 |
| Polonezköy: népművészeti múzeum ma |
A XIX. század kezdetétől rengeteg lengyel politikai menekült gyűlt össze a Török Birodalom területén. A hazai felkelések után mindig több száz, sőt több ezer emigráns talált menedéket. Az 1830-3l-es lengyel felkelés után a megszálló cári hadseregbe erőszakkal besorozott lengyel katonákat a Kaukázuson túli területekre helyezték büntetésül, sokan innen szöktek át Törökországba. Nemegyszer az orosz birodalommal harcban álló cserkeszek fogságába estek, akik rabszolgaként adták el őket a törököknek. 1841-től néhány gazdag lengyel mágnás az Isztambulban tevékenykedő keresztény rendházak segítségével pénzügyi támogatásában részesítette a városban nyomorgó lengyeleket. 1842-ben a Boszporusz ázsiai partján alapítottak egy lengyel falut is, amely mind a mai napig létezik, a neve Polonezköy. Nemcsak a menekültek biztos oázisa volt, de a Lengyelország felszabadítását célzó erők egyik konspiratív központja is. A Törökországban egzotikusnak számító szép települést az idők során felkeresték a kor nagyjai; járt itt Gustave Flaubert, Pierre Loti, Kemal Atatürk (a későbbi nagy török elnök) és Roncalli pápai nuncius, a későbbi XXIII. János pápa. A környék remek vadászterület hírében állt. A török állammal kötött szerződés értelmében csak az elsőként letelepült lengyelek utódainak birtokában lehettek házak; Polonezköy területén nem-lengyelek nem vásárolhattak sem földet, sem házat. De mivel sok idegen járt ide és olykor hónapokig, sőt évekig maradtak, bevett szokássá vált, hogy a tősgyökeres polonezköyiek a telkükön új házak építését engedélyezték az idegeneknek; ezek az épületek később a vendégek távozásával a telek tulajdonosáé lettek.
... A Rudolf-rejtély sok jel szerint ebben a faluban folytatódik. Jerzy S. Latka lengyel történész és kutató 1971-ben, majd az azt követő másfél évtizedben többször járt Polonezköyben és furcsa dolgokat fedezett fel...
A faluban, ebben a környezetben egyszer csak felbukkant egy furcsa idegen. A kutatások során eddig nem sikerült megállapítani, pontosan mikor érkezett, és mivel lassan meghalnak mindazok, akik őt személyesen ismerték, erre már alig van remény. Tény, hogy ez körülbelül az 1900-as évben vagy valamivel az előtt következett be. A férfi osztrák állampolgár volt és útlevele Heinrich Albertall névre szólt. A benne levő adatok szerint 1858-ban született... (Az útlevél biztos tényező; a török hatóságok 1938-ban népszámlálást rendeztek a környéken és Heinrich Albertall ezzel az osztrák útlevéllel igazolta magát.)
Az biztosnak tűnik, hogy 1900-ban már Polonezköyben élt. Az egyik helybeli gazdától bérelt egy magányosan álló házat. Az öregek és utódaik emlékezete szerint Albert magas, kisportolt férfi volt, aki igen választékosán öltözött. Ez persze az ázsiai faluban – még ha lakói európai leszármazottak is voltak – eléggé feltűnő jelenség volt. „Úri tartása volt és mindig úgy öltözött, akár egy herceg” – mesélték róla. A falubeliek eleget csodálkoztak az idegen furcsa életmódján és szokásain. Albertall kerülte az embereket, látogatókat az első időszakban csak szigorúan kijelölt időpontokban fogadott – később pedig már egyáltalán nem. Kapuján ezt német nyelvű felirat tudatta. Kivételt csak a gyerekekkel tett; olykor a kerítés fölött kiszólt az arra kószálóknak, cukorkát, gyümölcsöt ajándékozott nekik. A felnőtteket néha saját készítésű meggylikőrrel kínálta.
Az is meglepő volt ott és akkor, hogy az idegen késő öregkoráig sportolt. Háza körül futott – ma azt mondanánk: kocogott – sőt, rövid nadrágot (shortot) is viselt, ami érthető idegenkedést keltett az egyszerű falusiakban... Albertall turistabakancsban és bottal nagy kirándulásokat tett a közeli Alemdag-hegységben is. Később, ahogy megöregedett, a házból mind ritkábban jött ki, de napnyugtakor azért a hátsó kapun át a mezei ösvényen elment az erdőbe. Megvénülvén már egyáltalán nem hagyta el házát, udvarát.
A látogatások terén valóban különös allűrjei voltak. Fiatalabb korában egy Biskupski nevű intelligensebb helybéli gazda volt a „tisztiszolgája”; aki beszélni akart Albertallal, annak előbb Biskupskinál kellett „bejelentkeznie" – akkor is, ha Albertall az illetőt előzőleg meghívta magához! A bejelentetlen, váratlan látogatókat sohasem fogadta; egyszer – emlékeznek a falubeliek – ezért egy magas rangú török hivatalnok is kénytelen volt dolgavégezetlenül távozni Polonezköyből. Postai küldemények rendszeresen érkeztek hozzá és maga is küldött ilyeneket. Biskupski különben száz évet élt meg, így a lengyel kutató még beszélhetett vele. Szerinte Albertall „egy isztambuli németnek” szokott küldeni lepecsételt leveleket.
Albertall és Biskupski szenvedélyes vadászok voltak, és a köztük lévő jelentős korkülönbség ellenére vadászkirándulásaikon nagyon jól megértették egymást. Lehet, Albertallnak is szüksége volt valakire, akivel beszélgethetett? Ennek ellenére, több évtizedes együttlétük alatt Albertall soha, egyetlen szóval sem árulta el neki, kicsoda ő valójában. Ha erről kérdezték, így felelt: „A halálom után majd megtudjátok, ki voltam”. A titok nyitja – közölte Albertall nemegyszer – abban a kis bőrzacskóban rejlik, amelyet mindig a nyakában hordott az inge alatt. Ebből nem csinált titkot, sőt kérte: ha meghal, a zacskót „a bíró és két jóakaratú ember jelenlétében” bontsák fel. De ez sem így történt.
Hcinrich Albertall sorban két helyi gazdánál bérelt lakást, majd egy 1908-as szerződés alapján (ezt lengyelül és franciául írták, láthatjuk rajta Albertall aláírását is) a „balkáni háború” előtt, tehát legkésőbb 1912-ben saját házat építtetett. Ez a ház gyümölcsöskert közepén állt, a falakra vadszőlő futott fel, a házigazda a teraszról távcsövével hol az égboltot, hol a falubeliek mindennapi életét figyelhette. A kertet magas deszkakerítés övezte, tetején tüskésdróttal, a kapu mindig kulcsra zárva. Albertall fegyvergyűjtő volt, a lakásban rengeteg szúró-vágó és tűzfegyver lógott, de akadtak ott lándzsák és pajzsok is. Aki bejutott, furcsa dolgokat is láthatott. A mennyezetről egy egyszerű fekete fakoporsó lógott, az íróasztalon egy emberi koponya hevert. A falakon képek és rengeteg könyvespolc. A háromszobás házban mindig félhomály uralkodott, mert Albertall állandóan zárva tartotta a bádog ablaktáblákat: pánikszerűen félt a legyektől és szúnyogoktól. Odabent nappal is gyertyával kellett közlekedni; nem csoda, hogy az akkori gyerekek ma, felnőttként is borzongva emlegetik az idegen házát.
Általános polonezköyi vélemény szerint Albertall „egy kicsit ütődött", „fura alak", „bölcs őrült" volt. A faluban sohasem dolgozott. Abból a pénzből és csomagokból élt, amelyeket feltehetően hetente egyszer kapott az Osztrák–magyar Monarchia isztambuli követségétől. 1918, a Monarchia felbomlása után ugyanezt a segélyt a holland főkonzul, bizonyos Kok, Koch vagy Cook küldözgette neki. Albertall állítólag cserébe falusi fekete kenyeret és kertjéből gyümölcsöket küldött neki. A holland konzult mindenki ismerte a faluban, gyakran járt ide vadászni. Albertall tejet, tojást és vajat a falubeliektől szerzett. Mindig minden áruért, sőt a legapróbb szolgáltatásért is fizetett, erről a szokásáról nem volt hajlandó lemondani. Az évtizedek során sok helybéli asszony főzött-mosott rá. Húst egyáltalán nem evett, kizárólag vegetáriánus étrenden élt. Lakását sohasem takarította, kevés látogatója rendetlenséget és pókhálókat látott. Időnként megfizetett valakit, hogy csináljon nála nagytakarítást. De azt, hogy mikor jöjjön a takarítónő – és egyedül-e, vagy egy másik segítővel – azt Albertall a házára kitett egy vagy két fehér „jelzőzászlóval" (olajosdobozzal) jelezte. Időnként valamelyik csinosabb falubeli asszony vagy lány a szeretője is volt; az egyik ilyen nő fiának párizsi egyetemi tanulmányait is Albertall finanszírozta.
Egyszer egy ideig vendége volt egy fiatal, magas nő, aki minden jel szerint Európából jött. A nő kizárólag fekete (gyász?) ruhát hordott és remekül lovagolt. Állítólag Albertall unokahúga volt és feltehetően Seebert volt a neve.
Amikor Albertall Polonezköybe érkezett, negyvenes éveiben járt és még nem annyira kerülte az embereket, mint később. Az első egy-két évtizedben még részt vett a falusiak mulatságaiban, sőt maga is rendezett sportversenyeket, a győzteseket pedig aranypénzekkel jutalmazta. El-eljárt a házakhoz, néhány gyereket németül tanított, bár tisztában volt a reális helyzettel, hisz nemegyszer megjegyezte: „Ti, lengyelek, gyűlölitek a németeket",őt, mint osztrákot, ez persze nem érintette. A helybeli kis könyvtárba saját költségén lengyel nyelvű könyveket és kalendáriumokat is hozatott. Aki a faluból az isztambuli osztrák középiskolába akart jutni, azoknak Albertall ajánlólevelet és szegénységi bizonyítványt állított ki. Az iskola ezeket az iratokat minden esetben készségesen elfogadta.
Az évek során sokat írt. Filozófiai, csillagászati és katonai tanulmányok születtek tollából; egyik, a fent említett osztrák gimnáziumot már elvégzett fiatalember, Rajmund Dochoda tisztázta le ezeket a német nyelvű műveket. Az egyiknek ez volt a címe: „Das unbeendete Leben" (A befejezetlen élet). E műveket mindig Svédországba küldte és nem is titkolta, hogy Nobel-díjra számít. De minden művét visszaküldték, azok egyetlen kiadót sem érdekeltek. Egy napon Albertall feldühödött, segítségül hívott falubeliekkel máglyát rakatott kertjében és összes könyvét elégette, „Ez az én temetésem", mondta leverten.
Az első időkben sokat vadászott, különösen borzokra és vaddisznókra. Volt úgy, hogy fogadásból egyetlen naptári év leforgása alatt 103 borzot ejtett el. Mindenki egyhangúlag állítja, hogy kitűnő lovas volt, eleinte lovat is tartott.
Albertall anyanyelve kétségtelenül a német volt. Ezen írta műveit, sőt a szobák falára festett filozófiai szentenciákat is. Törökül keveset tudott, a falubeli lengyelekkel pedig egy, inkább a cseh nyelvre emlékeztető keverék szláv nyelven értett szót. Ebből persze számtalan mulatságos félreértés származott, amiket a faluban máig emlegetnek.
Heinrich Albertall soha senkivel nem fogott kezet. Ha valakit üdvözölt, jobb kezefejét homlokához emelte, ami katonai tisztelgésre emlékeztetett. Egyszer egy asszony – Heléna Dochoda – ezt szóvá is tette, mire Albertall így felelt: „A kéz piszkos is lehet". A nő visszavágott: „A piszkos kezet meg lehet mosni, de akinek az esze nem tiszta, azon a mosakodás sem segít". Ettől kezdve Albertall öt csak „filozófusnőnek" nevezte.
Világnézetéről keveset tudunk; akik belenézhettek filozófiai műveibe, azok sem sokat érthettek belőle. Az biztos, hogy nem járt templomba, ateista volt. És pacifista – gyakran tett olyan kijelentéseket, hogy a világ szép, az embereknek nem gyilkolniuk, hanem szeretniök kellene egymást. Később igen élesen bírálta Hitlert. A német diktátor igencsak elvette a kedvét, karrierje alighanem ellentmondott Albertall filozófiai irányvonalának, mert egyszer kijelentette: „Ez a Hitler egy ördög, összezavart nekem mindent, most elölről kezdhetem a dolgokat". Az emlékezetes könyvégetés után ugyanis ismét nekifogott az írásnak.
Osztrák hazafi volt; az 1938-as Anschluss után (Hitler bekebelezte Ausztriát) kijelentette: „Ausztria meghalt, hát én is meghalok".
Egyre öregebb és tehetetlenebb volt, de sohasem hívatott orvost, sem papot. Egyszer meghozták a postáját és a házában a padlón fekve találták. Alighanem attól félt, hogy már halottnak hiszik, ezért a maga szláv nyelvén azt mondogatta: „Ja zsijú, ja zsijú", élek, élek. Kertjében megásatta saját sírját és a hegyekből sírkövet is hozatott.
Senki sem volt vele, amikor meghalt. A török rendőrség kiszállt a helyszínre és lepecsételte a lakást. A halott nyakán levő bőrzacskót felnyitották ugyan, állítólag három németül írt végrendeletet találtak benne, de azt is elvitték, és soha többé senki sem hallott róluk Polonezköyben. Feltehetően elégették őket. A török törvények szerint – mivel Heinrich Albertall nem hagyott örököst – minden vagyona az államra szállt. A közeli városból érkező hivatalnokok nyilván zsebre vágták az értékesebb darabokat, az értékteleneket – főleg bútorokat – elárverezték. Albertall haláláról értesítették a német konzult is, aki elküldte embereit Polonezköybe, azok vitték magukkal Albertall papírjait, könyveit. Érdekes: Albertall halála után hirtelen mozgásba lendült az isztambuli német nagykövetség (1938 után ők képviselték a megszállt, a Harmadik Birodalomba beolvasztott Ausztriát is), ügynököket küldtek a faluba és adatokat próbáltak gyűjteni Heinrich Albertall életéről, szokásairól, vendégeiről. Vajon ez rutinmunka volt minden állampolgár halála után?...
A falubeliek a kész sírgödör ellenére mégis a temetőben temették el, bár egy kicsit távolabb saját halottaiktól, hisz „hátha nem volt katolikus?". A kereszten felirat:
„Heinrich Albertall, 1858—1941. Requiescat in pace.”
(Befejezése következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése