Hová tűnt a katonatiszt?... (21)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Reményik fenyőfái

Néhány kivonat az ebben az időszakban írt leveleimből. A helyneveket, amelyeket tilos volt megemlítenünk, visszaállítottam bennük:

1915. május 21. Megint hátul a szálláskörletben, egy La Bourse nevű szénbányászfaluban. Nincs több, mint három és félmérföldnyire a frontvonaltól, de a bányászok még dolgoznak. Amikor kiértünk az árkokból, a németek ágyúzni kezdték a Cambrin nevű falu melletti erdőt, az egyik ütegünket keresték. Nem hiszem, hogy megtalálták, de muris látvány volt: a nyárfák, amikor a gránátok telibe találták őket, úgy szétnyíltak, mint a tulipán. Amikor kifelé masíroztunk a Cambrinből kivezető pavé[kövezett – francia] úton, az emberek szétszéledtek, se a lépést, se a négyes sorokat nem tartották. Feltört a lábuk, egy hétig nem került le róluk a bakancs – mindössze egyetlen pár tartalékharisnyát kapnak. Mellékelem a minimális felszerelésük listáját, ez körülbelül hatvan fontot nyom. Ennek a tetejébe jön még egy csomó különleges szerelvény – élelem, csákány vagy lapát, periszkóp – meg a saját emléktárgyaik, amelyeket haza akarnak vinni, ha szabadságra mennek: 1 Köpeny, 1 Csajka, 1 Csajkafedél, 1 Ing, 1 Harisnya, pár, 1Szappan, 1 Fésű, 1Villa, 1 Kés, 1 Kanál, 1 Fogkefe, 1 Mellény, kötött, 1Sapka, fülvédős, 1 Zsoldkönyv, 1Sátorlap, vízhatlan, 1 Bárca, azonossági, 1 Bakancszsír, tégely, 1 Törölköző, 1 Varrókészlet, 1 Borjú, 1 Borotva, 1 Borotvatok, 1 Borotvaecset, 1 Tábori kötszerkészlet, 1 Légzőkészülék, 1 Hátvédő, 1 Tartozékkészlet, 1 Bakancsfűző, pár, 150 Töltény, Puska és szurony, 1 Puskatok, 1 Gyalogsági ásó, 1 Olajos üveg és puskavessző...

Köves úton különben is nehéz menetelni, így aztán amikor egy vezérkari tiszt arra jött a Rolls-Royce-án, és lehordott minket, hogy miféle menetfegyelem ez, kedvem lett volna hozzávágni valamit. A frontkatonák gyűlölik a vezérkart, és ezt a vezérkariak is tudják. Úgy látszik, főleg abban nem tudnak egyetérteni, hogy a lövészárok körülményei mennyiben módosíthatják az alaki fegyelmet.

A La Bourse-i bányászok vagy vénemberek vagy kamaszfiúk, lompos kék ruhát viselnek, a zsebük mindig kidagad. Az akna torkolatát gránáttölcsérek veszik körül. Egy monsieur Hojdés nevezetű atyáskodó öregemberhez vagyok beszállásolva, akinek három házasulandó lánya van: az egyik kéretlenül fölemelte előttem a szoknyáját, hogy megmutassa combján a gránát sebét, amellyel a télen az ágyat nyomta.

Május 22. A franciák hatalmas bombázásba fogtak Souchez-nál, néhány mérföldnyire innen – állandóan dörögnek az ágyúk, színes rakéták és gránátok robbannak az egész Notre-Dame-de-Lorette melletti gerincen. Nem tudtam aludni, egész éjjel tartott a ramazuri. Nemhogy elhalkult volna, csak erősödött, erősödött; végül csak úgy rázkódott a levegő, az eget hatalmas villanások világították be. Én meg csak feküdtem a tollaságyamban, és izzadtam. Ma reggel azt mondták, hogy zivatar volt a bombázás kellős közepén. De, ahogy Walker mondja, „a fene tudja, mennyi volt belőle az ágyúzás és mennyi a mennydörgés". Az emberek forró fürdőt vettek a bányaépületben, és általában kipucolkodtak. A puskáik mind igencsak javításra szorulnának, sokuknak rongyokban lóg a ruhája, de azt mondjak, egyiket sem lehet lecserélni, amíg még ennél is jobban el nem nyűvődnek. A szakaszt egy szalmával teli csűrbe szállásolták be. Az öreg Burford, aki olyan öreg, hogy nem hajlandó a szakasz legénységével együtt aludni, egy melléképületben, holmi mezőgazdasági gépek közt talált magának magányos alvóhelyet. A lövészárokban még esőben is inkább a lőpadkán alszik, mintsem együtt a többiekkel a meleg fedezékben. Azt mondja, a századpk.–ra még szoknyás kisbaba korából emlékszik. A kis Bumford az egyetlen, akivel hajlandó szóba állni. A szakasz folyton ugratja Bumfordot gyerekes együgyűségéért. Bumford meg még rá is játszik, könyörög nekik, hogy ne toljanak ki egy „hegyvidéki gyerekkel”.

Május 23. Ma délelőtt alaki kiképzést tartott a század. Utána Jones-Bateman meg én lefeküdtünk a meleg fűbe, és a lövészárkok fölött repülő, fehér srapnelrobbanások pamacsaitól követett repülőgépeket figyeltük. Este átvittem egy munkaosztagot Vermelles-les-Noyelles-be, egy második védelmi vonalon dolgoztunk, árkot ástunk és szögesdrótot raktunk ki egy utásztiszt felügyelete alatt. De a talaj kemény volt, és az emberek kimerültek, mire, hazafelé egész úton nótázva, hajnali kettőre visszakerültek. Van egy nótájuk Finniganről, a század számvevő őrmesteréről, az Üdvhadsereg Fehérebb a hónál himnuszának dallamára:

Jég a tűz alatt,

jég a tűz alatt,

jegyzőkönyvbe vették,

hogy lopta a századkaját,

jég a tűz alatt

Hűvösre került,

hűvösre került,

jegyzőkönyvbe vették,

hogy szopta a század-piát,

hűvösre került.

Aztán a kórus:

Fehérebbre, mint kókusz teje,

fehérebbre, mint kókusz teje,

moss engem a vízben,

melyben mostad

mocskos lányodat.

És fehérebb leszek,

mint a kókuszban

a tej, tej, tej, ó a tej!

Finnigan csöppet sem törődik a becsmérléssel. Egy másik században két fiatal bányász meggyűlölte az őrmesterét, mert kitolt velük,és minden mocskos és veszélyes feladatot rájuk bízott. Amikor a szálláskörletükben voltak, rájuk kent mindenféle vétséget, amit nem is követtek el, ezért elhatározták, hogy megölik. Aztán jelentkeztek a zászlóaljirodán, és kihallgatást kértek a segédtiszttől. Ez az előírásokba ütközik, mert közlegénynek tilos tisztet a saját százada valamelyik altisztjének közbenjárása nélkül megszólítani, de ez a segédtiszt történetesen fogadta őket, és megkérdezte: – No, mit akartok? A bányászok feszesen lekapták vállukról a puskát, odacsapták az agyát, tisztelegtek, aztán közölték: – Jelenteni jöttünk, uram, hogy nagyon sajnáljuk, de agyonlőttük a szolgálatvezető őrmestert. – Te jó ég, hogy történt? – kérdezte a segédtiszt. – Véletlen baleset volt, uram. – Hogy értitek ezt, átkozott marhák? Tévedésből kémnek néztétek? – Nem, uram, összetévesztettük a szakaszunk őrmesterével. Így aztán mind a kettőjüket haditörvényszék elé állították, és a béthune-i kolostor falánál, a saját századukból kivezényelt kivégzőosztag lőtte őket agyon. Utolsó szavuk a zászlóalj csatakiáltása volt: „Tartsatok ki, walesiek!” (Azt mondják, egy bizonyos Haggard kapitány mondta ezt először az yperni csatában, miután halálosan megsebesült.) A kivégzésnél jelen volt a francia katonai kormányzó is, és rövid beszédet tartott arról, hogy milyen nagyszerűen tudnak meghalni a brit katonák. Meg lennél lepve, hogy a lövészárkokban micsoda pazarlás folyik. A kétszersült fejadagot többnyire tüzelőnek használják, mivel kevés a gyújtós, ezzel gyújtanak a csajkák alá. A géppuskásaink úgy forralnak meleg vizet, hogy egyik heveder lőszert lövöldözik el a másik után, minden különösebb cél nélkül, csak úgy általában szórják a német vonalat. Miután jó néhány font értékű lőszert ellődöztek, a vízhűtéses géppuskákban forrni kezd a víz. Azt mondják, az arcvonal mögötti német gulyáságyúkkal és szállítóosztagokkal fizettetik meg a kora reggeli csésze teájukat. De az igazi számlát majd a háború után fogja benyújtani az adóhivatal.

Május 24. Holnap visszamegyünk a lövészárokba. Az emberek pesszimisták, de vidámak. Mind arról beszélnek, hogy szereznek egy jó kis „könnyűt", amivel visszaküldik őket „Bliteybe”.

Blitey, mint hallom, hindosztániul azt jelenti, hogy „haza”. Fry, a tisztiszolgám, aki a civil életben Cardiffban dolgozik egy papírzacskóüzemben, mesélt nekem néhány történetet a könnyű sebesülésről. Itt van belőlük kettő, mutatóba. „Egy Munsteri egyszer szeretett volna egy könnyűt, így aztán elkezdi lóbálni a kezét a mellvéd fölött, hogy fölhívja magára a fritzek figyelmét. Nem történik semmi. Percekig lóbálja a karjait. Nem történik semmi, egy lövés se esik. Odakönyököl a tűzpadkára, fejenállást csinál, és addig lábalja a lábát, amíg a fejébe nem tolul a vér. A jó öreg fritzek egy árva lövést se adnak le. – Ó – mondja ez a munsteri legény –, hát nincs ott egy fia szál nyavalyás kockafejű se? Hová lett a német hadsereg? – Kikukucskál a mellvéd tetején, és bumm! kap egyet a fejébe. Kampec.” A másik történet: „Egy Cameroni egyszer borzasztóan szeretett volna egykönnyűt. Torkig volt, vágyott haza. Kidugja a kezét, ellövik a mutatóujját meg még kettőt mellette. A trükk sikerült. Nevetve jön keresztül a vonalainkon, a régi borpincéknél. – Látjátok, fiúk – mondja –, megyek a szép Skótországba. Hát nem gyönyörű? – De ahogy megy a kötözőhelyre vezető árokban, elfelejt mélyen lehajolni azon a helyen, amit belőtt egy öreg mesterlövész. Ő is kap egyet a fejébe. Kampec. Majd belehaltunk a röhögésbe!” Az öregkatonák másra se gondolnak, csak arra, hogyan kaphatnának egy könnyűt. Mindössze tizenkét olyan emberünk van, aki kezdettől fogva a zászlóaljnál volt, ezek is egy kivétellel – ez Beaumont, egy szakaszombeli közlegény – mind a trénnél. Az a néhány öregkatona, aki végigcsinálta az utolsó rohamot, megfertőzi a pesszimizmusával az újakat: nem hisznek a háborúban, nem hisznek a vezérkarban. De legalább bárhová követik a tisztjeiket, mert a tisztek történetesen rendesek. Alig várják az ütközetet, mert akkor többesélyük van egy könnyű kéz- vagy lábsebre, mint a lövészárokban. A lövészárokharcban sokkal nagyobb a fejsebek aránya. Ennek a hadosztálynak Haking a parancsnoka. Ő a szerzője a Századkiképzés-nek, hivatalos tankönyvünknek. Az utolsó összecsapások nemigen adtak alkalmat a századparancsnokoknak arra, hogy hasznát vegyék az útmutatásainak. Ma délelőtt nem hivatalosan átjött, megszemlélte a zászlóaljat, és kezet fogott a megmaradtakkal. Könnyes volt a szeme. Smith őrmester fojtottan szitkozódott: – Ennek aztán fene sok haszna van: elpocsékolja a hadosztályát, aztán meg siratja a maradékát. – Nos, nekem ehhez semmi közöm, nem engedek meg magamnak érzelmeket, sem a tábornok, sem az őrmester iránt. Itt azt mondogatják, hogy Haking azt mondta French tábornoknak, hogy a hadosztály teljesen elveszítette harci morálját. Amennyire én látom, ez a megfogalmazás nem pontos: a hadosztály harcolni fog, abban hiba nem lesz, csak épp kevés lelkesedéssel. Azt is mondogatják, hogy amikor az új hadsereg átjön, minket visszavonnak, és legalább néhány hónapig csak a közlekedési vonalakat fogjuk biztosítani. Én nem hiszek benne. Senki nem fog törődni vele, hogy újra meg újra felmorzsolnak egy hadosztályt, amely már úgyis hozzászokott, hogy felmorzsolják. Itt az az általános benyomás uralkodik, hogy az új hadsereg hadosztályainak nem sok lehet a harci értéke.

Május 28. A lövészárokban, a cuinchyi téglarakások közt. Nem tetszenek nekem ezek az árkok. Nagy harcok voltak errefelé. Az árkok inkább maguktól alakultak ki, mintsem kialakították őket, következetlenül futkosnak a nagy, harminc láb magas téglarakások között, iszonyú zavarosak. Az egyik ároknak, amelyet nem szálltunk meg, lőszeres ládákból és hullákból építették a mellvédjét. Minden nyirkos és büdös. A németek nagyon közel vannak: övék a téglarakások egyik fele, miénk a másik. Mindkét fél mesterlövészei belődöznek a téglarakások tetejéről a másik állásaiba. A német puskagránátok és aknavetők számára is szinte eszményi a terep. Mi nem tudunk megfelelően válaszolni, puskagránátokból nagyon gyatra az ellátásunk, a német „kolbászaknákkal” meg éppen semmit sem tudunk szembeállítani. Ma reggel, reggeli idején, éppen kijöttem a fedezékemből, amikor alig hatlábnyira csapódott be tőlem egy puskagránát. Valamiféle okból nem a fejére esett, így nem robbant fel, a nyelével lefelé kötött ki a nedves agyagban, állt és bámult rám. Nehéz észrevenni, mikor jönnek, puskából lövik ki őket, a tusát a földre támasztják, a csövét megdöntik, és hosszú pályát írnak le, mire átfordulnak, és fejjel lefelé esnek le. Nem tudom megérteni, ez a puskagránát miért így esett le, ennek az esélye szinte a semmivel egyenlő. A kolbászokat könnyű észrevenni és kitérni előlük, de iszonyú lármával robbannak. Ma körülbelül tízen sebesültek meg tőlük a századunkból. Úgy veszem észre, veszélyhelyzetben rendkívül gyorsak a reakcióim, de ez mindenkinél kialakul. Már meg tudjuk különböztetni a robbanásokat, és azokra, amelyek ránk nem jelentenek veszélyt, ügyet sem vetünk, mint például a tüzérségi párbajra, a szomszédos századra irányuló géppuskatűzre, a szórványos puskatűzre. De azonnal felfigyelünk a kolbászt felénk küldő aknavető halk csattanására, vagy a gránátot kilövő puska tompa puffanására. Az emberek nagyon félnek, mégis folyton tréfálkoznak. A század számvevő őrmestere a tizenegyes téglarakás mögött áll, és puskával lődöz a felénk szálló kolbászokra, megpróbáljuk őket a levegőben felrobbantani. Azt mondja, jobb, mint a galamblövészet. Eddig még egyet sem talált el. Az éjjel egy csomó német micsoda röpködött, egyebek közt srapnel is. Hallottam, ahogy fütyülve felém repül egy gránát, és hasra vágtam magam. Éppen ott robbant fel az árok fölött, ahol az „Alsószoknya sor” beletorkollik a „Lowndes térbe”. Úgy csöngött a fülem, mintha denevérek költöztek volna belé, a ragyogó, skarlátvörös fény mindent bevilágított. A vállam kificamodott az eséstől, és azt hittem, megsebesültem, de nem talált el. A robbanástól a mellemben is furcsa zúgást éreztem, és elveszítettem az egyensúlyérzékemet. Szégyelltem magam, amikor a számvevő őrmester végigjött az árkon, és négykézláb talált, mert még mindig nem tudtam lábra állni. A tűzpadkán egy hulla fekszik, míg éjjel ki nem viszik a temetőbe: szanitéc, tegnap éjjel esett el az első vonal és a tartalék árkok közötti nyílt terepen, miközben ürüléket ásott el. Mire behozták, és a tűzpadkára fektették, széttárt karjai már megmerevedtek: keresztülnyúlnak az egész árkon. A bajtársai viccelődnek, amikor félrelökik az útból, hogy el tudjanak menni mellette. „Félre az útból, vén csibész! Azt hiszed, tied az egész árok?” Vagy bizalmasan megrázzák a kezét: „Tedd csak arrébb, Billy fiam.” Persze bányászok, hozzá vannak szokva a halálhoz. Erkölcsi felfogásuknak tág határai vannak, de azokat betartják. Erkölcsösnek számít például bárkitől bármit ellopni, kivéve a saját szakaszuk tagjait. Minden idegent ellenségként kezelnek, amíg be nem bizonyítja, hogy a barátjuk, de akkor aztán nincs, amit meg ne tennének érte. Buják, legalábbis a fiatalok, de az angolok álszemérmessége nélkül. A múltkoriban egy levelet kellett cenzúráznom, egy őrvezető írta a feleségének. Azt írta, a francia lányokkal kellemes együtt hálni, így az asszonynak nem kell miatta aggódnia, de sokkal jobban szeret vele hálni, és nagyon hiányzik neki.

Június 6. Béthune-be kvártélyoztak minket, elég nagy város, körülbelül hét mérföldnyire a front mögött. Van itt minden, amit csak az ember kíván: uszoda, mindenféle üzlet, egyebek közt egy cukrászda, aminél különbet még nem láttam, szálloda, ahol igazán jó vacsorát lehet kapni, és színház, ahol a dandár „murijait” tartjuk. Ma reggel a Béthune-La Bassée csatorna mellett hirdetményt láttam egy ház falán: „Kézigránáttal halászni tilos. A polgármester.” Béthune alig kapott bombázást, kivéve a Faubourg d'Arras nevű városrészt a pályaudvar közelében. Egy Averlant nevű családhoz vagyok beszállásolva, a Bruay sugárúton, hivatalnokemberek, Poimbert-ből menekültek. Két kisfiuk van meg egy nagyobbacska lányuk, aki a helyi középiskolába jár, a mi alsó ötödikünknek megfelelő osztályba. Tegnap este nagyon aggódott a leckéi miatt, és megkért, segítsek neki dolgozatot írni a tizedes osztás elméletéről. Megmutatta a jegyzeteit, tele voltak rövidítésekkel. Megkérdeztem, miért használ rövidítéseket, mire azt válaszolta: – A tanárnő nagyon gyorsan beszélt, mert nagyon siettünk. – Miért siettetek annyira? – Ó, mert az iskola egyik részébe a maguk csapatai vannak beszállásolva, és a németek ágyúzták, és mindig le kell mennünk a pincébe, az óvóhelyre, és amikor visszamegyünk, alig marad idő.

Június 9. Kezdek rájönni, milyen szerencsés voltam, amikor Cambrin-nél szelíd körülmények közt ismerkedtem meg a lövészárokkal. Most egy ronda kiszögellésben vagyunk, a téglarakásoktól kissé délre, ahol mindig súlyosak a veszteségek. Tegnap tizenhét embert sebesített meg kézigránát vagy puskagránát a századunkból. Az első vonal árkai átlagosan harmincyardnyira vannak a németektől. Ma végigmentem az egyik szakaszon, amely csak húszyardnyira van egy németek megszállta futóároktól, s közben egy vidám népdalt fütyörésztem, hogy lelket öntsek magamba, amikor hirtelen azt láttam, hogy néhányan egy ember fölé hajolnak, aki az árok fenekén fekszik, horkol, és közbe-közbe morog, akár egy állat. A lábam előtt feküdt a sapkája, telifröcskölve az agyvelejével. Addig még soha nem láttam emberi agyvelőt, s holmi költői kitalációnak tartottam. Egy súlyos sebesülttel eltréfálkozhat az ember, gratulálhat neki, amiért kiszállt a buliból. Egy halottat figyelmen kívül lehet hagyni. De egy olyan emberen, aki három óra hosszat kínlódik, amíg meg tud halni, miután egy húsz yard távolságból kilőtt golyó elvitte a feje tetejét, még egy bányász sem tud úgy tréfálkozni, hogy az valóban tréfának is hasson. Beaumont, akiről az utolsó levelemben meséltem neked, szintén elesett – az eredeti zászlóaljból, a trén legénységét kivéve, ő volt az egyetlen, aki eddig sebesülés nélkül megúszta. Tőből leszakította mindkét lábát egy robbanás. Mindenki dühösen káromkodott, de aztán odajött egy utásztiszt, és azt mondta nekem, hogy alagutat ásatott a német frontvonal alá, és ha a legényeim szeretnének kézigránátot hajigálni, most itt az alkalom, így aztán fölrobbantotta az aknát – azt mondta, nem nagy akna, de iszonyatos zajt csapott, és teliszórt minket földdel –, vártunk néhány másodpercig, amíg a németek odarohannak, segíteni a sebesülteknek, aztán odavágtuk minden kézigránátunkat, ami csak volt. Beaumont egyszer elmesélte nekem, hogy körülbelül öt font értékű frankot nyert a Ruedu Bois-i bevetés utáni „tombolán”. Ez a szerencsejáték senkiben nem hagy keserűséget maga után. A bevetés előtt a szakasz összerakja minden készpénzét, aztán az életben maradottak felosztják maguk között. Akik elestek, azok nem tudnak panaszkodni, a sebesültek sokkal többet is adtak volna, hogy megszabaduljanak, mint amennyit beadtak, akik pedig nem sebesültek meg, azok vigaszdíjnak tekintik a pénzt, amiért továbbra is a fronton kell maradniuk. (Robert Graves: Isten hozzád, Anglia! Európa, Budapest, 1979. Fordította Szilágyi Tibor, Tótfalusi István)

Állnak a sziklaszoros két oldalán, fenyőfák ketten, komoran-zöldek. Állnak egymással szemben, cövekmereven, katonásan. Messziről: két tűpáncélos őr. Messziről: két árnyék fegyverben. Köréjük színes fátyolokat tereget az alkonyat, mígnem este lesz, s az est minden árnya súlyos fekete rétegenként megszállja a szoros-utat?

Messze ide az erdő még. A szoros két oldalán magányosan áll szemben egymással a két fenyő. Ketten vannak, és mintha együtt volnának, ketten legalább?

Nem. Közöttük a szakadék s a szakadékban az éjszaka minden feketesége. Fenn, torony magasban, kinyúlik mindkettőnek egy-egy hatalmas ága - egymás felé – és kezet fognak a szakadék, a sötétség fölött. S lenn, mélyebben a szakadék fenekénél bizonyosan összefonódnak a messze kifutó gyökerek?

De ez minden, a törzs, jaj a törzs mozdulatlan, s a másik felé egy lépést sem tehet. Csak tűnődhet a színes fátylakon, csak boronghat a szél zenéjén, csak várhatja a nagy némaságban, míg elszivárog bús gyanta-vére, s levágják hídkarfának, vagy kerekasztalnak, vagy koporsólécnek?

Így élünk. Nincs két lélek igazán együtt soha e világon. Magasba törő törzsek tetejéről egymásbanyúlnak néha a lélekágak. S öntudatlan mélységeiben egy feneketlen, egyetemes létnek egymásba rohannak a testvérgyökerek. De a lelkek erdőtalaján minden lélek egy különálló valóság, egy mozdulatlan, makacs és merev szálfa. A lelkek erdőtalaján minden lélek egy tűpáncélos lovag, egy fegyveres árnyék. S ha végre ketten egyedül maradunk, szemben egymással, s azt hisszük, hogy megértettük egymást, akkor is közöttünk az Élet, szakadékos mindennapiságával, kicsinyes elsötétedéseivel?

Várunk hát. Várunk csöndben és viharban. Várunk távol hegyek mesés ködéből új nemzedéket. A járkáló fenyőfák csodájára várunk. Vajon, ha bennünket rég levágtak már, s hídnak fektettek a szakadékon át, rajtunk keresztül megértőbb fenyőfák átsétálnak-e egymáshoz? Mozdulnak-e a mozdulatlan törzsek?...

Fegyverük lerakják-e a fegyveres árnyak? Várunk. Körénk színes fátylakat sző az alkony, s kegyetlen feketeséget az éj. Kérgünk hámlik... tobozunk hull, gyantánk szivárog... suhogó ormaink felett zenél a szél... Állunk az életszoros két oldalán, fenyőfák, ketten, komoran-zöldek...

Dobsina, 1915. július 2.

(Reményik Sándor: Fenyőfák. In: A lámpagyújtogató. Reményik Sándor élete képekben és versben. Összeállította: Hantz-Lám Irén. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007)

Folytatjuk