2017. október 7., szombat

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (15)

Lyka Károly – Kossuth halálos ágyánál


“Amikor /Lyka Károly/ a múlt /XIX./ század végén a műkritikusi pályára lépett, a magyar művészet viharos forradalmának lehetett tanúja – írja felvezetőjében Lukácsy Sándor. – Nagybánya, a híres festőtelep, új fejezetet nyitott a hazai művészet történetében. E fejezetet ma már mindenki klasszikus fénykornak tartja, de akkor az új festői látásmódnak értetlenséggel kellett megküzdenie. Lyka Károly a kigúnyolt új irányzat mellé állt, és rendületlenül hirdette, magyarázta igazát… Művészettörténeti munkáiban ő maga volt az újító. (…)
Ifjúkorában újságírói munkát végzett, tárcákat, riportokat írt. Hírlaptudósítói minőségben került el Torinóba, Kossuth halálos ágyához. Kiváló írók sereglettek oda: Eötvös Károly, Bródy Sándor; az akkor még névtelen fiatalember tollának velük kellett – és sikerült – megmérkőznie. A szomorú torinói látogatás kitörölhetetlen emlékéről több mint fél évszad múltán, 1949-ben számolt be Lyka Károly…”


Kossuth a ravatalon
Mint fiatal legényke, Rómában éltem művészettörténelmi tanulmányaimnak. Ezt a hasznos fényűzést a Pesti Napló tette lehetővé, amely heti egy-egy tárcacikket kívánt tőlem itáliai élményeimről. Egy este, 1894. március 7-én Réti István festő barátommal szállásomra térve, nagy meglepetés ért: két sürgős táviratot lobogtatott felénk gazdánk, mind a kettőt a Pesti Napló küldte. Az egyik utalvány volt pár száz líráról. Nem értettem, miért ez a sürgősség. A másik megadta a magyarázatot: arra kért a szerkesztőm, hogy azonnal utazzam Torinóba, Kossuth Lajos haldoklik, állapotáról két óránként küldjék táviratot.
Kossuth haldoklik! – mind a kettőnkben elállt a lélegzet.
De nem volt idő sem eszmélődésre, sem ruhaváltásra, sem vacsorára; éppen hogy elértem a torinói expressz vonatot. Hirtelenül megszólalt mellettem hű kísérőm, Réti:
– Én is jövök.
Gyűrötten, a sok alagúttól kormosan s főképp poggyász nélkül egy torinói szálló sem akart minket befogadni. Nagynehezen jutottunk tető alá, s egy óra múlva már a Kormányzó elnök lakásán kopogtattam.
Aulich fogadott, a Kormányzó dereshajú, kissé ügyefogyott, de szívélyes titkára. Éppen ott volt Basso doktor urológus, a háziorvos, és rendkívül súlyosnak mondta betege állapotát. Bemutatott a Kormányzó nővérének, Ruttkayné Kossuth Lujzának. Az ebédlő tompa világításában a nagyasszony sápadt arca, fekete ruhája, mozdulatlan tartása úgy hatott rám, mintha egy darabja lett volna egy komor történeti képnek. Ilyennek festette egykor Madarász Viktor Zrínyi Ilonát.
Még aznap találkoztam itt néhány világlap római tudósítójával, a Times, a New York Herald, a Temps, a Kölnische Zeitung, a Neue Freie Presse római szerkesztőivel. Torino most fontosabb lett nekik, mint Róma. Mintha a nagyvilág szeme most egyszerre egy egyszerű torinói bérház felé fordult volna.
Másnap, harmadnap e ház táján már több magyar szót lehetett hallani, mint olaszt. Egymásután jöttek a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselői, jött Bródy Sándor, Rákosi Viktor s még egy sor hírlapíró.
A frissen ideérkezett pesti hírlapíróktól megtudtam, mekkora politikai zavart okozott otthon a közeledő katasztrófa híre. A torinói remete még haldoklásának napjaiban is eleven hatóerőnek bizonyult, bár már napok óta eszméletlenül feküdt ágyában.
Gazdátlan hírek kezdtek szárnyra kapni a kis magyar kolóniában, a Dilei-vendéglő különszobájában, ahol együtt ebédeltünk; ez is, az is hallott valamit a bécsi udvar terveiről, a hadsereg vezérkarának titkos szándékairól, sőt összeesküvésekről is. Miért? hogyan? – senki sem tudta. Nyomasztóvá tette ezt a légkört a függetlenségi képviselők súgása-bugása, amely azonnal megszűnt, mihelyt valamelyikünk hozzájuk közeledett. Nem tudtuk mire vélni ezt a nagy titkolózást. Csak nagykésőn tudtuk meg, hogy valamiféle tervük van a Kormányzó egyik fiával, Ferenccel.
Vele is megösmerkedtem. Mikor megtudta, hogy a művészet vágya tart engem Rómában, rögtön bevezetett engem atyja dolgozószobájába, nagy könyvespolcok közé. De alig nézhettem körül, mert azonnal odaállított engem egy sor festmény és apró szobor elé: nézzem meg jól, ezek mind az ő sajátkezű alkotásai, mert ő nemcsak mérnök, hanem művész is. Zavarba jöttem e műkedvelő munkák láttára, s alig tudtam valamit hápogni. Azóta lehetőleg kerültem; sohasem szerettem a nagyképű, önmagukkal telt embereket.
Tizenkét hosszú és izgalmas napon éjfélig tartott a hírszolgálat. S megesett néhányszor, hogy Basso doktor bizalmasan értésemre adta, hogy még ma éjjel beállhat a katasztrófa. Ilyenkor kocsiban szundikálva töltöttem az éjszakát a Kossuth-ház előtt, a házmestert leborravalóztam, hogy riasszon föl, ha szükségét látja. A sok éjszakázás alaposan összetört, pedig még csak huszonöt éves voltam.
Nagypénteken Rétivel és Bródyval leverten indultunk a Kossuth-ház felé. A betegszoba mellett az ebédlő nagy kerek asztala köré telepedtünk egy tucatnyian. A zöldernyős lámpa bágyadt fénye mellett izgatottan vártuk az orvos jelentését. Mindenki hallgatott, csak Eötvös Károly magyarázgatta a már élőhalottnak látszó Ruttkaynénak a tüdőgyulladás különböző fajait. Egyszerre kinyílt a betegszoba ajtaja, de nem az orvos jött ki, hanem Aulich, az öreg titkár. Megállt a küszöbön, s elcsukló hangon csak annyit tudott mondani: meghalt.
A dermedt csöndben csak Ruttkayné zokogása hallatszott.
Nem volt köztünk egy sem, aki ne érezte volna, hogy most zárult le történelmünknek egy nagy fejezete. A lépcsőn lehaladva valaki halkan kérdezte: mi lesz most?
Senki sem válaszolt.
Réti engedélyt kapott, hogy lerajzolhassa a Kormányzó elnököt a halottas ágyon. Aztán jöttek a balzsamozást végző orvosok.
Kossuth ravatalát a protestáns templom közepén helyezték el, de a koszorúk óriási tömege miatt alig lehetett közelébe férni. Egyre érkeztek a hazai küldöttségek, és zsúfolásig megtöltötték a nem nagy templomot. De jött igen sok olasz is: a „generálé”-t egész Piemont tisztelte. Ha valahol, úgy itt tudták, mit tesz a szabadságért küzdeni.
Egy magyar lelkész mondta a búcsúztatót a templom gyér világítása mellett. Igen sokan térdre borultak, és hangosan zokogtak, nemcsak a bennlévők, hanem a künnrekedtek is. A megilletődés átáradt az utca járókelőire is.
Kossuth Lajos holttestét különvonat vitte haza Magyarországba; ennek én is utasa lettem. A sok kitérés miatt csak éjfélkor érkeztünk Milánóba, ennek néptelen pályaudvarán nem volt semmi világítás. A félhomályban mégis észre lehetett venni egy csoport cilinderes férfiút, akik hatalmas babérkoszorúval közeledtek vonatunkhoz. Milánói szabadkőművesek voltak, akik néma tisztelgéssel búcsúztatták nagy társukat.
Hajnalban már kinn járt vonatunk a lombardiai síkságon. És ettől fogva diadalmenetté változott a holt Kormányzó útja. Mert minden olasz állomáson, a legkisebben is, vörösinges vén garibaldisták sorakoztak, néhol csak néhányan, néhol sokan, ahányan éppen megmaradtak az olasz szabadságharcból. Vonatunk közeledtekor megharsant a kürtjük, feszes állásban tisztelegtek, s meghajtották rongyos zászlójukat Kossuth Lajos koporsója előtt. Nem parancsszóra jöttek: szívük hajtotta az utolsó tiszteletadásra.
Egyszer hirtelen fékezéssel megállt vonatunk a puszta vetésföldek közt. Állomásnak semmi nyoma. Mi történhetett? „Tilos” jelzőtábla állta utunkat, a közeli bakterház őre helyezte oda. Jó negyedórát vesztegeltünk így. A távolban, a nap fényében egy másik sínpár csillogott, amely keresztezte a mienket. Egyszeribe rövid vonat robogott azon dél felé. Ferenc Józsefet vitte Abbáziába, ahol tanácskozása volt a hármas szövetség fejedelmeivel.
Szinte szimbolikus találkozása a bécsi császárnak Magyarország holt Kormányzó elnökével. Még egyszer, utoljára útját állta Kossuth Lajosnak.
Végre Csáktornyán elértük a határt. Lobogók lengése, térdelő magyarok tömege közt érkezett hazájába Kossuth Lajos.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (16): Haraszthy Ágoston – Indiánok földjén

2017. október 2., hétfő

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (14)

Asbóth János – Velencében, reménytelenül

Lukácsy Sándor szerint “Asbóth János elfeledett író. Egyetlen művének sincs új kiadása, noha útirajzai, irodalmi és politikai arcképei, esszéi megérdemelnék a figyelmet, Álmok álmodója című regénye pedig, 1878-ból, maradandó érték, s a történelem koronként teremt olyan helyzetet, melyben – mint ma is – különösen időszerű.

A regényt önéletrajzi elemek szövik át. Asbóth János 1845-ben született nemesi családból, apjával együtt részt vett a hatvanas évek Habsburg-ellenes mozgalmaiban, szülei kívánságára mérnöki tudományt tanult Zürichben, majd irodalmi és politikai pályára lépett. Mindezek az elemek megvannak a regény főhősének, Darvady Zoltánnak sorsában, aki… a regény első lapján megérkezik Velencébe, újabb és végső kiábrándulásának csodálatos kulisszái közé…  Asbóth regénye… Eötvös Karthausijával rokon. …Mindkettőben ragyogó elégiát olvashatunk Velence enyésző fényéről… Mindkét regény szerzője másodrendűnek tekinti a cselekvényt, s amit közölni akar, azt lírai áriákra és filozofikus elmélkedésekre bízza.

Te vagy, Velence, igen, ha még e világon helyem lelni tudnám, ha volna zug a földön, ahol csillapulni tudna a lét ellen lázongó kebel, üdülést várhatna a meddő vágyak sóvár tüzében kiégett szív: te vagy az.
Harc előtt verve. Reményeimben megrabolva. Hová levétek nagy álmaim ti mind? Vissza-visszatekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakulva, pusztulva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája. Lebilincselnek bűvarázzsal, mert feledtetni képesek ezt a mai életet, mely nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harca, tele lázas kapkodással, harc a nyomorult szükségért, nemtelenért és becstelenért, melyben magasztosra gondolni nincsen idő, nincsen hangulat, nincsen mód.
Adj nekem feledést…
Ifjú álmaim egy forró szívnek mérhetlen boldogságáról, elmének dicsőségéről, tettnek erejéről: süllyedjetek a néma lagúnába. De magatokkal együtt vonjátok le a posványba mindazt, ami titeket könyörtelenül darabokra tört, vonjátok magatokkal, amit láttam és tanultam világ folyásáról, emberek dolgairól. Feledést adj nekem, Velence, hogy ne kellessék a világ fölött zokognom, önmagamon kacagnom. Hiszen azért tudtad ezt a tompult szívet megkapni olyan édes csodaerővel, mivel olyan vagy, mintha nem !s e világból való volnál. Mese városa, mintha egy világ terhe esett volna le szívemről, midőn a nyargaló vonat odahagyva a szárazföldet, a mestrei óriás hídra robogott…
Szeretem a vasutat. Társtalanul ülve, szeretek hosszú-hosszú időn át keresztülrobogni térségeken, országokon. A mozdony óriási gépe pokoli sebességgel hegyen-völgyön, folyamon és tereken keresztül vontatja a hosszan elnyúló kocsisort, nem ismerve akadályt, tele erővel; tüzet okádó karcsú kürtőjében, nehéz emeltyűinek könnyű mozdulataiban mily kísérteti báj; tüdőinek nehéz, de rendszeres lihegésében mennyi élet! Büszke megvetéssel hagy el mindent, nem törődik emberekkel és hitványságaikkal, bármi nagyoknak és nagyszerűeknek is képzeljék magukat. Így szeretnék emberekkel és világgal hidegen nem törődni, ha képes volnék szívemből kitépni szeretetet és gyűlölséget, vágyaimat és reményeimet, a kiábrándulást és a csalódást. Hanem leginkább azért szeretem a mozdonyt, mert nem fáradó utazásával el tudja velem hitetni néha, hogy egyenesen kivisz ebből a világból.
És amikor hosszú útjában elhagyta a havasok falait és éjszaknak zordon birodalmából lesietett az olasz földnek kertjébe, hogy Mestrénél végre egészen elhagyja magát a szárazföldet is: mintha csakugyan más világba törtetne. A természet törvényei mintha fenekestől felfordulnának, hadd lássuk, hogy mese városába érkezünk. A kocsiban középen ülve mit sem látni a vonat alatti keskeny, hosszú kőhídból, mely a partot a lagúnák városával köti egybe. Jobbról-balról csak a sima lagúnának a napnak aranyában csillogó kék vizei terülnek el odáig, ahol összefolynak a távol tenger habos zöldjével; elfog az az érzés, mintha a vonat magának a tengernek végtelen tükrén készülne már most folytatni akadályt nem ismerő útját. De felvetődnek a szigetek, ódon falaikkal, avatag épületekkel, a magasba nyúló campanilékkel. A porlepte fakó földhöz szokott magyar szem előtt a babér és a mirtusz zöldje sötétlik. Sajkák himbálóznak, dagadozik a halászbárkáknak tarka ábrákkal kifestett vitorlája. Minden ragyog a napban, és derült pompában borít be mindent egy mennyboltozat, mely nem olyan fakó, mint a miénk. És végre elterül előttünk Velence, lebegve, mint a tóvirág a vizeken, hatalmas kupoláival, palotáinak özönével. Minő látvány az otthon megszokott magtár-architektúra után! Épületeiben a művészet örökre kifogyhatatlan változatai, a gót és a mór építkezés sajátságos összeolvadásának meseszerűsége, késő századokból a jelenbe nyúló múltnak fenséges varázsa.
És mindez lebegve a tengeren, a színek minden elevensége mellett is csaknem olyan méla, nyugodt, csöndes, mint a tenger alá merült mese városok.
Gyorsan menekülünk a pályafő zsibongásából. Nesztelen evezőcsapással hajtja a gondolás a nagy csatornán végig fekete nyúlánk bárkáját, melynek élén a hagyományos alabárd villog, közepén mint ravatal áll a sátor. A párnákba dőlve, a sátor ablakai előtt el hagyok vonulni templomot, palotát, jobbra-balra egyik a másikán, némán, csöndesen. Miért, hogy rosszkor és rossz helyen születtem? Miért nem vagyok azoknak egyike, akiket fejedelmi palotájában várt a dogé, hogy meghallgassa, mit és miképp végeztek királlyal, császárral, pápával? Sima művészettel és büszke erőtudattal hogyan hajtották alázatra a szárazföld urait a tengerek királynéja előtt? Miért nem szállhatok le hadihajóról fényes harcosokkal, hogy merész hadjáratból hozzam meg a köztársaságnak tartományok hódolatát, keletnek kincseit, fogoly szerecseneit, felszabadított rabjait? Ezer bárka kísér, aranyhajú, gyönge arcú signorák merengő szeme átvillog a fekete fátyolon, a Piazzetta óriás oszlopairól büszkén tekint le Márkus szárnyas oroszlánja. A dogék palotájának sima falán magasra csúcsosodó ablakból hírnök hirdeti jöttünket. A Márk tér márvány kockáin ujjongó nép hullámzik, mintha csak az égben meredő campanile tornyát akarná megdönteni; előreküzködnek, akik a tért befogó oszlopsorok alá szorultak; a kongó harangok zúgnak a mozaikban ragyogó bazilika hatalmas kupoláiban, a templom előtt felnyúló vörös árbocokon lobognak a meghódolt Ciprus, Kandia és Morea zászlai. A nagytanács terme ragyog a legdúsabb hatalomnak kincseiben. Paolo Veronese és Tintoretto virító festményeit elhalványítja a nagyok és nemesek pompája. Tiszteletet parancsoló vas-arcával ül trónján a köztársaság hercege. A hölgyek emelvényéről szelíd bájban tekint le a dogaressa az egész világ követeire és Velence nemességének virágára. Minő nevek, mennyi fény és dicsőség e nevekben! Nem hercegek, címeik nincsenek, de mindenik a császár fiával tudja magát születésre egynek, mindenik fejedelmektől, néha a császárnál is hatalmasabb fejedelemtől származik, és mindenik lehet fejedelemmé, akinek kegyéért verseng császár és pápa. Nagy ősök büszke ivadékai. Minden név egy-egy történelmi esemény: Dandolo, Michiel, Contarini, Soranzo, Falier, Mocenigo, Foscari, Grimani, Loredan, Donato, Venier, Morosini, Foscarini… ki tudná elsorolni mind?
Mostanság a dogék termeit pénzért mutogatják, és bús a Rialto. A holdnak rezgő, zöldes világában mélán veti hatalmas ívének sötét árnyát a vízre, melyen alig siklik el egy-egy késett gondola. A paloták alusznak a múltról álmodozva. Tizian freskói a sós és nedves levegőben régen lekoptak. Élet és öröm kihalt, minden csak árnya a múltnak, de a múltnak ez az árnya is szebb a jelen valójánál — feledést, feledést, hogy mindennek letűntén ne kellessék keservesen sírnom, enmagam fölött keservesebben kacagnom.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (15): Lyka Károly – Kossuth halálos ágyánál

2017. szeptember 29., péntek

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (13)

Teleki József – Voltam Rousseau uramnál

Lukácsy Sándor írja bevezetőjében: “1759-ben egy húszéves arisztokrata ifjú indult útnak Erdélyből Nyugat-Európa felé, hogy műveltségét külföldi egyetemeken gyarapítsa. Már addig is gondos neveltetésben részesült; három évig a tudós Bod Péter tanítványa volt. Utazásának célpontja a baseli egyetem, majd a leideni. De nemcsak iskolapadokban, professzori leckékből tanul; Svájcon és Hollandián kívül bejárja Német- és Franciaországot is, csiszolódik az előkelő világban, nevezetes embereket látogat meg – pénze van, grófi származása van, minden ajtó megnyílik előtte. Kétéves európai utazgatás után tér haza, megnövekedett matematikai, régészeti, művészeti, politikai ismeretekkel. És egy naplóval.
Az utazó arisztokrata ifjú neve Teleki József. Itthon magas állások várnak rá, lesz belőle még koronaőr is. Közben ír néhány magyar, latin és francia nyelvű munkát. Főműve azonban ifjúkori naplója… Kíváncsi szemmel, fogékony fővel utazott, és sok érdekeset följegyezgetett.
Járt például Versailles-ban. A kastély kápolnájába épp csak bekukkantott, a misét már nem várta meg, mert mint buzgó református, nem akart letérdepelni. Inkább Pompadour asszonyhoz igyekezett; egy királyi kegyencnő: elvégre az is nevezetesség… Nemcsak kastélyokat és palotákat látogatott; fölkereste a szellem kiválóságainak szerényebb lakóhelyeit is. Járt Voltaire Genf melletti otthonában…
Rousseau-hoz, akit 1761. március 6-án látogatott meg, szellemi rangján kívül alkalmasint különc szokásainak híre is vonzotta Teleki Józsefet. A vadóc író alakja lekötötte figyelmét, s minden apróságot följegyzett róla: az egyszerű ebéd fogásait éppúgy, mint a házigazda papucsának különösségét…Az erdélyi arisztokrata ifjú kitűnő riporternek bizonyult.”

Voltam a Rousseau uramnál Voisin urammal, Montmorencyban, mely mintegy három lieue [mérföld] Párizshoz. Ide húzta meg magát Rousseau uram már hét esztendőtől fogva, s amint mondja, azoltától fogva Párizsban nem is volt.
Minthogy ez a Rousseau uram jeles elméjére és rész szerint különösségekre is oly nagy nevet szerzett magának, nem tartom éppen szükségtelennek nála lévő létünknek egy kissé bő leírását adni. Az ilyetén embereknek házi dolgaikbul sokat ítél az ember a természetükről. Bémenvén hozzá egy rút fótos schlafrockba találtuk, s ha nem tudtuk volna, hogy Rousseau, valami piszkos vargának gondoltuk volna, kivált oly minden csinosság nélkül való szobába, ahol eszik és főznek is. Ez igen kicsiny szoba, s egyszersmind konyhája is, itt szokott ebédelni; feljebb vagyon egy szobája, hova garádics szolgál. Ez csinosabb, sőt majdnem csinos is. Megérkezvén, igen jó szívvel látott, s elvezetett a donzsonba, mely a szobájától egy kis kerttel választatik el. Donzsonnak neveznek a franciák minden efféle kis épületet, amely valami kitetsző helyen van.
A donzson
Ebbe a donzsonba meglehetős csinosan van holmi, de csak igen parasztosan. Láttam nevezetesen itt a prussziai királynak egy nyomtatott képit, melynek az alján a rámájára volt ragasztva egy kis papiros, azon volt két francia vers, mely igen mérges volt a prussziai király ellen, de eszembe meg nem tartottam. Ottan beszélgetni kezdvén legelőször is a könyvemet hozta elé, melyet Voisin uram még minap néki megküldött, s nagyobban megdicsérte, mint a könyv érdemelte volna. Ebédhez ülvén, a feljebb említett szobában nem sokat, de jól ettem; volt egy leves, tehénhús és egy lére csinált lapin (ez majd olyan, mint a földi nyúl). Ezenkívül volt egy már régen megkezdett pástétom, s jó sajt, vaj, jól állott szőlő, s egyszóval igen jó, de csak közönséges és minden ceremónia nélkül való ebéd, mely kétségkívül annál jobb ízűén esett, mentül parasztosabb volt.
Egy leány vagy asszony is evett velünk, aki Rousseau uramnak, amint látom, mindenese, gazdasszonya, szakácsnéja. Nem szép és arra nézve akárki előtt is gyanúságon kívül való. Ebéd után a szekerünket elküldöttük Bare nevű faluba, melyen keresztül kell menni Párizsba menvén, hogy ott várjon meg, mi pedig Rousseau urammal, hogy a vidéket megláthassuk jobban, gyalog sétálni mentünk. Ez a Montmorency egy hegyen esvén, mind az a ház, ahol Rousseau uram lakik, mind pedig a vidéknek nagyobb része igen szép tekéntetű hely. A sétálásbul visszamenvén Montmorency ba, ott a templomot megjártuk, hol a Montmorency famíliának egy igen szép monumentuma van, ritka szépségű márvány oszlopokon. E mellett a templom mellett a Peres de l’Oratoire-ok [oratoriánus atyák] klastroma vagyon. Azután megmutatta őkegyelme a
Rousseau
Maréchal de Luxembourg palotáját és kertit; a palotája is szép, de kivált a kert igen dicsőséges gusztussal van csinálva; nincsen benne se státua [szobor], se egyéb igen fényes cifraság, de a kertnek elrendezését és a belőle való kinézést nehéz feltalálni másutt, s az valóban ritka dolog és töméntelen költségbe is került, hogy mind a terasz a kertben, mind annak a hegynek nagy része, amelyen a palota van építve, emberek kezeivel rakattatott, amelyen elhűl az ember, amidőn látja. A kertben vagyon egy mulatóház, annak egy részibe Rousseau lakik néha, mikor Maréchal de Luxembourg ottan van, kit igen nagyon szeret és becsül Rousseau uram, jóllehet közönségesen a nagyuraknak nem jó barátja. Ezt a kertet ezelőtt egy Croisaz nevű ember csináltatta s bírta, akit, hogy megkülönböztessenek a nála még gazdagabb Croisaz nevű atyafiátul, Croisaz le pauvre, vagy szegény Croisaz-nak neveznek, jóllehet mely gazdag lett légyen, csak ez a kert is eléggé megmutatja. A Rousseau uram szobájában, a kertbeli házban, mely Maréchal de Luxembourg-hoz tartozik, egynéhány indiai nyilak vagynak; néha azokkal való lövöldözéssel múlatja magát. Ezt a palotát megnézvén kívül, kimentünk a kertből, s elkísért Rousseau uram egészen Bare-ig, hol a szekér készen várt. Többet jártunk ekkor Rousseau urammal három óránál, vagy legalább könnyen annyit, ott elválván egymástól, megcsókoltuk egymást s úgy tetszik, hogy engemet szeretett.

Rousseau uram ránézve mintegy negyvenöt esztendős ember, kicsiny inkább, mint nagy, testére nézve, vékony is, egy kisség meggörbedt. Friss és eleven beszédű, éles elméjű; amit a francia esprit-nek nevez, az igen sok van nála, ítélete is jó, gondolata éles, s jól is ki tudja adni, mert ma nem hiszem, hogy senki hathatósabban írjon nála. Társalkodása nem lankadt, mert sokat beszél, vagy legalább ezúttal elég beszédes volt, mindazáltal mégsem lehet jókedvű embernek mondani. Némely magaviselésében s szentenciájában különös, de még különösebbnek akar tetszeni, amint észrevehettem, mint amilyen. Azt mondja, hogy sohasem alszik egy fertály órát egyvégtibe, többtől fogva tizenöt esztendőnél, s nem aludt ugyanannyi időtől fogva soha egy órát, mindössze egy éjszaka, s azt nappal sem pótolja ki, mert akkor sem alszik. Ha ez igaz, aminthogy nem is igen mond olyat, ami úgy nincs, én csudálom, hogy él, nemcsak él pedig, hanem a szemei tiszták s fejérek. Az öltözetében is, valamint egyéb dolgaiban, gyanakszom, hogy egy kevéssé keresi a különösséget; kétségkívül a lábujjainak bogossága vagy valami más okra nézve mindenik papucsa fejének a közepin egy lyuk van vágva csillagformán. A papucsa talpa fából van nagyrészint, hogy amint mondja, szárazabban járjon, s tovább is tartson a papucs. Szegény állapota és élésének módját csak maga gusztusának lehet
Teleki  József
tulajdonítani, mert ámbátor most valósággal szegény és pénztelen, csak rajta állana, hogy több pénzre tenne szert, de nem akar, amint mondják, senkinek jóakaratával élni. Most leginkább a muzsikájából él, mert amellett, hogy tudós ember, nagy muzsikus és kompozitor is, s mások kívánságára komponál, s rendes jutalmát elveszi, de azon felül nem. A minap, azt mondják, hogy Conti herceg Rousseau uramnak valami kompozíciójáért talán ötven Louis d’ort [Lajos-aranyat] küldött, melyből Rousseau csak két Louis d’ort vett el s a többit visszaadta.

Ebből az expedícióból este nyolc órakor érkeztem haza Párizsba a szállásomra.




Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (14): Asbóth János – Velencében, reménytelenül

2017. július 4., kedd

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (12)

Bérczy Károly – Napló csönddel, égzengéssel

Bérczy Károly
"Hosszú ideig Bérczy Károly volt egyik legolvasottabb írónk – állítja bevezetőjében Lukácsy Sándor. –. Nem mondom, hogy beszélyeit, az Élet és ábránd meg a Világ folyása köteteit kapkodták szét az irodalomkedvelők; valószínű, hogy nagyobb közönséget vonzott Vadász- és Versenylapja, az első magyar sportújság, melyet ő alapított 1857-ben; nagy és tartós sikerre azonban egy fordítással tett szert: Puskin Anyeginjával.
Remekmű talált remek fordítójára. 1866-tól, amikor az első magyar Anyegin megjelent, nemzedékek sora szívta magába e versek csodálatos muzsikáját, mely Krúdy szerint „felülmúlja Glinka zenéjét"... 1953-ban az Európa Könyvkiadó új fordítást készíttetett Áprily Lajossal; ez modernebb és pontosabb, mint elődjéé, bár pontosság dolgában Bérczy Károlynak sem kellett szégyenkeznie, hiszen Puskin kedvéért megtanult oroszul.
Bérczy Károly... Petőfi két évvel idősebb kortársa és eszmetársa volt. Hogy nem látjuk vitézkedni a szabadságharc csatáiban, annak betegsége az oka. A nagy nemzeti átalakulás ügyét Széchenyi mellett, hivatalnoki tollával szolgálta.
A forradalom vége felé, 1849 júliusának elején egy Nógrád megyei faluban, Vanyarcon, sógoránál húzódott meg. Csend volt a faluban, a forradalom vihara utáni csend, bár utolsó égzengései olykor még elhatoltak ide, ágyúdörgés, rémhírek, átvonuló orosz csapatok képében....
Bérczy Károly naplót írt Vanyarcon. Egyszerű magánnapló ez; szerzője nem kacsint az irodalmi nyilvánosság felé; az események sodrától távol alig van miről írnia. Hallgatja a légydongást, az órapercegést; olvas, néha verset ír, kisétál a temetőbe; eltűnődik sógora udvarházának romladozó képén, mely később - Gyulai Pál regényében - egy korszak, egy életforma lassú elmúlásának szimbóluma lesz."

*

1849. július 12.
Három napot egy barátomnál töltve, egy hét óta vagyok itt, számkivetésem elhagyott helyén, a legnagyobb magányban. Sokszor egész nap elmúlik, hogy hangot alig hallok, s néma szobámban az egyhangú légydongást és órapercegést hallgatom. Minden hírtől annyira el vagyok zárva, hogy hazánk s fővárosunk állapotáról legkisebbet sem tudhatok. Minden társaságom: a könyvek, a vidék és kísérő hű ebem. A hozott kevés könyvvel úgy gazdálkodom, mint élelmével az, ki tört hajóval kopár szigetre vettetett, a szebb helyeket par coeur [betéve] tanulom meg. A falu, bár maga hegyek közé süppedt, csinos vidékkel bír s egy dombról meglehetős kilátást nyújt. E dombról én minden este a táj felé nézek, hol képzetemben Buda hegyei emelkednek, s azt hiszem, hogy széles e világon ennél szebb táj nincsen, mert én ott kezdtem, ott tanultam boldog lenni, oda vágyódom most is.

Július 13.
Ma jött híre, hogy kedden Budára, csütörtökön Pestre vonult be az ellen. A mi hadseregünk holléte nem tudatik; beszélik, hogy ismét az Alföldön fog nagy erő összpontosíttatni, s jelenleg, a túlnyomó erőnek engedve, a magyar sereg csata nélkül s rendben vonult oda.
Egyénileg csak örülhetek, ha a bevonulás rendben és kicsapongások nélkül történt, mert hiszen kedves Ninám és családja szinte a városban van. Hol vannak ők ezen első napokban? Fenn a várban, a terv szerint? Nem volt-e nagy félelmük, bajuk? Aggódó kérdések, melyekre választ egyhamar alig remélek.
A szomszéd falu, Guta lángban áll; a szalmafödelek egy perc alatt a tűz martalékai lőnek, a templom leégett, a harangok leolvadtak, a szegény nép jajveszékel, hogy háza, takarmánya, minden vagyona menthetetlenül ég – künn pedig haragos szél zúg és terhes felhőket kerget, s e felhők felett az ég van, hol az ember hite szerint Isten lakik...

Július 14.
A tegnapi híreket ma ellenkezők cáfolták meg: ezek szerint Görgey Mosonynál iszonyúan megverte az ellent. Bármennyire óhajtanám is tudni a valót, nem fogok ilyenekre hallgatni, bevárom a hiteles adatokat.
Künn voltam a temetőben, vagyis inkább a magányos dombon, hol testvérem sírhalma süppedez. A korhatag fakereszt kidőlt a márvány emlék mellől, mely a dombon egyedül emelkedik. Nincs itt fa, nincs árnyék, hő sugarait a nap száraz fűre és katángkóróra veti, melyek közt tarka gyíkok szaladgálnak. Ott ültem sokáig s elbeszélgettem gyermekkori emlékeimmel, midőn még az, akit most kopár sír néma csendje fed, mint ifjú, életvidám lányka testvérül ölelt magához.

Július 15.
Ma gyönyörű nyári nap volt. A lég csendes, dél felől halk szellő lengedezett s reggeltől késő estig tompa dörgéseit hozá az ágyúknak, melyek hihetőleg Vác körül ontanak halált.

Július 16.
Sógorom tegnap egy Hatvanhoz közel eső faluból tért vissza, hol muszkákat látott s beszélt velük tolmács által. Ezek szerinte - de saját szavaik után is - nem annyira muszkák, mint cserkeszek és mongolok, vad, éhes nép, mely amerre megy, pusztít és rabol. Öltözetük, fegyverük a középszázadokra emlékeztet. A faluban, hol velük találkozott, élelmet, pénzt zsaroltak, és saját szemeivel átta, hogy éretlen dinnyét, uborkát, tököt, sőt bürökszárat is mohón ettek. Azt mondták tisztjeik, hogy Kossuthot keresik,  hogy az országot a cár számára jöttek meghódítani s innen többé visszamenni nem fognak... Elhiszem, hogy mindezt szeretnék! Az ágyúzás ma estig folyvást tartott, még semmi eredményt sem tudunk. Pestről egy hang, egy hír, egy madár se  jő.

Július 20.
A ház, hol lakom, a megyéé, s egy századot bizonyosan meghaladott épület. Meglehetős régi ízlésű tehát, s meglehetős rossz karban is van. Omladozó lépcsőkön kell fölmenni a félemeletre, melyről a vakolat minden zápor után erősen omladoz. Utolsó vagy első ház a faluban, két melléképülete, kamarák, istállók, kocsiszín stb. düledez. Udvara nincs, az út mindjárt előtte visz el. E ház előtt állt meg ma két muszka dsidás; az elsők, kiket életemben láttam. Két magas szál, szakálltalan, nagybajuszú közember, úgy hiszem lengyel-oroszok voltak. Bort, kenyeret, szivart kértek, de a házbelieknek elébb mindent meg kellett ízlelni. Aztán a faluba mentek széna- s zabért. Beszélni nem tudtunk velük, de magyarul minden jót kívántam nekik.

Vanyarci alkony

Július 24.
Tegnap nagy sétát tettem, egész a szomszéd faluig. Utam szőlők közt vitt el, gyalogúton, gyümölcsfák árnyékában, alig tapodott, kövér füvön. Egész angolkert volt e félóra hosszat terjedő ültetvény, melybe itt-ott prés- és szőlőházak vannak elszórva. Egy ily házikó és kedves Ninám — e néhány szó gondolataimat óra hosszáig fűzte képzeletkoszorúvá, melyet a való durva keze egy pillanat alatt széttépett.
Áthaladván a meglehetős magas hegyen, egy dombra jutottam, honnan Pest felé nyíltabb a kilátás, mint hegyek közé süppedt falum határából. Oly jól esett a főváros felé elmerengenem, ki tudja mért? Onnan néztem a naplementét. Szép volt e látpontból is, de - az ég tudja - ezerszer szebb a Hajnalosról, vagy volt akkor a Jánoshegyről, midőn piros visszfényénél kedves, akkor még alig néhányszor látott, de már szeretett lánykám szelíd arcába oly mélyen elnéztem magam.

Jánoshegyen a csendes nyári estre 
Emlékszel-é, kedves leányka, még? 
A vérvörös naptányér völgybe szállott, 
És oly közel volt hozzánk a nagy ég.

S eljött az alkony röpkedő homálya, 
De lelkem éjén új nap kelt vala — 
Ki mondja óh meg, ez a boldogságnak 
Vagy új keservnek volt-e hajnala?

Július 26.
Tegnap délben sógorom örömsugárzó arccal jő haza, mellyel mondania sem kellett volna, hogy jó újságot hoz. Híreit efelett bizonyoknak is állítá. Négyheti fegyverszünet köttetett avégett, hogy ez idő alatt a békét lehessen megkötni. Állítólag az angol tiltakozott, mégpedig hatályosan a német invázió ellen, minek következtében a muszka seregek nagy része az országból már ki is vonul, szemtanúk szerint fehér zászlókkal. Ferenc József Budán megkoronáztatni és állandóan lakni fog. - Míg saját szememmel nem látom ott, nem hiszem.

Július 27.
Ma egész napon át oly gondolatokkal foglalkoztam, melyeknek teljesülése legforróbb óhajom. Az ember ezeket oly könnyen elhiszi. Képzeltem a béke megköttetését európai garanciák mellett, képzeltem az újra éledő szabad országban egy felvirágzó fővárost, e hazában s fővárosában sok boldog embert, ezek közt mintául magamat Ninámmal, csendes boldog házi körben, vidám családi életben. A fantázia tiziani keze az eszméket oly szép színezettel festi ki, hogy a szív százszorosán fáj, hogy sújtott országban számkivetve él, távol kedvesétől, szeretteitől, magányban vagy oly emberek közt, kiknek nincs egy szavuk, mely a lélekhez szólna. De még fennmarad a remény, s ezért: tűrni, várni! a jelszó.

Július 28.
A muszkák e vidékről a felső megyékbe vonultak, hátráló seregünk után. Az utolsó ütközés e megyében Rétság mellett történt. A muszkák a déli oldalon voltak, a magyarok a nyugotin, közöttük a falu. Bombáikat így szórták egymásra, s a következés az lőn, hogy Rétság leégett. A magyar sereget Pöltenberg vezette, Görgey egy órányi távolságban, Tejeskén seblázban feküdt. A seb a fején van, a komáromi sáncban kapta.
Mióta a vidék tiszta, esténként puskával járom be, de egyszersmind könyvet is viszek magammal, s mit soha és sehol el nem hagyhatok, felé szállongó eszméimet, vágyaimat. Ezeket aztán álmaimban is folytatom.

Halvány arcod, hőn imádott szépem, 
Álmaimból ismerős volt nékem,                    ;
Sejtő álmim téged rajzolának 
Boldogságom égi angyalának.

Nyári est volt - rá híven emlékszem -
Hogy először szép szemedbe néztem 
S kék tükrének szelid sugarában 
Éltem üdvét felderülni láttam.

Édes hangod hárfa-szóllalása -  
Lelkeinknek volt találkozása.
És azóta, legyünk bármi távol,
Nem szakadnak el soha egymástól.

Augusztus 2.
Vanyarci látkép
Zongorát! A türelem Istenére! zongorát nekem és mellé avatott kezeket, melyek felfrissítsék kissé hervadó, szomjazó lelkemet! Ninám nélkülözésével jár a zongorahang hiánya is. Egy egész hó óta nem hallottam zenét, nem hallottam kedves hangot, kedélyes szót, mívelt társalgást. Kint baromfizaj és ebugatás versenye szeretetre méltólag beszél, s ha e zajból menekülök, füleimnek még költőileg hangzik az eltávozó vagy hazatérő nyáj kolomp-csengése.
Megeredtek az ég csatornái, iszik a rég szomjas föld. A láthatár ködös, az ég szürke, a vidék véghetlen álmos. A patak vize s az út sara meggyűlt, az udvaron ázott baromfiak gubbaszkodnak, a ludak és kacsák légiója örül, hogy minden oldalról vizet élvezhet. Nekem ez esős idő annyiban tesz különbséget, hogy szobába zár, hol fogolyként járok le s fel.
Pestről semmi levél, semmi hír.

Augusztus 13.
A nap legnagyobb részét Zsigával töltöm, jelesül az egész délelőttet olvasás, vita és séta közt, délben összejövünk, ebéd után az öregúrral beszélgetünk és dohányzunk, az ozsonna ismét összehoz, s aztán Ilka zongorán, Gábris fiszharmonikán játszanak — leginkább kedvemért — ismerős darabokat Beethoven, Chopin és többektől azon sok szép közül, miket az én Ninám játszik. Azután sétálni megyünk, és így múlik el a nap, melyen át én minden pillanatban titkon azt óhajtom: bár inkább a Hajnaloson vagy ott lehetnék, hol ő él és lehelli! De türelem, szív! A szenvedések után meg kell jönni a jutalomnak is, s e keserves néhány hó után egy egész boldog élet vár reánk!

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (13): Teleki József – Voltam Rousseau uramnál

2017. június 29., csütörtök

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (11)

Decsy Sámuel – A szultán háreme

Lukácsy Sándor írja felvezetőjében: "Decsy Sámuelről a nagy akadémiai irodalomtörténetben mindössze öt sort találunk. Méltánytalanság ez, éppen az Akadémiától, hiszen Decsy Sámuel volt a tudós társaság alapításának egyik első szorgalmazója... Miután német és holland egyetemeken alapos műveltséget szerzett, korának szokása és szükségletei szerint sokrétű tevékenységbe fogott: írt - magyarul és latinul - természettudományi, mezőgazdasági és históriai munkákat; szerkesztette az egyik első hazai hírlapot, a Magyar Kurírt. Főműve 1790-ben jelent meg, Pannóniai Féniksz, avagy hamvából feltámadott magyar nyelv címmel. Ebben az anyanyelvű művelődést sürgette, akárcsak Bessenyei György és Báróczi Sándor. Programja átfogóbb és mélyebben végiggondolt, mint e kiváló kortársaié, Decsy Sámuel értekezésében ugyanis nemcsak a magyar nyelv jogairól és pártolásának, használatának szükségéről van szó, hanem közgazdasági kérdésekről is, mint a nemzeti kereskedelem, valamint politikai intézményekről, mint a szabad sajtó...
A Pannóniai Féniksz, e nagyon komoly munka mellett írt Decsy Sámuel olyan könyvet is, amelyet ma már úgyszólván szórakoztató irodalomként olvashatunk, bár a szerző tudós műnek szánta. Címe: Osmanografia, azaz: A török birodalom természeti, erkölcsi, egyházi, polgári s hadi állapottyának és a magyar királyok ellen viselt nevezetesebb hadakozásainak summás leírása. 1788-89-ben jelent meg, és szinte azonnal második kiadásban is. Aktuális könyv volt, az akkoriban folyt török háború miett, és valóban tudományos mű, a kor jó európai színvonalán. A szerző könyvtárnyi szakirodalmat dolgozott fel, és tudóshoz illő elfogulatlansággal írt. Ha dicsérnivalót talált a törökországi viszonyokban, dicsérte; például a fővárosi közbiztonságnak, piaci rendtartásnak a színvonalát.
A háremek életében sem pikáns témát látott, hanem olyan szokásrendet, amely komoly etnográfiai megtárgyalást kíván. Decsy Sámuel Osmanográfiája Jókai kedvenc olvasmánya volt, sok adatot, színt, egzotikumot merített belőle török tárgyú regényeihez."

*

Sokan úgy gondolkoznak, sőt ezelőtt magam is oly értelemben voltam, hogy az uralkodó szultán a háremben lakó asszonyokkal tetszése szerint élhet, és amelyikkel akarja, magát gyönyörködtetheti. Az igaz, hogy hajdan úgy volt a dolog, úgyhogy amelyiknek parancsolt a fejedelem, annak kellett vele hálni; de mivel amely asszonnyal egyszer közösködött, azt tartozott meg is ajándékozni és becses ruhákban jártatni, a köntös pedig esztendőnként egy s két milliom piasztert is elnyelt, III. Oszmán igen mértékletes és bölcs szultán a szerájba azt a szokást vitte bé, hogy csak némely nevezetesebb napokon, úgymint a nagy és kis Bajramon, a Mahomet próféta születésének és az uralkodó szultán világra jövésének, uralkodása kezdetének emlékezetére szenteltetett napokon, ennek felette más örvendetes alkalmatosságokon is, úgymint mikor a szultánnak férfi magzati születnek, mikor ellenségein győzedelmeskedik, híhasson új odalikát ágyára, és az említett napokon szabad III. Oszmán rendelése szerint az uralkodó szultánnak a háremi asszonyok közül a legszebbet kiválasztani s azzal a Venus oltárán tömjénezni. Ilyenkor a kadun-kjecsuda minden háremi szűz leányokat cifrán felöltözteti, felékesíti, és őket egy nagy szobába bévivén, két sorba állítja, kik között a szultán fel s alá sétálgatván, amelyik néki legjobban megtetszik, az ujjával kimutatja, és nem vet (amiképpen sokan költeményeznek) keszkenőt annak kebelébe. Az ily ujjal kimutatott személy azonnal térdre esik a fejedelem előtt, és kegyelmességének meghálálására ruhájának alsó prémjét megcsókolja, innen a háremi feredőbe vitetik, holott megmosatik, illatozó szerekkel megfüstöltetik, becses ruhákba felöltöztetik, feje, nyaka, kezei drágakövekkel felékesíttetnek, és a kadun-kjecsuda és több odalikáktól muzsikaszó s éneklések között kísírtetik a szultán hálószobájának ajtajáig, holott a kislár aga elfogván bevezeti a már ágyban fekvő fejedelem szobájába. Itt is újobban térdre esik az áldozatra rendeltetett állat, kit a szultán ágyára híván, a takaródzó alá jobbágyi engedelmességének kijelentésére lábaitól megyen, lefekszik, és az áldozat végbemenetele után az addig künn álló kadun-kjecsudától és odalikáktól ódájába [szobájába] visszakísírtetik. Ha az ily személy teherbe esik és első férfi magzatot szül, fejére korona tétetik, számára különös lakószobák, udvarló szolgák, szolgálók és udvari tisztek rendeltetnek, sultana favorita nevezetet kap, az egész szerájtól nagy tisztelettel illettetik. A csecsemő születésének napján minden birodalombeli nagy várasokban az ágyúk harsognak, éjjel számos égő lámpások világoskodnak az utcákon, és az örömtől megrészegedett muzulmánok vivát kiáltásokkal hasogatják a levegőeget. Mikor leánymagzati születnek a szultánnak, akkor csak Konstancinápolyban harsognak az ágyúk, a szülő anyák is sem meg nem koronáztatnak, sem pedig különös udvarló szolgákat s szolgálókat nem kapnak, és a szultán halála után máshoz is férjhez mehetnek, kiket a nagyurak, helytartó basák, reménylvén azoknak közbenjárások által az udvari főtisztek ismeretségének és kegyelmességének megnyerhetését, örömest elveszik. Amely odalikákkal egyszer a fejedelem gyönyörködött, halála után az ó szerájba záratnak, de amint említettem, onnan is férjhez mehetnek; akik pedig még az épségnek állapotjában megmaradnak, azok a jövendő szultánnak számára a szeráj-ban meghagyatnak. 
                    .
Giulio Rosati: Tánc a háremben (festmény)
Az oszmánoknak legkedvesebb itala a sorbet, mely sokféleképpen készíttetik; a közönséges sorbet hasonlít a limonádához, és ettől csak abban különbözik, hogy több benne a citromlev, mint a víz; a másod rendbeli citromlévből, nádmézből, szerecsendióból és ámbrából vagyon készítve; legbecsesebb az, mellyel a szultán és más fő török urak élnek, violalévből, nádmézből és citromlévből készíttetik. A szultánnak, mint Mahomet örökösének és a Korán talmácsának, szabad jó ciprusi és tenedosi bort is innya; ennekfelette, valamennyiszer a Venus oltárához készül, mindannyiszor tompa érzékenységinek felgerjesztésére muskavitot iszik. Micsoda szerekből készíttessen ez az ital, nem tudom; elég.az ahhoz, hogy azzal egyébkor nem szokott élni, hanem mikor kedveseinek ölében akar hemperedni. Az udvari férfi tisztek, azok, kiket a kegyetlen kéz legbecsesebb jószágoktól meg nem fosztott, ebből a muskavitból örömest isznak, s amikor csak szerit tehetik, azt a halvag basitól jó pénzen is meg szokták venni.

Micsoda asztalt tartson a mindennel bővölködő szultán, rövideden elbeszéllem. Reggeli kávé vagy csokoláda ital után mintegy egy órával és délben süteményt és gyümölcsöt eszik, délután öt órakor ebédel, akkor is pedig, a napkeleti fejedelmek szokása szerént, egyedül maga. Valamint más oszmánok, úgy ő sem eszik asztalról, hanem az ebédlő palotában, a fal mellett, a cifra szőnyegre egy kerek kordován bőr téríttetik le, ezen felül tétetik egy indiai festett gyolcsból készült és körös-körül arannyal kivarrott abrosz, asztalkendőket ő sem tart, mint más muzulmánok, igen csinosan eszik, és a száját öve mellett lévő keszkenőjével törli meg. Az étkek nem arany vagy ezüst tálakban, hanem csupán indiai porcelán edényekben vitetnek fel, melyek mellé a szultán lábainak keresztbe való vetésével leül, és hogy egészségének a hideg fal ne árthasson, háta megé selyem vánkosok rakattatnak. Sem kése, sem villája nincsen, nincs is rá szüksége, mivel a hamu alatt sült vékony pogácsát nem kell késsel vágni, hanem csak tördelni, a feltétetett hús is oly apróra van vagdalva, mint a gulyáshús szokott lenni, a húst tehát ujjaival szedi ki, és egyszerre béhányja szájának poklába, a levet kalánnal eszi. Étel közben semmit nem beszél, az udvarló cselédek is csak pantomimi jelekkel jelengetik egymás akaratját, ily nyelven szól a szultán is, mikor valamit akar. Ebéd után az ibrikdár aga eleibe visz egy friss vízzel teljes medencét és szappant, mellyel száját s kezeit megmosván, azokat öve mellett lévő keszkenőjével megtörli, onnan felkelvén, két napokon, úgymint vasárnap és kedden, amikor a Diván közönséges gyűlést szokott tartani, az audienciás házba bemegy, és a nagyvezérrel s más titkos tanácsosival a birodalombeli dolgokról beszélget; egyéb napokon pedig, mikor csak az idő engedi, vagy vadászni vagy halászni megyén, vagy - amely leggyakrabban megesik - egy-két háremi kedveseivel együtt a szeráji kertnek árnyékos utcáin sétálgat.

Szeméremmel egyeles irtódzással kell emlékeznem a szerájnak még egy régi megőszült hatalmas zselléréről, a szodomás vétekről, mely nemcsak e császári várban, hanem - amint némely tudós utazók megjegyzették - az egész török birodalomban annyira elhatalmazott, hogy minden rendbe, karba, állapotba, méltóságba és hivatalba helyheztetett személyek közül nem kevesen találtatnak olyanok, akik ez égre kiáltó vétekben a szörnyűségig leledzenek. A táborozó török katonák között sem újság ez, kiváltképpen ahol fejérnépre nem kaphatnak. Micsoda következései légyenek ez ocsmány szerelemnek, ezelőtt tíz esztendőkkel egy akadémikusi könyvecskémben megmutattam, melyeknek előbeszéllésére sem célom, sem okom nem lévén, visszatérek a szerájra, és mások után azt jegyzem meg, hogy az abban lakó ifjak annyira gerjedeznek egymás buja szerelmére, hogy ha e várnak minden szögletiben egy-egy Árgus ülne is, mégis ki nem tanulhatná e titkos bujaságnak tekervényes utait. Magok némely uralkodó szultánok hasonló utálatosságban éltek: IV. Amurát egy örmény ifiúba beleszeretvén, azt szüleitől erőszakosan elvette és egyszeribe silahdar agaságra emelte. Más több szultánok is követték ezeknek gonosz példáját, és éppen ez legfőbb oka, hogy e nagy utálatosság a szerájból semmi kemény fenyíték által ki nem irtathatik. Businello azt adja homályosan értésünkre, hogy nemcsak az udvari férfi cselédek, hanem még a háremi asszonyok is gyakorolják e fattyú szerelmet, és ezen okon a vénebbek az ifjabbaknak örömest szolgálnak és felettébb kedveznek. Én ugyan e tudós velencésnek beszédében nem kételkedem, mindazonáltal megvallom azt, hogy az asszonyi nem között lehető szodomáskodásnak módját egyáltalában meg nem foghatom.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (12): Bérczy Károly – Napló csönddel, égzengéssel

2017. június 27., kedd

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (10)

Jászai Mari – Gyermekkori emlékeim

„A vörös hajú, tragikus nagyravágyás kilép a színre: Jászai Mari áll előttem teljes erejében, arannyal borítva, bársonyba burkolva, a Heródiás szerepében. Ő az a bibliai asszony, aki kívánni fogja a Keresztelő János szép szakállas fejét. Amint kilép a színre, az első pillanatban látszik a nemes homlokán, hogy pusztítani vágyik, megrezdül klasszikus orrának cimpája: hatalmas emberek kiomló vérét szagolja előre is. Tekintete vad és komoly, a járása tigrisé: puha és eltipró.,, Pusztán hogy látom: elfog a pátosz. Mert ez a nő nemcsak színpadi királyné, valóban az. Parasztlánynak született és királyné lett." (Bródy Sándor)
Déryné emlékiratai mellett Jászai Mari önéletrajza a legszebb magyar színészmemoár - tartja az irodalomtörténet, s vele együtt a bevezetőt jegyző Lukácsí Sándor, majd megállapítja: "Mily nagy különbség van a két nagy színésznő írói megszólalása között! Két eltérő egyéniség különbsége. Déryné asszonyos bőbeszédűséggel részletez, színez, cseveg, pletykál, mindig oly kedvesen. Jászai Mari az írásába is átvisz valamit zordon szerepei fenségéből. Fenséges az őszintesége. Semmit nem hallgat el viszontagságos életéből: sem megaláztatásait, sem szívének benső titkait, s ami, azt hiszem, páratlan a női tollak irodalmában: még azt is elbeszéli, miként vette el leányságát egy durva katona, amikor a leendő színpadi nagyság - félig még gyermek - egy hadi táborban markotányosnőként hányódott. Jászai Mari emlékezéseit olvasván sosem érezzük, hogy illetéktelen kíváncsisággal lessük ki egy élet intimitásait; itt minden, a legsötétebb jelenet is, természetes fényben ragyog..."

*

Az én gyermekkoromban minden oly rémségesen komoly volt, mint a halál.
Mostohaanyám előtt egyszer nevettem, vele együtt, Náci bátyám egy parlagi tréfáján. Apám előtt soha. Egyetlenegyszer sem mosolyogtunk egymás szemébe. Egyetlenegyszer sem tette rám kezét, csak ha vert. Ezt annál többször. Ezzel pózolt. A legcsudálatosabb lény volt ez a falusi ács, mindazon teremtések között, akiket valaha ismertem. Színészi tehetségemet határozottan tőle örököltem. A legnagyobb pozőr volt minden komédiás közt, akikkel azóta sorsom összehozott, hogy az ő korbácsa alól kikerültem.
Megkísérlem leírni és érthetővé tenni ezt a csodát, aki nekem az életet adta, és akihez én kívül-belül olyan fatálisan hasonlítok, azzal a különbséggel, hogy ő gyönyörű férfi volt, én pedig nőnek durva faragású vagyok.
Homloka és orra a legtökéletesebb görög szabású volt, melyet élő emberen láttam. Ezeket csúnya kiadásban örököltem tőle. Tisztán kaptam át igen szép száját és apró, sárgásbarna szemeit, továbbá széles, erős csontozatát és erős, jó gyomrát, valamint érzékeny légzőszerveit, melyeknek kényes voltát azonban jó gyomrunk mindig nyélbe ütötte. Sokat köhögött, mint én is, de a jó étvágy átsegítette minden meghűlés okozta bajon, nyolcvannégy éves koráig, valamint engem is a mai napig.
Dacára annak, hogy mint ács mesterember, a legnehezebb munkával élt, szép, deli alakját mindig rendkívül egyenesen hordta. Csak este, mikor munkájából megjött, ült egy rövidke ideig, meghajolva, és két kezét két combjára támasztva, homlokát aggodalmas vagy haragos ráncokba szedve, hallgatta mostohánk végtelen, kifogyhatatlan panaszözönét ránk hármunkra, Miskára, Nácira és rám, az első asszonytól való gyerekekre.
Soha ez a panaszkodás el nem maradt. Egyetlen nap se. Ezzel várta a fáradt embert haza naponként a kegyetlen német parasztasszony, aki soha be nem telt annak látásával, hogy minket hogyan ütlegelnek. Pedig napközben ő maga sem fukarkodott a pofonokkal. De apánk impozánsul büntetett. Az mindig egy nagy előadás volt az egész ház, sőt az egész utca épülésére. Először összegyűjtötte a bűnanyagot. Minden kihallgatást ezzel végzett: már három, már négy, már hat bűnöd van a rováson, ha még egy panaszt hallok, készítsd a kötelet. Akkor előtte való nap be kellett sajatkezűleg áztatnom a kötelet, és másnap következett a büntetés, következő módon és ceremóniával: az ablakot becsukta, bedobott a szobába - jól tudta, hogy azért a ház tíz úri gyereke, és a többi lakó kellőképpen tudomást szerez arról, hogy mi történik, hiszen sikoltozásom a harmadik emberséges szomszédot is megborzongatta. Bezárta rám az ajtót, miután szobából, konyhából minden lelket kiparancsolt; „Vetkőzz", szólt ekkor nyugodt, csöndes hangon, röviden, és hajtogatta a kötelét a kellő, rőfnyi hosszúságra. - Büszke volt rá, és többször hallottam tőle mondani, hogy dühében sohasem veri a gyerekeit! - Térdepelj le! Fogódz meg! Az asztalba fogódzva már lerogyott reszkető, vézna, csupa csont, kis tízesztendős testem, és abban a pillanatban már kiszaladt az első, velőtrázó sikítás is, mert lesuhintott a szívós, áztatott kötél meztelen, agyondolgozott, meggörbült kis hátamra.
Egész otthoni életemet a félelem dominálta. A félelem, az állati, reszkető félelem volt az életem, ezzel ébredtem, mentem az iskolába, ezzel jöttem haza, és ezzel feküdtem. Mindig a veréstől féltem. Mindenért vertek, egy elvesztett horgolótűért, egy beszakadt szoknyáért, egy letépett virágért.
Rejtve ébredezett bennem a menekülés vágya; talán onnan merítettem, hogy láttam, milyen boldogságban élnek az urak cselédjei. Szolgálni menni volt egyetlen vágyakozásom, örömöm pedig, ha olvashattam. Mostohám minden könyvet, melyen rajtakapott, elégetéssel fenyegetett, ami nekem halálos ijedelmet okozott, mert a könyv, mikkel mindenféle zugba és titkos helyre elbújtam, sohasem volt az enyim, és olyan határtalan kincsnek tartottam mindeniket, amihez fogható nincs egyéb a világon! Azt gondoltam, mindenikből csak az az egy példány van.
Azért álltam tízesztendős koromban, tetőtől talpig reszketve, Vörös Lídia úrhölgy elé, egy vasárnap estéjén, Petőfi János vitézével a kezemben, és azt rebegtem vonagló szájjal: Kérem, Lídia kisasszony, ha én tíz esztendeig szolgálok maguknál, azért nekem adják ezt a könyvet? - Olyan csodás, gyönyörű világot találtam én abban a könyvben.
A zongorájuk alatt hasalva olvastam végig, olyan mohón, hogy mire kerestek, már készen voltam vele, és nem bántam volna, ha halálra ver is apám érte. Mert nagy bűnösnek éreztem magamat, hogy elbújtam olvasni, holott az úri gyerekekkel kellett volna játszanom. Az volt a vasárnapi dolog. Mert ingyen laktunk a házukban. Hétköznapokon iskola előtt föl kellett járnom a cipőjüket tisztogatni, vasárnap délután pedig játszani velük. Azért emlékezetes nekem ez a vasárnapi játék, mert egyszer nagy meglepetésemre és nem kis ijedségemre azt látom, hogy az úri gyerekek mind sírnak, és hogy a nagyok is mind ott állnak körül és békítenek engem: „No ne, elég már, kis Mari, ne sírj, no, nézd ez még él", és egy másik képre mutatott; mert tele volt a család üveges folyosója a magyar írók és művészek arcképeivel. Hogyan kezdődött, hogyan se, elég az hozzá, kitalálták az úri gyerekek, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják nekem: nézd, kis Mari, ez meghalt - hát én rögtön egy sirató-jelenetet játszom el előtte, tépem a hajamat, és folynak a könnyeim, és a többi gyereké is, míg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, azt mondva: no nézd, kisleány, ez még él - mire én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam, és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Ezekhez a jelenetekhez a szavakat is magam adtam.
Nem csodálatos-e ez olyan gyermektől, aki színháznak még a nevét sem hallotta?
Nos, ez volt a tehetség.
De hol volt még hozzá a színház!?
„Színész és közönség" című kis elmefuttatásomban leírtam, hogyan jutott el belém a színház fogalma, egy színdarab diktálása révén; attól kezdve belém rögződött, hogy én olyan leszek, aki „úgy tesz, mintha az volna". Mert a bátyám úgy magyarázta meg a színészt nekem. Pár év múlhatott el ezután, hogy idősebb mostohatestvérem, aki mindent mert, mert őt apánk egy ujjal sem bántotta, elhívott a színházba!!
Szigeti József Széchy Máriáját adták.
Az a gyönyör nem földi gyönyör volt, amit én ott éreztem, mert emberi szót még sohasem bírtam rá találni, mikor ki akartam fejezni.
Édes villámok cikáztak végig testemben egész előadás alatt, voltak pillanatok, mikor azt éreztem, hogy meghalok a gyönyörűségtől, hogy azok a villámok megölnek. A fejembe csaptak és végignyilallottak a hátgerincemen. Valóságos fizikai gyönyör volt. Mint nagy szerelmek összecsapása.
Hazamenet csak a kapunál kezdtem eszmélni, hogy mi lesz ennek a mennyországnak az ára! Csakugyan, kis híján az életemmel fizettem meg érte. Apám félholtra vert és tiport, a mellemre tiport az a nagy ember. Orromon és számon ömlött a vér; fél évig vért hánytam utána egy igen kurta faládán összehúzódva; és csak azt hallottam: „Már magához veszi az isten." „Bár venné!"

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (11): Decsy Sámuel – A szultán háreme

2017. június 16., péntek

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (9)

Pálffy János: A hóhérinas

Székely primor család szülötte, az egyik legérdekesebb XIX. századi emlékirat szerzője, Pálffy János. 1804-ben született. Katonai pályára lépett, Kossuth Pesti Hírlapjába írt cikkei miatt nyugdíjaztatnia kellett magát. 1848-ban Erdély uniója mellett agitált, s amikor az egyesülés kimondatott, a törvény szövegét ő vihette - mintegy jutalmul - jóváhagyás végett a királyhoz. Az első népképviseleti országgyűlésben Erdély követeként volt jelen, s a testület alelnökévé választották. Az osztrák seregek előnyomulásakor követte a kormányt Debrecenbe, s ott, hátat fordítva Kossuth politikájának, a békepárt tagjaként kereste a megegyezés útját. Haynau nem méltányolta e törekvését: számos más politikussal együtt halálra ítélte, majd mikor a véres kezű katona kegyvesztett lett, társaival együtt kegyelemben részesítette, és szabadon bocsátotta Pálffyt is. A megviselt idegzetű politikus 1857-ben halt meg. Vagyonát és kéziratait az Erdélyi Múzeumra hagyta.
Irodalmi hagyatékából legérdekesebb Magyarországi és erdélyi urak című emlékirata, mely sok évtizeddel halála után, 1939-ben jelent meg. (...) Sok mindent tartott említésre érdemesnek, apró, anekdotás eseteket is; szerencsére, mert ezek színesítik életszerűvé írásának komor szövetét. Előadása olykor zsörtölődő és rosszmájú; sebaj, mert az emberszólás pletykás látószögéből olyan emberi tulajdonságokat pillanthatunk meg, melyekre más történeti források nemigen világítanak rá. S az irodalom sokat köszönhet Pálffy János rosszmájúságának: ez az esendő emberi tulajdonsága tette egyik legkiválóbb szatirikusunkká. Portrésorozata a K betűnél megszakad. Szerencsére Haynau nevének kezdőbetűje megelőzi a K-t, így aztán remek jellemképet kapunk történelmünk e rossz emlékű szereplőjéről, akit Pálffy maró gúnnyal csak hóhérinasnak nevez. (Lukácsy Sándor bevezető sorai nyomán)

*

A hóhér maga Ferenc József, ki mindenről értesíttette magát, s mindent jóváhagyott; Zsófia, a császáranya, e tigrisszívű asszony, a bosszú mozgató lelke; Schwartzenberg miniszterelnök, a magyargyűlölő cseh kalandor, és Bach, a legocsmányabb renegát, a torlaszok minisztere. Haynau ezeknek csak lelketlen gépe volt. Mert lehet-e csak képzelni is, hogy Haynau, vagy bárki, tíz hónap alatt folytonosan gyilkoljon és sújtson, ha az illető felsőbbségtől oly felhatalmazást nem vészen, hogy kedve-kénye szerint végeztethessen ki halállal bárkit. Ezt föltenni is képtelenség bárminő szervezettel és kormánnyal ellátott államban. De a következés be is bizonyította, hogy Haynau csak eszköz volt, mert azon a napon, melyen a minisztérium elleni bosszúból megszűnt egy napra eszköz lenni, azonnal lealázólag félrelöketett. E nevezetes nap volt az, melyen minket huszonnyolcunkat amnesztiált. Haynau 1850 nyár elején azon szolgálatáért, hogy - miként hitte és mondotta - a magyar forradalmat ő győzte le, jutalmul egy álladalmi pusztát kért császárától Bánátusban. A minisztérium megtagadta kérelmét, hanem ahelyett adott néki, Windisch-Gratz hercegnek és Jellasichnak, mindenkinek négyszázezer pengő forintot államutalványokban. Haynaut borzasztólag bosszantotta, hogy szolgálatát, mely - saját szavai - a trónt mentette meg, úgy fizetik ki, mint egy kocsisét, s ezen idő óta oppozícióba lépett a kormánnyal, szidva azt nyíltan, tartózkodás nélkül; s végre többek előtt ezt mondotta:
Haynau legendás bajusza
— Eddig eszköze voltam a minisztériumnak a kivégeztetésekben, ezután felhasználom teljhatalmamat arra, hogy kegyelmezzek szabad akaratból.
Az ítéletek, a Haynau kívánsága szerint módosítva, elkészültek, reggel korán elébe terjesztettek, s [1850. július] 5-én délelőtt tíz órakor a publikáció megtörténvén, harminckettőnk közül, kik jószágvesztés és kötél általi halálra ítéltettünk, négyet kivéve, teljesen fölmentettünk a halálos büntetés és jószágkobzás alól. De ugyanazon éjjel, melyen a mondottak történtek, Bécsbe is elment hihetőleg valamelyik auditor által küldve a történendőkről a tudósítás, s már 6-án este Grünne tábornok, az osztrák császár segéde Pestre érkezett, meghozva Haynau nyugalmaztatása s mássali felváltása parancsát. Haynau másnap polgári ruhába öltözött, föltett egy Kossuth-kalapot, s úgy sétált a Duna partján, és egy rakás gyermek utána. Leginkább azért haragudott a minisztérium Haynaura, hogy miért mentett föl bennünket a jószágkobzás alól is, s ez a többi elítélteknél nem is történt, mert a kormány bármi kevés időre ítéltetett el valakit, sőt az olyanokra is, kik később egészen fölmentettek, mindenkire kimondotta a jószágvesztést. A gyilkolás mindig rablással is jár.
Nem Haynau volt tehát a hóhér, hanem csak hóhérinas. De azért neve mégis ott áll bevésve a történet könyvébe, párologva vértől századok múlva is.
Én Haynauval csak egyszer álltam szemközt. Fölmentett társaim, kívülem még Tóth Lőrincet és Simonyi János képviselőket kivéve, elmentek másnap megköszönni Haynaunak fölmentésüket. Én nem akartam oly embernek köszönni valamit, akinek kegyetlenségét és kegyelmezését egyaránt törvénytelennek kell tekintenem. Azonban többen reám estek, hogy ez káros hatással lehet a még el nem ítéltekre nézve, s hogy mennék el. Én engedtem, fogoly barátaim megnyugtatására, de nem voltam meggyőződve, hogy nékik ebben semmi hasznuk legyen. Felszólítottam tehát Simonyit és Tóthot, s egy délelőtt elmentünk Haynauhoz.
Az adjutáns már bejelentvén minket, tudta nevünket, s ezen körülmény fölmentett attól, hogy egy szó köszönetet is mondjak, mert én elöl menve, mindjárt hozzám jött, s azt kérdezte:
- Sind Sie der gewesene Vice-president? [Ön a volt alelnök?]
- Ja. [Én].
- So, so, so. Sie waren krank, sehr krank, weiss alles, alles. Nun ist aber alles gut, alles wieder gut. Jetzt können Sie ins Bad gehen, oder wo immerhin. [Úgy, úgy. Ön beteg volt, nagyon beteg, tudom, mindent tudok. De most egészen jól van, ismét egészen jól. Most elmehet fürdőre vagy egyebüvé.]
Ekkor Simonyihoz fordult, s azt kérdezte tőle:
- Wie alt sind Sie? [Milyen idős ön?]
- Fünf und sechzig. [Hatvanöt éves vagyok.]
- Fünf und sechzig und doch ein Rebell! Schöne Geschichte! [Hatvanöt éves és mégis rebellis! Szép história!]
S ezzel elfordult tőle. Ekkor Tóth Lőrinc azt monda néki:
- Ich bedanke mich für meine Begnádigung im Namen meines kleinen Kindes. [Köszönetet mondok önnek a kegyelemért kis gyermekem nevében.]
Alig mondja el ezt Tóth, hogy Haynau hozzámegyen, két kezét fölteszi Tóth vállára, s könnyei egymásra kezdettek hullani irtózatos bajuszára, de egy szót sem szólt. Pár percig bámulva néztem e jelenetet, ekkor intést adva Simonyinak, kimentünk a szobából, anélkül, hogy Haynau reánk figyelt volna. A lépcső alján megvártuk Tóthot, s kérdve, hogy mit csináltak azután együtt:
- Semmit — felelt ő. — Két kezét hosszasan ott tartotta a vállamon, szüntelen könnyezett, de egyet sem szólt, míg végre levéve kezét, lesütött fővel egy oldalszobába ment, én pedig kijöttem.
Lám, hogy a tigris is tud sírni! Hogy Isten egyedül ártatlan teremtésének, a gyermeknek neve még az ő szívébe is behat, s felkölti a lelkiismeret eltompított szavát.
Haynau majd egyöles, nagyon szikár ember volt, kétfelől mellére lecsüngő, bizonyosan egy láb hosszú bajusszal.
Nyugdíjaztatása után nemsokára utazni ment. De útja nem kéjutazás volt, hanem vesszőfutás az európai közvélemény sújtolása alatt — még Berlinben is. Legemberebbül Londonban bántak el véle, főleg a gyári munkások, kik képe után reáismerve, nekiestek, bajuszát kegyetlenül megcibálták, s egy részét ki is tépték. Haynau szaladásnak indult, utána a gyári munkások, az utcagyermekek s a nők, seprűvel űzve és ütve, míg egy házba beszaladhatott. Visszajövet Bécsben mondották néki, hogy bizonyosan magyar menekvők is voltak a nép között, sőt hogy ezeknek kellett az egészet előkészíteni. Haynau nagy indignációval tagadta, mondván, hogy a magyar ember csatában veri meg ellenségét, de nem teszen aljasságot, s aztán a magyarok őtet jobban szeretik, mintsem azt tehették volna. Rögeszméje volt, hogy őt a magyarok szeretik. Nem tudom, mi védvet [bizonyítékot] hozhatott föl mellette. Később gróf Majláth Antaltól jószágot vett Szabolcsban, s odament leányával lakni. A föld népe nem bántotta, hanem nem ment neki dolgozni. A szomszéd uraságokat meg-meglátogatta, s különösen Degenfeld Imréhez gyakran elment, akit egyik fiának nevezett, valamint mindazokat, kiket ő amnesztiált. De Degenfeldné, e megboldogult lelkes nő, sohasem fogadta, s míg Haynau a házánál volt, ki nem ment szobájából. Egyszer meglátogatta Nagy Ignácot, a volt képviselőt is. Nála volt Papp Endre és neje. Haynau a nőktől azt kérdezte: ugyebár szeretik őtet a magyarok? Pappné azt felelte, hogy ugyan miért
szeretnék?
Batthyány kivégzése (korabeli ábrázolás)
- De hát mit tettem — szólt ő —, hogy ne szeressenek?
- Ha egyebet nem tett volna is - felelt a derék nő —, már a Batthyány kivégeztetése elég volna a gyűlöletre.
Erre nagyon felpattant Haynau, mondván:
- Azt nem én tettem, nem, nem! Azt más tette, ebben ártatlan vagyok!
- S hát a tizenhárom tábornok? - kérdezte újból Pappné.
- Az már egészen más, azok megérdemelték, mert katonák voltak, kik hűtlenül elhagyták zászlójukat.
Ezen párbeszédet maga Papp Endre közlötte velem.
Halála előtt megint kegyelmébe jutott császárának, de csak rövid ideig élvezhette. Az 1853-i milánói felkelés után gróf Radetzky tábornagy, kivégeztetvén néhányat a befogottak közül, a többieknek mind megkegyelmezett saját hatalmából. Az osztrák kormány ezen éppúgy megbosszankodott, mint a Haynau amnesztiája miatt, s Radetzkyt is nyugalmazni akarván, Albert főherceget szánta helyére, de ez nem vállalván el a küldetést, Haynaut nevezte ki. Haynau örömében, hogy ha nem is hajnala, hanem alkonya földerül még egyszer, a vendéglőben Bécsben, ahol szállva volt, nagy és víg estélyt rendezett, s magát szó szerint puncsba fullasztotta, mert azon éjjel megütötte a guta. Inasa másnap reggel halva találta.
Haynau 1848 elején, mint nyugalmazott tábornok, Temesvár parancsnoka volt, s felajánlotta szolgálatát a magyar minisztériumnak, mely azt nem fogadván el, úgy lépett vissza osztrák aktív szolgálatba, mondván, hogy ő érzi, miként néki a magyar forradalomban egy vagy más úton nagy szerep van szánva.
Utolsó volt-e Haynau, ki ily vérvonalt hagyjon maga után Magyar- és Erdélyország történetében? Megelégelte-e a sors a nemzet szenvedését századokon át? Megelégelte-e azon tömérdek véráldozatot, melyet az osztrák zsarnoksága és bosszúdühe vé-reztetett el három század alatt?
Bízzunk Istenben és saját okulásunkban!

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (10): Jászai Mari – Gyermekkori emlékeim

2017. június 9., péntek

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (8)

Szekér Joachim – Magyar Robinson

"Régen szerették a hosszú címeket. Annak a kétkötetes könyvnek például, melyet Szekér Joachim cisztercita szerzetes adott ki 1808-ban és 1809-ben, ez volt a teljes címe: Magyar Robinson, vagyis Újvári és Miskei magyar vitézeknek viszontagságai és azoknak e világ külömbféle részeiben történt csodálatos esetei. Egy eredeti költeményes igazság, mely a gyönyörködtető történetnek előbeszéllése mellett külömbféle dolgoknak esméretére vezet. Írta Szekér Aloysius Joachim, előbb többféle tudományoknak tanítója, most tábori pap." Ekként indul Lukácsy Sándor bevezetőjének első bekezdése, mely egy különös könyv titkaiba avatja be az olvasót. Majd így folytatja:  "Könyvének kiadásakor a szerző ötvenhat éves volt, és nagy hazafi. Korábbi munkáiban a magyarok eredetéről és nevezetes cselekedeteiről írt, és Robinson históriájának feldolgozásában is hazafias szándék vezette. (...) S hogy a történet nagyobb érdeklődést keltsen honfitársainál, Robinson helyett két magyar vitézt tett meg szereplőinek. Az efféle magyarítás divatos volt irodalmunknak ebben a korszakában.
Szekér Joachim nemcsak megmagyarosította az angol matróz nevezetes históriáját, hanem szerteágazó, nagyobb történetbe szőtte bele. A hajótörés s a robinsoni élet a lakatlan szigeten voltaképpen csak egy epizódja Újvári kapitány és Miskei hányódásának, mely azzal kezdődik, hogy a két vitéz fogságba esik a török háborúban, s miután sokféle kalandban, üldöztetésben, szerelmi viszontagságban és egyéb balszerencsében volt része, azzal ér véget, hogy Újvári feleségül veszi imádott Szifonelláját, akiről kiderül, hogy nem a tuniszi bej leánya, hanem Horváth Bálint lippai kapitányé. Miskei is beevez a  házasság révébe, de neki csak egy szerecsen lány jut."

(A hajótörés) - Ezen magyar vitézek, ámbár látnák, hogy életeknek veszedelmében forganának, el nem vesztették elmebéli jelenléteket és bátorságokat; kivált Miskei már születésétől fogva víg természetű lévén, ezen rémítő veszedelemben sem tudott rettegni. Újvári, úgy tetszik, nem volt olyan hidegvírűséggel ezen veszedelem eránt, mint Miskei; valamennyire mélyebb gondolkodásokban volt, de minden rettegés nélkül.
A veszedelem, úgymond Újvári, csaknem elkerülhetetlen; hogy tehát a tenger habjai egyszerre el ne nyeljenek bennünket, olyan eszközről gondolkodjunk, amelynek oltalma által a habok tetején maradván, egyszerre örökösen el ne merüljünk. Én ha soha fizikát nem tanultam volna is, csupa tapasztalásból is tudom azt, hogy az üres hordó a vízben el nem merül; vannak a mi hajónkon ivóvíznek készített hordók, mindenikünk egyet maga előtt készen tartson, hogy ha hajótörést szenvedni kényszeríttetünk, ezen üres hordókba kapaszkodván, a tenger fenekére el ne temettessünk. Azonban, barátom, arról meg ne felejtkezz, hogy a hordónak, amelyben kapaszkodni fogsz, az akonája jól be legyen dugva, nehogy a hordónak kinyílt akonáján lassankint a víz befolyván, a hordó, mely oltalmazásodra rendelve vagyon, a tenger fenekire temessen. A hordónak csínját jól megkörmöljed hosszában mind a kétfelül, és akármiképp forgasson is a hab, azon légy, hogy a melled a hordó dongájára feküdjön. Isten veled, édes barátom! lássunk az hordó után.
Mind a kettő minden halogatás nélkül egy-egy üres hordót készített maga eleibe, s úgy várták vagy az irtóztató szélnek lecsillapodását, vagypedig éltek megtartásának végső próbáját.
Minekutána négy óráig egy hab tetejéről a másikra képzelhetetlen sebességgel hányattatott a hajó, némely kőszirtek felé ragadta őket a kegyetlenkedő szél. Nem tudta se a hajóskapitány, se más a hajón lévők közül, mely részében legyenek e széles világnak; elszánta magát mindenegyik a halálra, de azért a dühösködő habok ellen küszködni meg nem szűntek. Haszontalan volt minden tusakodás; a hajó egy tengerből kiálló kőszirthez ütközvén, öszvetörött és a benne lévőkkel a tenger fenekére merült.
Újvári és Miskei, készen lévén előttök az üres hordó, annak csínjába kapaszkodtak, és magokat a habok dühösségére bízván, élet és halál között hordójokkal együtt hányattattak. Több kő-szirtek voltának ugyan ottan, melyek a tengernek habjai közül, mint a bálványok, kiállottak, és azt a habok között vergődő Újvári és Miskei tudta, de azt nem tudta, hogy ezen kőszirtek egy igen közel lévő puszta szigetnek maradványai volnának. Mindenegyik igyekezett mindazonáltal azon kősziklára kikapni, melyhez az hab közelebb csapta őket. A kőszikla magas volt, célját egyik sem érhette el, és akármely kőszirt mellé verettetett a haboktól, magos és meredek lévén a kőszikla, arra a vízben lebegő hordóról föl nem kaphatott. Tartott valami fertály óráig ez a törekedés, de nem volt foganatja; csakugyan addig hányták, vetették őket a zavaros habok egyik kősziklától a másikhoz, [míg] a puszta szigetnek oldalához vergődvén, annak egyik partjára, mely homokos zátonyból állott, hordóval együtt kivetette, de alkalmas messzire egymástól, mert Miskei a sziget partjának olyan részére vettetett ki, mely a sziget közepével megegyezett, Újvárit pedig a sziget farkán, mely szinte homokos zátonyból állott, taszították ki hordójával együtt a hembelygő habok.

(A Robinson-élet kezdete) — Már most ezen puszta szigetben tápláló eledele ezen két vitéznek Szent János kenyere volt, itala pedig harmat. Könnyű elgondolni, mely nyomorúságos vendégség volt ez a magyar gyomornak. Naponkint azon magos kőszikla tetejére fölmentek, amelyről a tengerre messze láttak. Níztek, csaknem kimeredett a szemük, hogy valamely idegen hajót nem láthatnának-é, melynek segedelme által ezen puszta szigetből kiszabadulhatnának. Ezt naponkint cselekedték, és naponkint megcsalta őket a reménység. Ha tehát mindenesetre az isteni végzés ezen puszta szigetbe örökösen számkivetette volna őket, arról kezdettek gondolkodni, hogy itt folytatandó nyomorúságos életeknek terhét miképp tehetnék szenvedhetőbbé.
Legterhesebbnek látszott mindeddig előttük a szomjúságnak szenvedése; arról tanácskoztak tehát legelsőben, hogy ezen szükséget miképp elégíthetnék ki. Mindenfelé nízegetnek azon kősziklás hegynek tetejéről, amelyen lévén oly hajónak jövetele után sóhajtoztak, amelynek segedelme által ezen terméketlen puszta szigetből kiszabadulhatnának. Szabadulások bizonytalan volt, szükséges volt azért olyan segítő eszközöket föltalálni, melyeknek segedelme által életeket megtarthassák. Miskeinek, aki nem oly mélyen gondolkodott, mint Újvári, a hegy tetején lévő kősziklában különbféle ürességek tűnnek szemébe, melyeket az áldott természet alkotott vala; ezeket látván, azt kérdi Újváritól, ha vajjon ezen ürögeiben a kősziklának nem lehetne-é vizet találni esős időben. Újvári vidám ábrázattal reátekéntvén azt mondja: Bizonyosan, de azt nem tudjuk, ha ezen részében a világnak szokott-é eső lenni. Azonban azon esetre, ha ezen sovány kősziklás szigetet az eső megnedvesíti, ezen ürögei is a kősziklának, melyek a vizet bé nem isszák, mint a purhanyó föld, vízzel meg fognak telni; de ez bizonytalan. Még mindeddig csak harmatcseppekkel enyhítettük szomjúságunkat, soha pedig azt meg nem elégíthettük, s el nem olthattuk; szükséges tehát olyan módot föltalálnunk, mely által ezen szükségben magunkon segíthessünk. Én azt ítélem, így szól tovább Újvári, hogy próbát tehetünk a tengernek laposabb partján; vájjunk ott gödröt és lássuk, ha abba szivárkozó víz nem alkalmatosabb-é az emberi italra, mint ama ímelygős keserű tenger vize, mondotta, és tüstént lementek a kősziklás hegyről, s a tengernek laposabb partján egy-egy darab fával nagy üggyel-bajjal közel a tenger vizéhez egy gödröt ástak. Ebbe víz szivárkozott, melyet kóstolván, nem oly sós keserűnek találták ugyan, mint a tenger vize, de italra csakugyan alkalmatos nem volt. Ezen próbatételből azt vette észre Újvári, hogy a tenger vize a keserűségek valamely részét elvesztette azon fövény és kövecsek között, melyek között által-szivárkozott, melyből azt a következést hozta ki, hogy ha még messzebb a tenger vizétől ásatnék, azon gödörbe szivárkozandó víznek még kevesebb keserűsége lenne. Ezt is megpróbálták és úgy találták, hogy már ezen második gödörben lévő víz, ámbár semmi kellemetességgel nem kedveskedne is, de mégis ilyen végső szükségben haszonvehető volna.
Vizek tehát immár volt, ámbár nem igen jó, de azon gödörnek ásása mellett más új találmányra is vergődtek: a gödörásás közben valamely gyökérre találtak, melynek külső formája nagyon hasonlított a sárgarépához, melyet némelyek muroknak neveznek. Ezen gyökérbe beleharapott Miskei, és mint egy füvész, ezen gyökérnek természetéről próbát akart tenni, ha vajjon gyomorgyógyításra hasznát lehetne-é venni. Találta, hogy ezen gyökérnek tulajdonsága és ereje az éhség elverísére éppen az volna, ami a sárgarépáé; megkóstolta Újvári is, és mind a kettőnél helyben hagyást nyert ezen új orvosi találmány. Ezen eledelnek találásából azt is nyerték, hogy ez nemcsak szomjúságot nem okozna, mint a Szent János kenyere, hanem az ő természet szerént való nedvességével a szomjúságot is önkint oltja. Nemsokára más eledelre is találtak: látták, hogy ezen puszta szigetben is, ámbár azt semmi ember iparkodás nem termékenyítené, igen sok különbféle madarak volnának, amelyek annál szelídebbek voltak, mivelhogy itt azoknak élete után semmi éhes vadásznak irigykedő fegyvere nem incselkedett; ezek csoportonkint szállottak már a fákra, már a bokrokra, néha a földre is. Újvári és Miskei, puskájok nem lévén, sem nyilok, egy-egy darab kővel vadásztak és egy hajtással hármat is leütöttek ezen félni nem tudó s ezért messze nem is távozó szelíd madárkákból.
Madaraik már voltak, de tüzük nem volt. Miskei melleszteni kezdi a madárkákat s azt mondja magában: Ha nyersen eszem is meg, legalább nem eszem meg tollastól együtt. Erre Újvári azt mondja: Nem leszünk kénytelenek nyersen megenni; fa elég van ebben a szigetben, tűzről pedig én fogok gondoskodni. Néha, midőn Egerben fizikát tanultam, az iskolai tapasztalásbéli gyakorlásokban azt is láttam, miképp lehet tűzkő és acél nélkül tüzet éleszteni. Két darab fát, melynek egyike puha, másik pedig kemény volt, öszvecsiszoltunk, és ezáltal először ugyan melegedni, azután füstölögni kezdett a két öszvedörgölt fa, és végtére meg is gyulladott. Vélem, hogy itt is azon természete lészen a tűzélesztésre nézve a fának, amely tulajdonsága van Egerben, vagy akármely más részében az egész látható világnak. Nosza, ha tetszik, tegyünk egy fizikabéli próbát, mert itt úgyis most nagyobb szükségünk vagyon arra, mint valaha az iskolában. Nem késtek semmit, két darab száraz fát sebesen egymásba dörgölvén, tüzet élesztettek, melynél nemcsak Újvári, hanem Miskei is hasznát vette az egri filozófiának: mert azon tudománynak vezetéséből ezen magányos szigetben tűzszerszám nélkül tüzet élesztettek, és azon madarakat, melyeket kőgolyóbissal a markokból lőttek vala meg, szénre tett lapos köveken megsütötték.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (9): Pálffy János: A hóhérinas