2016. február 11., csütörtök

Hová tűnt a katonatiszt?... (29)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Páncélvonat belsejében
[1916] Szeptember 8. * Délután indult a szászrégeni vonat; majdnem üres, mert utazni csak engedéllyel lehet. Késő este érünk Szászrégenbe, tovább nem is megy a vonat. Egy régi ludovikás társam, Bárdos Béla szds. a pályaudvarparancsnok, tőle tudjuk meg, hogy a város üres, aludni sehol sem lehet. Így hát Berzsenyi őrnaggyal – aki velem jött Egerből – a vasúti kocsiban töltjük az éjszakát.
Szeptember 9. A vonathoz csatolt konyhakocsiból kaptunk reggelit, aztán a Bárdos által kirendelt előfogaton elindultunk a hadosztályhoz Tekére. Az útmenti dombokon éppen javában folyt a szüret, s János egy pihenő alatt egy kosár szőlőt hozott.Éppen ebéd idején értünk a hadosztályhoz, az asztalhoz ültettek bennünket is.
Dani altábornagy hadosztályparancsnok szabadságon van, Daubner ezredes, régi 12-es ismerősöm a helyettese. A vezérkari főnök Papp-Szabó vk. százados.
Megkaptuk a beosztást és ebéd után azonnal indultunk, én a 10. ezredhez Szász-Lúdvégre. Útközben a dandárnál is jelentkeztem, annak most Daubner helyett Jankovich ezredes a parancsnoka. A 10. ezrednél Sáfrán Géza alezredes ezredparancsnok – ő is 12-es volt valamikor – igen szívesen fogad; az ezrednek kívüle egy törzstisztje sincs. Az ezred egyelőre csak két zászlóaljból áll, az l-nek Petykó, a II-nak Strohoffer szds. a parancsnoka. Az enyém a III. zászlóalj lesz – amikor lesz. Addig beosztás nélkül az ezredtörzsnél maradok. Hát ezért kellett nekem lóhalálában úgy rohanni ide?!
Az általános helyzetről az ezrednél is alig tudnak valamit. Az oláhok a határszorosoktól igen lassan nyomulnak a mi határbiztosító csapataink után. A mindössze 3000 puskát számláló 39. hadosztály itt várja be, míg pótlásokat kap és a helyzet kialakultával alkalmazásba kerül.
Miután beosztásom nincs, az ezred állapotáról nem sokat tudok.
A tisztek közt aránylag sok az eredetileg is ezredbeli tényleges, több mint a 12-nél volt. Persze ez az ezred nem esett fogságba és soha nem fogyott úgy le mint a miénk. A legénység tiszta magyar, ebben a 12-nél mindenesetre különb. Az ezredtörzsnél határozottan jókedv uralkodik, nincs az a hivatalos, száraz, túl józan tónus, mint sok helyen lenni szokott.
Szeptember 10. Ma vasárnap az ezred díszebéd után népünnepélyt rendezett, amelyre hivatalos volt az egész falu. Ott is volt mindenki, aki csak mozogni tudott. Volt legénységi szavalás, voltak játékok, zsákbafutás, kötélhúzás, szamárverseny, lepényevés stb., utána tánc, aminél a magyar fiúk csárdásra tanították az oláh leányokat, majd azok mutattak be oláh táncokat.
Szeptember 11. Az ezred ma Szászrégenbe ment, ahol a hadosztály zenéjére díszmenetben vonult el von Morgen porosz tábornok, az Erdély északi részében levő összes erők parancsnoka előtt; borotvált arcú, imponáló külsejű tipikus porosz. Igen megdicsért bennünket, örül, hogy magyar csapatok fölött parancsnokol.
A város jórészt üres. Egy gazdag zsidó pompás lakásában van az egész ezredtörzs, csakhogy egy pár ócska bútor kivételével – amit nem volt érdemes elvinni – üres mind a 12 szoba. A városban néhány bolt nyitva van, nevetségesen potom áron vásárolhatunk benne, aminek hasznát vehetjük.
Szeptember 12. Továbbmegyünk. Miután lovam a 12. ezrednél maradt, egy jelentőlovas lován ülök; kegyetlen rossz a nyereg, hamar meguntam a dicsőséget, és felcserélem a nyerget – kocsival – Az ezrednek pompás hintója van, Brest Litowski emlék – tehát egyet-mást mégis csak hagytak ott az oroszok! Az ezred az elsők között volt az ostrom után bevonulók között és sok mindennel felszerelte magát. Megérdemelték, sok vérükbe került.
A 9-esek mennek előttünk. Megismerem és megszólítom az ezredkürtöst Mihók Gyurit, aki kadét koromban az én cigánydobosom, azután zászlóalj dobosunk volt Kassán. De ő nem akar megismerni. Ejnye, mondom, én emlékszem magára és maga nem emlékszik reám? Igen, mondja, Mihók csak egy van, aki már húsz éve ezredkürtös Kassán, de tiszt annyi volt az ezredben, hogy valamennyire emlékezni nem lehet, Igaza van!
Gernyeszegen a gróf Teleki kastélyban pihenő és villásreggeli, azután Nagyernyén beszállásolás. Az ezred és vele én is a báró Bálintit kastélyában vagyok. A fiatal háziúr – különben maga is katona, de két évi frontszolgálat után felmentve itthon gazdálkodik – velünk ebédel s ezalatt ugyan megtréfálták a felszolgáló tizedessel Petrikék. A tizedes felszolgálás közben mondja neki, hogy ismeri a frontról; emlékszik-e reá, mikor itt és ott vele együtt csinált rohamot? Hogy patakzott a vér!... hogy robbant a gránát. , . (Bálintit csak néz, nem emlékszik semmire) – ordított a sok sebesült... nyögtek a haldoklók... vér... vér... ideütött... S aztán mind sebesebben, vérbenforgó szemmel, már habzó szájjal kezd beszélni, hadarni, mind sebesebben, értelmetlenül, össze-vissza darál szédületesen. Bálintit már megijed, látja hogy őrülttel van dolga, zavartan néz körül – mikor aztán Petrik, az ezredsegédtiszt int a tizedesnek, hogy elég volt, hagyja abba. Az kimegy, akkor aztán kitör az elfojtott nevetés. Mint minden új emberrel, velem is meg akarták csinálni ezt a tréfát; de a tizedes nem merte, főként mert ismer és nem tudja, hogy én is nem ismerem é? Divatáru kereskedő és múlt karácsony előtt Miskolcon ő szolgált ki, mikor a menekülési olcsósági hullám alkalmával bundát vettem krisztkindlinek. (Dr. vitéz Deseő Lajos ny. tábornok harctéri naplója. Budapest, 1937, Turcsány nyomda Kft.)


[Libermont (Észak-Franciaország), 1916] Október 5. A hadosztálytól kérik, jelentsük a harci létszámot és ellenőrizzük a gázmaszkokat. Holnap az egész zászlóaljban inspekcióznak. Ki kell emelnem a felsorakozottak közül azokat, akikről úgy tűnik, nem alkalmasak a nehéz feladatokra. A tartalékokba sorolják őket. Akik alkalmasak maradnak, koleraellenes oltást kapnak. Az indulási parancsról nem ejtettek egy szót sem, de a koleraoltás árulkodó: Keletről lehet szó. (...)
Október 9. Egész nap tartott a készülődés. Az estét T. alhadnagy táborában töltöttük. Nekikeseredett volt a nagy halom, cenzúrázásra váró levél miatt, s némi tétovázás után megengedte, hogy segítségére legyek. Egyetlen levélben sem szabad előfordulnia, hogy elvonulunk. (...)
Pronville, 1916. okt. 9. Az országúton mindenütt hadoszlopok. Elsőnek a porosz gyalogság vonul el és rossz hírekkel szolgál: Maurepas elesett, Peronne veszélyben van. Panaszkodnak a tüzérségünk eredménytelenségére. A franciák áttörték volna a frontot, ha a gyalogságunk nem áll ellent, vélekedett egy tiszt.
Kis idő múlva íme, a porosz tüzérek is megjelennek! Igazolják a rossz híreket és a gyalogságot okolják hanyagságuk miatt, és nem értik, embereink miért törnek ki nevetésben, miközben azt hallják, hogy már csak a tűzérség tartja a frontot. Elvonulnak a francia hadifoglyok is. Hosszú köpeny lóg rajtuk. Behúzott vállal, fázósan menetelnek (...)
Éjfél után érünk Pronville-be.
Nagy épületben kapunk szállást, valóságos kastély, egy pompás park közepén. A folyosón egy tisztiszolga állja el utunkat, aki minden további nélkül azt tanácsolja, keressünk szállást a szomszédban, ahol tisztéább szobák is vannak. Itt csak úgy nyüzsögnek a férgek. Mindjárt kapcsolok, hová akar kilyukadni. Az ő tisztje mostanig úri módon lakott két szobát; most egyet át kellene adnia nekem, s a hű szolgája most szeretné ettől megóvni. Rehm szintén rájött a ravaszságra s a számból véve ki a szót, megnyugtatja: nem félünk a férgektől. Ha kell, hoztunk magunkkal is eleget. Erre a tisztiszolga gyorsan kereket oldott.
Október 14. Charleroiban reggeliztünk. Egy évvel ezelőtt, nagyjában ugyanebben az időben, a front felé ugyanitt meneteltünk. A Schlacken hegység tűhegyes ormain valamivel több lett a zöld. Hamarosan fűpárkányok nőnek majd rajtuk. Itt-ott egy-egy fácska is mutatkozik. Boldog vagyok, hogy újra megláthatom a csatornákat és a mellette húzódó jegenyesorokat, az idős férfiakat és nőket, akik kötelekkel vonszolják a behemót bárkákat, a kedves szőke gyermekeket, akik barátságosan toppannak elénk, kenyeret koldulva.
Október 15. Mindenütt vöröses barna szántóföldek, elvégezve rajtuk az őszi vetés; a fák sárgábbak, mint Pronville-ben és Libermontban. A rőt országút kis helységek felé vezet, majd tovább, a halmok és fénylő berkek felé. Csöndben átvonulunk egy kis vasútállomáson. Egy magányos néne áll a sorompónál. Fekete kendője éles árnyékot vet arcára, a mély, sűrű ráncok gótikus ívekben metszik egymást. Az állomási óra hamis időt mutat. Alatta, egymáshoz kötözve, két templomi harang fekszik, de a nyelvük hiányzik, a feliratokat és a díszítéseket rákjuk ragasztott papírcsíkok takarják. Minden bizonnyal új ágyúkhoz kerülnek újraöntésre. Ezúttal aludtunk, amikor átkeltünk a Rajnán. Németországba érkeztünk! (Hans Carossa [katonaorvos]: Romániai háborús napló, 1924.)


[1917] Március 23. Mennyi baj van a háborúban! Amikor nincs támadás, akkor is van elég a baj, ami az embert keseritse. T.i. én az élelmezésről beszélek, az az hogy csak szeretnék beszélni, de most még nem tudok, vagy jobban mondva nem szabad. A tegnapelőtt történt, hogy elveszett egy zsák kenyér, majdnem egy napi kenyerünknek a fele. Hogy hogy és mi módon veszett el, azt nem tudom, de elég az hozzá, hogy egy negyed kenyeret kaptunk a tegnapelőtt, ez még nem volna nagy valami, meg még sokszor kaptunk egy negyedet, de nem sok minden más dolog van, amit le lehet irni, ami az embert bosszantsa. Nincs, aki törődjön senki a szegény baka sorsán! Csak este 8 órakkor kapunk kávét és menázsit, ami a szó szoros értelmében csak moslék és hozzá még nem is elég. Nem bántana semi, ha egyenlő volna a szenvedés, de csak ez nagyon bánt. Aki legtöbbet szenved és nyomorog a Házién az van a legjobban megcsalva.
Kapunk még mellé faszólát [fejadagot] és kolbászt, szilva izet vagy [...], továbbá bort és pálinkát, de ezeknek csak a neve van. Mert igazán sokszor anyi rumot adnak, hogy az akárhányszor nem jut több egy embernek egy evőkanálnyi. Mind meg volnánk békülve ezzel is, csak hogy ne látnók, hogy mások a feleslegből isznak és még be is tudnak rúgni tőle. Ez bánt nagyon!
Március 30. Nem tudom, hová akarnak innen vinni, mert most a jövő hó 2-án fölablözolnak [leváltanak] innen minket a kettőseket. Egyik beszélli, hogy visznek más frontra és a más, hogy csak ide hátra az ármérezervába [hadseregtartalékba]. Hát csak vigyenek, mert jól esik nekünk is, mert már ideje. Tegnap küldtem 13 húsvéti üdvözletett. Nem tudom, én hányat kapok (?)
Ma beszedték a gázmaszkjainkat, mind a menyijét.
Április 1-ső. Ma van Virágvasárnapja. Istenem! a harmadik Virágvasárnapot érem a harctéren. Vajon, még hányat érek? vagy érek is é még vaegyett?
Április 4. Ma itt volt szemlét tartani [...]. Csak mi voltunk kivonulva az [...] batalion. Nagyon barátságosan beszélt mindenkivel és nevetett majdnem mindig. Töllem is megkérdezték, hogy hová valósi vagyok. Akkora nagy embert sohse láttam, mint ő. Egy fejjel magasabb volt a legmagasabb emberünknél is.
Április 8. Ma feljegyezték a földmives gazdákat, akiknek nincs otthon senkijük aki dolgozzék. De tudja a jó Isten, hogy mi lesz belőlle. Engem is följegyeztek.
Április 12. Elég jól telik ki kirukkolunk minden nap, de nem fáradságos. Csak a menázsi kezd vékonyabb lenni. Feljegyzem, hogy [...] 2 napos Zugsführer [szakaszvezető] vagyok; e hó 10-én elő lettem léptetve.
Április 16. Nem jó hireket hallok odahazunról, mert beteg a fiacskám nagyon, mindaketőtt irta feleségem, hogy nagyon nehéz hurutban szenvednek, de most már azt irja, hogy a fiacskám tüdőgyulladásban van. Elég baj ez, a mint mondja a közmondás, hát a baj nem jár egyedül. Sóhajra sóhaj!!!
Április 18. Ma hazahozta a fényképész a lapokat, a múltkor tán elis felejtettem följegyezni, hogy lefényképeztettük magunkat 8an. Elég jól sikerült a kép. Küldök egyett feleségemnek, egyett Anyámnak és még egygyet Anyósomnak.
Április 20. Kaptam ma 2 kis csomagocskát, nem is vártam, mert nem irta a feleségem. Ugy látszik, hogy a kis csomag hamarabb jön, mint a levél. Elég jól esett, volt benne szalona, oldalas és szardínia. (A tegnap egy fényképet küldtem Sára Mihály kisbiró bácsinak is.)
Április 23. Ma különös kirukkolásunk volt, nem tudom, tán holnapra lesz valami próba, t.i. a repülőgép fölkeres egy úgynevezett stellungba [állásba], ahová sem telefon, sem ordonáncz nem tud összeköttetést tartani a nagy tüz miatt. És valami raketta félével czignál ő is és mi is alant, majd meglátjuk holnap. Ma bejegyzem, ettem két tojást, mert nagyon kivántom, vettem tehát 2-őt 6 hatosért.
Ma kaptam levelet feleségemtől, amelyben irja, hogy csomagocskákot tett föl, és én bizony a csomagocskákot már megis ettem, már csak a szardinia van meg. (Fóris István: Életem jelentékenyebb napjai. Barcasági könyvek 5. Barca kiadó, Dunavarsány, 2013.)


Olaszországban a Monté Tompán voltam, a 24-eseknél, a székely ezredbe. Fel vótunk téve a hegyre, ahol nehezebb vót egy kicsit. Jobban támadtak a repülők, minden. Osztán azét tettek fel a hegy tetejére.
Akkor kitört a forradalom. Mi persze nem tudtunk semmit; ott az első vonalba. Hátul, ahogy meghallották a többi katonák, tiszt, minden, hogy mi van otthon, hátra arc, s gyerünk haza. S mi ott maradtunk az első vonalba. Telik egy nap s egy éjjel. S akkor azt mondja az ezredesünk nekünk: „Fiúk, mi van? Kell menjünk jobbra, hadd lássuk, mi van?” Megyünk jobbra is, balra is, hát nincsen sehol senki. Vesszük a kagylót: „Halló, halló, halló.” Hát mán a franciák megkerültek. Me észrevették a franciák, tudták, hogy otthon mi van. Látták, hogy az emberek menekülnek vissza, minket szépen bekerítettek. Mondom az őrnagynak: „Őrnagy úr kérem, itt baj van!” – „Mi a, Bodor?” – „Nézze – mondom –, őrnagy úr, itt bé vagyunk kerítve!” – „Nem létezik!” – aszongya. – „S akkor a miénkek, akik minket felváltanak, mé nem jőnek?” S akkor aszongya a főhadnagy: „Ne beszéljen, ennek a szakaszvezetőnek igaza van!” Me én szakaszvezető vótam! Mondja: „Nekem is gyanús. De nem kell félni, csak kitartani, met minket visszafognak!”
Kitartottunk. 3750 ember vótunk a mi ezredünkben, kérem, s megmaradtunk belőle 31-en! A többiek ott maradtak az állásban, a futóárokban, met futóárok vót ott kereken. Akkor szépen minket körbevettek. Mit csináljunk? Elkezdtük mi is a tüzet. Hat napig se nem ettünk, se nem ittunk, tüzeltünk éjjel-nappal. A hetedik nap reggelre, ugye vót egy kicsi gödör, abba lovagol a kapitányom, de ő is meg volt már sebesülve, kapott a lábába egy golyót. „Mondd meg te, hogy mi az isten van még?” Kiáltja nekem: „Bodor, szakaszvezető Bodor!” – „Parancs, kapitány úr!” Mejek oda, hát sir! Meg van sebesülve. „Micsináljunk?” Mondom: „Mit, kapitány úr?” A mi tisztjeink, az ezredesünk, mind meg vótak halva, akármerre mentél, nem kaptál senkit. „Mit mondok én magának...” azt mondja. „Mit, kapitány úr?” – „Vegyen maga mellé még egy közlegényt, s menjenek kereken a futóállásba, s ahol kapnak embert élve, egészségesen, s tud jönni, mondják, hogy jöjjenek magával! S ahogy megkezdik innen, menjenek kereken az álláson, egész kereken, s ahogy jőnek, jöjjenek ide vissza hozzám. S ahogy összegyűltünk, megadjuk magunkat.” Úgy is csináltunk. Vót egy Dömös János nevű fiú, székely fiú vót. Mondom neki: „Dömös, jössz velem?” Aszongya – „Szakaszvezető úr, hova?” – „Gyere menjünk ketten a futóárkon végig, lássuk, hogy akit ott kapunk, hozzuk magunkkal, hogy lássuk, mi van.” Ahogy mentünk, kérem szépen, a futóárkon, akkora árok vót, mint ez a szoba, olyan széles, még egy kicsivel mélyebb. Ahogy mentünk, kérem, rajta végig, egészen eddig ne, majdnem térdig, vér, mucsok, bél, minden. Így másztunk köztik, ne! Egyik sarokba: „Drága gyermekeim, mit csináltok?” – „Ügyeljen ne ide, édes társam!” A másik sarokba: „Kedves édesanyám, mér szültél a világra... Segítsetek!” De ki segítsen? Nem vót senki! Amennyi szanitéc vót, azok mind meg vótak halva! Nem vót, aki segítsen, senki nem vót. Na, mentünk szépen kereken. Hát mentünk kereken, s amelyiken láttam, hogy nincs semmi baja, fel tud kelni, szóltam hozzá. Volt egy Kiss János nevű fiú, az is le vót oda dűlve, s látom, hogy csak úgy lóg a feje, s megfogom, s kérdem tőle: „Mi van?” – „Részeg vagyok!” – „Na – mondom – gyere velünk, met kijózanodsz!” – „Hova menyünk, szakaszvezető úr? Nem menyek, még baj lesz belőle!” – „Ne félj semmit, gyere csak velem!” Na, akkor felkel a fiú, ű is valahogy nehezen, s na, menjünk. S akkor menyünk ott a sáncon keresztül, ott a többi halott közt, mán hárman azzal a fiúval. Találtunk egy másik fiúra, géppuskás vót, le vót feküdve a puskája mellé a fődre, s a géppuska előtte. S a keze rajta, hogy lőjen. De nem vót lőszer, mind elfogyott. De ő nem vette le a kezit, ő tartotta ott, hogy lőjen! Mejek hozzája, s mondom neki: „Te Kiss!” Rám néz. „Mi az, szakaszvezető úr?” Mondom: „Hagyd ott, s gyere velünk.” – „Mit beszél maga! Nem akarok meghalni! – aszongya. – Magáér, senkiér se! Erre megesküdtem.” – „Na hadd akkor, én mondám, gyere velem, ha akarsz, mind gyűlünk össze, me már nincs ki. Látod, nincs se lőszer, se semmi!” – „Hát hova megyünk?” – „Oda túl összegyűlünk egy sarokba, osztán valami lesz velünk. Vagy meglőnek, vagy mi, de itt má úgyse lesz!” Na látom, hogy felkőtt, s jött ő is velünk. Mikor visszamentünk a kapitányhoz, vótunk 31-en. 3750 emberből, kérem. S akkor oda a kapitányhoz, s na, az egészünket ő is csak úgy nézett, meg vót támaszkodva, me meg vót lőve a lába. Akkor aszongya nekem: „Szakaszvezető! Tudja, mit csináljon!?” – „Mit, kapitány úr?” – „Tűzzön fel egy fehér zsebkendőt egy fegyverre, egyebünk nincs, tűzze fel, hogy lássák, megadjuk magunkat.” S akkor kérem szépen, kiveszem a zsebemből a zsebkendőt, s teszem a szuronyra. Felemelem. S mikor felemelem, akkor jőnek is a franciák, úgy hátrafelé, hogy jöjjenek hozzánk. Megálltak, s jött egy kapitány lóháton. Egy francia kapitány. Fekete lova vót, s a homlokán fehér csillag. Ahogy a ló szökett, hogy jöjjen keresztül hozzánk a halottakon, nem tudta kihúzni a hátulsó lábát a halottak közül. S akkor megállt a ló az embereken, az ő emberein, meg vótak halva az ő emberei, me ott mind az övéi vótak meghalva, a mieink mind a sáncba haltak meg. Akkor kiált ő, aszongya: „Testvérek, mik vagytok?!” Nem mondtunk semmit. Kérdi románul: „Fratilor, ce sinteti, romani?” Kérdi németül: „Camarad, Deutschland?” Senki semmit. Akkor aszongya a kapitány: „Bodor, még ha egyszer kérdi, mondja meg, hogy magyarok vagyunk. Osztán ha megölnek, megölnek, s ha nem nem, de hogy tudják, hogy magyarok vagyunk.” Alighogy mondja, már kérdi is másodszor: „Fiúk, mik vagytok? Milyen népek vagytok?” Magyarul kérdezte. Mondom neki: „Nézze, nem tudom, magát milyen rangba szólítsam. Mert nem ismerem a francia rangot.” Aszongya: „Kapitány vagyok” – így ne, magyarul. Mondom: „Kapitány úr, magyarok vagyunk, s ennyien vagyunk itt.” Aszongya, akkor a lóról, ő: „Tudtam, magyarokkal van dolgom! De azér nem baj semmi – aszongya. – Így van, ahogy van, mindenki amivel harcolt, vegye maga elé, s ide jöjjenek hozzám. Nem még megyünk oda magukhoz, jöjjenek ide fel.” Me ott fenn vótak a halottak a hágón. De aszongya: „Mindenki amivel harcolt, hozza magával. Aki tud, jöjjön. Aki nem tud jőni, az maradjon ott.” S akkor szépen mentünk felfelé, úgy a hegyen felfelé, odaértünk, ahol vótak a halottak, az ő halottjai. Nem bírtuk, tudja, hogy menjünk, hogy lépjünk, másztunk négykézláb, mint amikor másznak a zsákon keresztül az emberek. Úgy mentünk az ők halottjaik közt. S amikor keresztülmentünk rajtuk túlfelől az aljba, s akkor lejött ő is az aljba hozzánk. Akkor azt mondta, hogy álljunk fel kettős rendjivel, oda, s akkor azt mondta; „Mindenki, kinél mi van, mindent tegyen le maga elibe, mert akinél fognak kapni valamit, azt rögtön agyonlövik. Ne legyen maguknál semmi – aszonta –, csak ami magukon van, az a kis gúnya. De a zsebbe, semmibe, mindent szereljenek le magukról.” Aztán le is szereltünk, hát mit csináljunk. Megolvas. Csak ennyien vannak? Mondom: „Kapitány úr, vannak még sokan, de mind meg vannak halva. Van aki él is még, de nem tudott jöni sehogy se.” – „Azokkal majd elbánunk” – aszonta. Hogy elbántak vagy nem, nem tudom, de aszonta, elbánnak ők. S akkor minket szépen összeállítottak négyesivel, le az állomásra, bé a vagonba, s el Franciaországba, Lionba. S ott töltöttünk két esztendőt... (Magyarszováti Bodor Márton tollba mondott emlékezése, In: Gazda József – Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1980)


Október 17. Egy kerek dombocskán görög stílű templomocska. Rézkupoláján megcsillan az alkony dicsfénye. Kisgödtől, amely megbúvik a vén fűzfák között, egyre gyorsabban közeledünk Magyarország fővárosához. Szakácsunk, Klingensteiner, miközben gyertyákat hoz, az izgatottságtól dadogva újságolja, hogy kiszállunk Budapesten. Nagy az öröm, megbontjuk a bőröndjeinket, kimenőhöz illő sapkát és lábbelit húzunk elő. H. alhadnagy és én úgy határozunk, hogy az Andrássy úton fölkeresünk egy cukrászdát. Egy bajtárs küti az ebet a karóhoz, hogy ő előbb a Parlamentet kívánja megnézni, egy másik meg a várat. Mindenki az ablakokhoz tódul. Mikor a külvárosi fertályokhoz érnénk, a vonat délnek kanyarodik, kiragad bennünket a csillogó tornyok világából és még mnélyebbre taszít az éjszakába. A sapkák és a cipők visszavándorolnak a bőröndökbe; szokás szeint meggyújtjuk a gyertyákat és üres konzerdobozokra ragasztjuk őket, s a sátorlapon újrakezdődnek a kártyacsaták.
Október 18. Ma éjjel számtalanszor felébredtem, valahényszor a vonat megállt valahol. Azt hittem, hogy helyben vesztegeltünk, s a folyót a Dunának véltem. pedig a Tisza volt.
A pusztaságon parasztudvarok, háznagyságú gémeskutakkal, , fekete, göndörszőrű malackondákkal, kék, csíkos kendős, fiatal menyecskékkel, akik a kukoricaföld szélén tököt szednek. Amikor a katonák integetnek nekik, az egyik hirtelen összefonja karjait a mellén, majd furcsa kecsességgel kinyújtja őket, a vonat felé, amely tovarohan... (...)
Aradnál vásárolunk két üveg Tokajit, az egyiket az egészségügyi vagonba rejtjük, tartaléknak. A másikat elfelezzük Raabbal, úgy hogy hamarosan olyan jókedvünk kerekedik, hogy akár a tegnapi parancsokat is végrehajtanánk. Végigfaggatjuk tehát a legénységet valamennyi vagonban, hogyan szolgál az egészségük. Egyesek zavartan nevetgélnek, mások megijednek, arra gyanakszanak, hogy ki tudja, miket tervezünk velük kapcsolatban. Mikor tisztázzuk előttük, hogy a lehető legkomolyabb dologról van szó, hirtelen m indenki érez valamit: itt fáj, ott sajog, amott nyom valami. Sőt, egy-egy deli legény, aki az imént még csak úgy virgonckodott, hirtelen úgy érezte, hogy kórházban lenne a helye. A mai napra megelégedtem 12 esettel. De könnyen elérhettük volna a 40-50 esetet is.
Miután az aradi állomásban megebédeltünk, jelentést tettem. A jelentésem a várt ijedelmet váltotta ki, s illedelmesen tett megjegyzésem, hogy kételkedem e módszer hatásosságában, nem talált ellenvetésre. Sőt, teljes megnyugvást jelentett az, amikor kijelentettem, hogy egyetlen beteget sem utalok ispotályba, megpróbálom őket menet közben kezelni.
Estefelé erdők borította hegyek között haladtunk, az út egy folyó medrét követte: a Maros volt az.
Parajd, október 19. Fél egykor felülünk a keskeny vágányú vasútra. Azt hittem, hogy az öt órányi utazáshoz megteszi a köpenyem is és mindkét pokrócomat a csomagoknál hagytam. De a vagonnak nem volt ablaka, minden egyes kilométerrel nőtt a hideg, az eső havazásba váltott, a szél pedig befújta a havat. A hidegtől meggémberedve reggel 6-kor megpillantottuk a parajdi templomtornyot. Négy órán át várakoztunk a pályán, az állomáshoz közel, a felszaggatott sínek között, amelyek mellett úgy tekergőztek a kacskaringós telefondrótok, mint a kitépett idegpályák. Végül boldogan vettük tudomásul, hogy az éjszakai utat teljesen fölöslegesen tettük meg, egy vezérkari tiszt tévedéséből kifolyólag. (...) Az állomás melletti utcában, amelyet teljesen elleptek a menekültek, hordágyasok tartottak felénk, akik óvatosan három bebugyolált, apró emberi testet szállítottak. Egy menekült család gyermekei voltak, akik játszadozás közben egy kézigránátra bukkantak, összevesztek fölötte, kihúztál a biztosító zsinórját és... a robbanás megölte az anyjukat, aki éppen tüzet rakott, hogy főzhessen és súlyosan megsebesítette a három gyermeket. A nagyanyjuk, egy erdélyi szász asszony, aki sírva kísérte a mentősök menetét, azt hajtogatta, hogy az ilyen történetekről tudomást kellene szerezniük a világ császárainak és királyainak, hogy maguk is felháborodjanak és hagyják a fenébe a háborúzást...
11-kor elszállásoltak bennünket. Legyőztem a fáradtságot és csak az inspekció, majd a jelentéstétel után pihentem le. Éjfél előtt, mikor még javában beszélgettünk, lódobogást, kerékcsikorgást hallunk az utca felől. Valaki illedelmesen megrángatta az ajtó csengettyűjét, bebocsátását kérve, bár a kapu nem volt bezárva. A házigazda volt, aki a románok jövetelekor elmenekült, és most egyedül tért vissza, hogy megnbézze, mi a helyzet. Szerényen kért egy csöppnyi helyet, ahol meghúzhatná magát éjszakára, s türelmesen várt a válaszra, saját, idegenek által megszállt háza előtt. Az őrnagy maga ment oda, hogy köszöntse és meghívja a vacsorázó asztalhoz, amit ő azzal hárított, hogy tökéletesen eléfgedett, amiért szálláshoz juthatott a saját otthonában.
Szentlélek, 1916. Okt. 21. Mielőtt útnak indultunk volna Parajdról, az őrnagy vizsgálatra jelentkezik. Isiásztól szenved; lázas és a fájdalomtól alig tudja megülni a lovát. De nem mondana le a parancsnokságról a kórház kedvéért. Végül félig tréfásan, félig komolyan parancsba adja, hogy este föltétlenül vizsgáljam meg és másnap reggelig kúráljam is ki. Eszembe jut, hogy orvosi táskában lennie kell erős hatású laudanum pornak is, de nem szólok semmit. Alaposan át kell gondolnom a dolgot. Az öreg kellemetlen, másokat gyötrő, piszkálódó ember; de nem csak az alattvalóival viselkedik így, de a főnökeivel is, ami igen ritka a hadseregben. Nem nyugszik, ha valaki körülötte jól érzi magát a seregben - de hiszen nem azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat!
... Hamarosan rájövünk, hogy Európa egyik leggazdagabb sóvidékén haladunk keresztül. A só fehéren és tisztán, kiül a szürke talaj felszínére. Elhaladtukban a katonák letörnek egy-egy darabot, tenyerükben méregetik, alaposan megnézik, majd a zsákjukba csúsztatják, mintha drágakő lenne...
A nehéz napok után, a falu örömmel fogadta a német csapatok érkezését. A tej csak úgy habzik a kulacsokban. A zsebek kidudorodnak az aranyló almáktól. Lassan-lassan a férfiak is előmerészkednek, élükön az idős pappal. Azt mondják, az ellenség, mivel német könyveket talált a házban, lefoglalta az egész misebor mennyiséget és az aranykeretes szemüvegét. S miközben ezt természetes humorral, tört németséggel előadta, N. alhadnagy előhúzott egy üveg féltve őrzött burgundi óbort s megkínálja a papot. A bátyó úgy veszi át az üveget, mintha az egyháza kapná ajándékba, és megfogadja, hogy az első misén imába foglalja az adományozó nevét. A többi férfiembert mind közelebb hozza a dohány utáni éhség.
Szokatlan árucserék mennek köttetnek. Példának okáért: három cigarettáért egy katona kap 12 tojást; egy másik egy hízott libát két csomag dohány fejében. Engem a falusi betegek keresnek fel. Kinyitjuk a kórházkocsi ajtaját és nagylelkűen osztogatjuk a kötszert és az orvosságot, amíg Raab egyszer csak ijedten megjegyzi, hogy amit most elpazarlunk, azt itt a hegyekben senki sem pótolja majd.
Október 22. Öt órakor menetkészen állunk. Az őrnagy, aki 9 órával korábban még láztól szenvedett, most nyalkán ül a nyeregben, s válogatás nélkül leteremti a tiszteket és a legénységet is. „Mi a fenét adtál ennek az eszementnek?” – vágja a fejemhez F. alhadnagy. Azt válaszoltam, hogy örvendek, ha az én orvosságom számlájára írja a meglepő gyógyulást; de azt hiszem, ugyanilyen hatással volt az öregre az a gondolat, hogy tudja: mindenki a pokolba kívánja őt. (Hans Carossa [katonaorvos]: Romániai háborús napló, 1924.)


Folytatjuk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése