgálatra, de csak kevesen hajlottak a szóra, mert a rendőröknek saját létfenntartásukat önkényesen megemelt illetékekből és csekély díjazás ellenében kellett biztosítaniuk. A polgárok azonban helyettest állíthattak, s ők a kapható legolcsóbbakat választották a kínálatból: tolvajokat, munkakerülőket és országúti csavargókat.

Természetesen ilyen eszközökkel a bűnözésnek nem tudtak gátat szabni, sőt, a korrupció révén a parázs lángra kapott. A konstáblerek és helyettesítőik, akik Londonban csak éjszaka voltak szolgálatban, az angol főváros sokat gúnyolt figuráivá lettek. A nép a Charlie gúnynévvel illette őket.

London akkoriban egyik leghírhedtebb utcája volt a Ratcliffe Highway, amelynek lebujaiban és bordélyházaiban a Charlie-k „tiszteletére" különböző gúnydalokat énekeltek.

A Charlie-k rövidesen még félelmetesebb „rendőrök" társaságában találhatták magukat. Megszülettek a Thief takerek – a tolvajfogók. Bárki feljogosítva érezhette magát, hogy betörőket, gyilkosokat vagy ártatlanokat elfogjon, békebíró elé állítson és vádat emeljen. Ha az illetőt elítélték, a tolvajfogó a büntetés arányában jutalomban részesült. Csábító volt a vérdíj, a korrupció határtalanná vált. Provokátorok ipart űztek abból, hogy beugrattak fiatal embereket bűntettek elkövetésére, azután a bíró elé hurcolták őket és felvették az érte járó prémiumot.

Mind gyakoribbá vált, hogy a tolvajfogók, a konstáblerek, meg a bűnöző bandák közös vállalkozásokba kezdtek, és megosztoztak a zsákmányon. Bizonyos Jonathan Wild volt a leghírhedtebb tolvajfogó. „Nagy-Britannia és Írország tolvajfogó generálisának" nevezte magát, forgalmas irodát tartott fenn Londonban, és egy előkelő vidéki kúriában élt. Aranyfogantyús sétapálcája nélkül soha nem lehetett őt az utcán látni.

Több mint száz útonállót juttatott akasztófára, kivált olyanokat, akik nem akartak a szolgálatába szegődni; Jonathan Wild volt ugyanis az első, aki megszervezte a londoni alvilágot. A különböző bandák mind neki dolgoztak, ő pedig a közvetítő szerepét játszotta a bűnözők meg a károsultak között.

Eleinte Wild azokat, akiket a cinkostársai megraboltak, felkereste és közölte, hogy balszerencséjük véletlenül tudomására jutott. Ezenkívül felhívta egy zsibárus figyelmét néhány gyanús dologra, és közölte, ha az ellopott érték köztük volna, ő csekély váltságdíj fejében azt visszaszerezné. A károsultak örvendeztek, és az üzlet hamar felvirágzott. Minthogy Wild kezdetben nem fogadott el jutalmat tőlük, híre ment, hogy becsületes ember, aki a közjót szolgálja.

Rövidesen nem is kellett az áldozatokat felkeresnie, mert a meglopottak maguktól jöttek hozzá. Úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt, sok kérdést tett fel, és valamelyes előleget kért a fáradozásaiért. A „közvetítéseiről" Wild folyamatosan tájékoztatta ügyfeleit, míg csak végül át nem adta nekik ellopott javaikat. Az általa beszedett különböző nagyságú összegeket azzal indokolta, hogy neki is költségei merültek fel.

Jonathan Wild tizenöt esztendeig tudta folytatni üzelmeit. Senki nem tudta, hogy kapcsolatát meddig terjednek. Gyakran bebizonyította, hogy „tanúi" segítségével minden bírósági eljárást a számára kedvező irányba tud terelni. Csak 1725-ben vették maguknak a bátorságot a hatóságok, hogy Wildet letartóztassák. Rábizonyítottak néhány csalást, és Tyburnben kivégezték.

A Wild-ügynek később következményei lettek. Addig is jó néhány év eltelt még, amíg 1739-ben létrehozták a rendőrbírói közhivatalokat. A korábbi helyzethez képest az egyetlen különbség az volt, hogy a rendőrbírók a törvénysértők ellen többé nem a lakásukon, hanem a közhivatalban jártak el. A London különböző helyein felállított rendőrbíróságok közül a Bow Street-i lett a leghíresebb. A londoni rendőrség voltaképpeni története 1739-ben kezdődött, amikor a Bow Streeten megnyitották a rendőrbírói hivatalt. E hivatal tekintélyét Thomas de Veil ezredes alapozta meg, aki 1748-ig működött itt. Nemcsak bíró volt, hanem nyomozóként is rengeteget fáradozott a rábízott ügyek tisztázásáért. Mindazonáltal azt a dédelgetett tervét, hogy ütőképes bűnüldöző osztályt építsen ki, nem tudta megvalósítani. Senki sem óhajtott a célra pénzt áldozni.

Az áttörés csak az egyik utódának, Henry Fieldingnek, a kiváló írónak sikerült, aki műveiben könyörtelenül fölfedte a korrupciót, és gyilkos gúnyiratot írt Jonathan Wild ellen. Ő alapította meg a Bow Streeten a világ első nyomozóosztályát: egy konstáblercsoportot. A rendőrök „nyomon követték a tolvajokat", és innen kapták a nevüket: Bow Street Runners – a Bow Street-i futók. Soha nem voltak többen tizenötnél.

Jellegzetes figurák a Scotland Yard
történetéből

Fielding pénzt kapott a titkosszolgálat költségvetéséből, és vörös frakkos nyomozóival hatékonyan lépett fel számos bandával szemben. Ő volt a világon az első rendőrfőnök, aki bevezette a körözést, és ezzel meglepő sikereket aratott.

A Bow Street-i futókról alkotott vélemény, ami azt illeti, ingadozó. Fizetségükről a következő határozat volt érvényben: ,A futó egy utcai rablás felderítéséért 40 fontot kap és a rablott holmi értékének 10 százalékát; azonkívül lovat, felszerelést, fegyvereket, és megkapja a gonosztevő minden pénzét; a betörő elfogásáért 40 fontot és egy Tyburn-tikettet, lótolvajért egy Tyburn-tikettet, összeesküvés felderítéséért készpénzben 40 fontot.”

A Tyburn-tikett utalvány volt, amelyre 15-30 fontot fizettek ki. A futók, ahol csak lehetett, „vérdíjat” szedtek, és így egy és más tovább élt Jonathan Wild idejéből. Különböző bankok nagy összegeket fizettek a futóknak meg a bűnözőknek, hogy egy-egy rablás után legalább bizonyos részét visszakapják az értékeiknek. Ez számukra kedvezőbb volt, mint a bankrablók elítélése és elrablott javaik maradéktalan elvesztése. A korrupciót Fieldirrgnek sem sikerült felszámolnia. Számos Bow Street-i futó tekintélyes vagyonnal bírt, amikor meghalt. A leghíresebb közülük, Peter Townsend kereken 20 ezer fontot hagyott az örököseire. A történet arról nem szól persze, hogy milyen módon szerezte a pénzt. Csupán mint kora legsikeresebb nyomozójáról emlékezik meg róla az utókor.

A XVIII. és XIX. század fordulóján London még mindig a világ legnagyobb, s egyben a legtöbb bűnözővel megátkozott városa volt. A hivatalos statisztika szerint minden kilenc lakosra jutott egy olyan, aki „büntetendő, törvényellenes vagy erkölcstelen módon” tartotta el magát. Nem kevesebb, mint harmincezer ember élt betörésből. A shoreditchi nyomornegyedben számtalan zsebtolvaj működött, aki nem volt idősebb ötévesnél. Dr. Patrick Colquhoun, Queen Street-i rendőrbíró kiszámította, hogy az akkori Londonban 115 ezer volt a bűnözők és törvénysértők száma. Tervet dolgozott ki a rendőrség átszervezésére, és javaslatot terjesztett elő a büntetendő cselekmények számának csökkentésére, ám elképzeléseit senki sem támogatta.

Mindeközben Anglia a „világ műhelyévé”, vezető gyarmati hatalommá lett. A szabadversenyes kapitalizmus virágkorát élte.

Londonban mindenki mindenki ellen harcolt. A Temze-parton ötszázötven olyan finomító működött, amelyben csak lopott cukrot dolgoztak fel. A hajórakományok fele nem jutott el rendeltetési helyére. A Temze-parti körzetek biztonságát több száz banda veszélyeztette. Ezek többnyire elég bizarr neveket választottak, és felosztották egymás között a területet. A Fénylovasok a nyugat-indiai utasokat rabolták ki, az Iszappacsirták az apályra szakosodtak, a Verekedős vadászok a rakpartokat és a hajóműhelyeket látogatták, a Rongyosok hajók kirakásánál ingyen dolgoztak, és ezért más hajókat kifoszthattak.

A bandák ellen a City kereskedői és a hajótulajdonosok egy folyami magánrendőrséggel védekeztek. Ezt dr. Colquhoun hozta létre, és 1798-ban a Home Office, a belügyminisztérium alá rendelték, így jött létre az ún. Temze-rendőrség. A bandák garázdálkodásának ugyan korlátot szabtak, de tevékenységüket nem számolták fel. A folyam kalózai ezentúl nem nyíltan folytatták üzelmeiket, hanem visszahúzódtak rejtekhelyeikre.

Ám az ország uralkodó osztályát a bandák garázdálkodásánál jóval nagyobb veszélyek fenyegették. A XIX. század lázas betegként mutatkozott be. A tőkés rendszer ciklikus válságai az elviselhetetlenségig fokozták a nyomort. A munkásosztály szervezett sztrájkokkal válaszolt. Akkortájt a tőkés társadalom valamennyi ellentmondása és gondja Londonban mutatkozott meg a legkiélezettebben. A polgárságnak tehát itt kellett létrehoznia egy megbízható hatalmi eszközt, ha a harcot állni akarta. És ez a hatalmi eszköz a Scotland Yard lett.

Ma is népszerű társasjáték reklámfotója

1829-ben az országgyűlés törvényt hozott a Metropolitan Police of London, a Londoni Városi Rendőrség megalapításáról. Robert Peel (1788-1850) volt a kezdeményező, aki korábban, mint az írországi ügyek államtitkára, gazdag tapasztalatok birtokába jutott az írek elnyomása terén. 1829-ben a belügyminisztériumot vezette. Később többször volt miniszterelnök. A Konzervatív Párt alapítóinak egyike. 1829. szeptember 29-én este masírozott London utcáin az első ezer rendőr a kijelölt körzetébe. Az egyenruha szándékosan a polgári öltözékre hasonlított: kék frakk repdeső fecskefarokkal, fehér pantalló, cilinder. Csak a gombokon volt olvasható a Police szó.

London lakossága gyanakodva, sőt ellenségesen fogadta az állam új erőszakszervezetét, mert még keményebb elnyomástól tartott. Robert Peel lakóháza előtt ezrek gyűltek össze. Szavalókórusok harsantak: „Pfúj, Peel!", „Vesszenek Peel kék ördögei!" – A Bobby és a Peel olyan szidalommá váltak, amelyek eredete Robert Peel nevére vezethető vissza.

...A londoni rendőrség első elnökei Charles Rowan, a Waterlooi csata veterán harcosa, és egy fiatal ügyvéd, Richard Mayne voltak. Ők állapították meg a következőket: „A rendőrségnek mindig pártatlannak kell maradnia, s a törvények végrehajtásában politikai és társadalmi okokból senkinek sem szabad kedveznie vagy kárt okoznia.” A Peel-féle Metropolitan Police-on kívül Londonban egy másik rendőrség is volt és van: a City Police. Illetékességi területe a Lombard Street körüli kis körzet, és mindenekelőtt a nagy bankokat biztosítják. A City-rendőrök az egész szigetbirodalom legjobban fizetett rendőrei. Szigorúan ügyelnek rá, hogy mások ne avatkozzanak illetékességi körükbe.

A Scotland Yard munka közben, 1967-ben

Ezzel London a világ egyetlen olyan városa, ahol két egymástól független rendőri közigazgatás működik. Okai messzire visszanyúlnak a történelembe.

A város legrégebbi része, a „City of London" valószínűleg már időszámításunk elején kialakult. Később e mag körül a szomszédos községek koszorúja nőtt ki, amelyek tulajdonán a Middlesex, Kent, Essex és Surrey grófságok osztoztak. Mindenütt más törvények voltak érvényben.

1700 körül kezdődött az egységes városi közigazgatás megteremtése, de csak 1888-ban kapta meg London az önálló grófság státusát. A Cityt azonban nem olvasztották egybe a többi városrésszel, mert az nem akarta elveszteni előjogait. Az, hogy Robert Peelnek már hatvan évvel korábban sikerült a Metropolitan Police illetékességét a City kivételével a város egész területére kiterjesztenie, kétségtelenül az egymás ellen küzdő különböző érdekcsoportok feletti győzelemként értékelendő.

A Metropolitan Police elnöksége számára a Whitehall Place 4-es számú épületét választották ki. E térnek köszönhetően a londoniak az új rendőrségi épület számára hamarosan nevet találtak: Scotland Yardnak nevezték el. Az épületről azután a név áttevődött magára az

intézményre.

1842-ben kísérletet tettek a bűnözés sikeresebb leküzdésére. Tizenkét Bobby polgári öltözékre cserélte egyenruháját: nyomozó lett belőlük. A Scotland Yard elnevezés a londoni rendőrségnek erre a bűnüldöző osztályára is kiterjedt.

(Folytatjuk)

Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István