 |
| Bangó Pista és Petőfi találkozása |
Petőfit Vachot Imre 1844-ben segédszerkesztőnek szerződtette a „Pesti Divatlap"-hoz. A segédszerkesztő dolga volt a többek között a lap korrigálása is, amit igen lelkiismeretesen végzett. A lap sajtóhibáinak kijavítása végett félmértföldnyi utat kellett megtennie Budára, a Bagó és Gyurián nyomdájába. Minden teendői között a lapjavitás esett leginkább terhére. Néha ezt az unalmas munkát egy-egy tréfával derítette föl. Komikus apróságokat korrigált a szövegbe. Például ezt az újdonságot: „Az elhunyt párisi érsek 2000 livre évi dijat hagyott egyik örökösének, a másiknak pedig 300 ezer frankot", igy javította ki, hogy egyiknek 2000 éves livréét, a másiknak pedig 300 ezer frakkot hagyományozott. Ilyen tréfákon aztán olyan jól mulatott, mint egy gyermek.
(Jókai Tarka Élet.)
Első szerelem
Vachot Sándor széplelkü nejének hasonló szellemű, ifjú gyermeteg testvére felkölté Petőfi szivében a rokonszenv érzelmeit. Még ki se volt mondva ez érzelem boldogsága, midőn bánatra vált. Még csak ábránd, titkos óhajtás volt a költő szivében ez a gondolat, midőn Etelke váratlanul meghalt. Petőfi hónapokig gyászolta. A „Cziprus lombok" minden sora könytől van átázva, a legmélyebb, a legtisztább érzelemtől áthatva. Egy év múlva, midőn Etelke
sirját halála évfordulóján meglátogatta, feldúlt arczczal lépett be Jókaihoz.
— Látod, milyen silány az ember! — monda csüggedten, — a temetőből jövök, Etelke sírjától. Sírtam, mint egy őrült. És amint visszafelé jöttem, egy ismeretlen szép leány jött reám szembe; s amint egymás mellett elhaladtunk, én — utána
néztem ! Pedig akkor jöttem a temetőből!
(Jókai Tarka Élet.)
Petőfi végrendelete
Halálsejtelmek lepték meg egy izben Petőfit, mely alkalommal azt mondta pajtásainak: — Ha meghalok, ti terítsetek ki. A sokat gyalogolt, de el nem fáradt, kitartó lábaim egyenest álljanak, mint katonakoromban, kezeimet szivemen imára kulcsoljátok, hogy ha már egyebet nem tehetek, a másvilágon is a népszabadságért imádkozzam. Életemben mindig a korlátlan szabadság volt ideálom, de sirom korláttal vegyétek körül, hogy se ellenség, se barom rám ne taposhasson!
Két dudás egy csárdában.
Dunavecse és Szalkszentmárton között van egy erdő, annak a szélén egy több százados cserfa. E terebély fa alatt olvasta fel Petőfi költeményeit az ő barátainak. A nagy fa tetejében egy holló károgott, lombja között pedig egy fülemile énekelt. — No, lássátok, — jegyezte meg Petőfi, — milyen szépen megfér két dudás egy csárdában! Mert nem kapnak fizetést.
A megtért fiu
1844. év egyik nyári délutánján betoppant a dunavecsei rektori lakba egy halvány, nyúlt arczú ifjú ember, bemutatva magát a néptanítónak, Szőcs Jánosnak: — Én Petőfi Sándor vagyok.
A néptanító, aki verseiből ismerte a költőt, örült a szerencsének; azt is kitalálhatta, hogy mi járatban van. Petőfi szüleit jött látogatni, akik ott laktak. Szívesen látta vendégét.
Petőfi bizalmasan közlé vele látogatása okát. Dömsödig csirkés szekerén jött, onnan pedig a Dunaparton gyalog.
— Jöhettem volna fogadott kocsival is egészen szüleim lakásáig. Most kaptam meg a könyvkiadótól a „Helység kalapácsá"-ért a honoráriumot, harmincz forintot. Nem vagyok most rongyos csavargó. De most még sok nép jár a piaczon, ahol az apám székállása van. Az öreg nehéz szívvel van irántam, nem szeretném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje meg, hogy estig itt maradjak, s akkor menjek haza, amikor már senki sem lát.
A rektor leültette vendégét, azt mondván neki, hogy sürgős dologban ki kell mennie valahová s addig is, hogy ne unja magát, kezébe adta a „Szent Dávidné zsoltárát", amit hajdanában diákok írtak össze furcsa adomákból és pajkos versekből.
Az a „valahová" pedig, ahová a rektornak olyan sürgős útja volt, Petőfi szüleinek a lakása volt. Azzal a pia fraussal lépett be a jó öreg korcsmároshoz, hogy kérdezősködött tőle, nem érkezett-e még haza a Sándor fia? De szeretné
látni ezt a derék fiút!
Nagyot bámult erre az öreg.
— Hát olyan legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is érdemesnek tartja tudakozódni utána? Hej! talán még be is vehetné maga mellé preczeptornak, ha arra való volna.
Erre aztán Szőcs János elmondta az öreg Petrovicsnak, amit a szive a nyelvére adott.
— A kegyelmetek fia most is tanitó már; de az egész nemzet tanítója, akire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgatnak; boldogok a szülök, akik ilyen dicső fiút adnak a hazának.
Ezzel aztán az öregnél előkészítve a kedvező hangulatot, visszament a rektor a lakására; de nem szólt Petőfinek arról, hogy hol járt. Este felé aztán együtt ment el vendégével az öreg Petrovicshoz. Ezt a találkozást örökité meg Petőfi a „Füstbe ment terv" czimü költeményében...
Az életmentő
Abban az időben, mikor Petőfi Dunavecsén hosszabb ideig tartózkodott szüleinél, kiáradt a Duna, szakgatta a partot. Egy este együtt sétált a parton három barátjával: a rektorral, a káplánnal és a preczeptorral. A rektor járt szélrül a viz
felül. Egyszer csak leszakadt alatta a viztől alámosott part s a rektor bele zuhant a hullámokba, melyek az örvény felé sodorták. Ekkor Petőfi gyorsan bele ugrott egy fűzfához kikötött halászladikba s kezébe ragadván az evezőlapátot, elérte a csónakkal a már fuldokló rektort. Feléje nyujtá a csónakban heverő halászszigonyt, mialatt oda szólott neki:
— Csipd meg, rektor! — s ezzel a mentő eszközzel kihúzta az örvényből a csónakba. — Azt hittem már, hogy nem irsz több búcsúztatót, rektor, hanem majd én irom meg a tiédet:
Partja felé a tónak
Ült el a reménycsónak.
Mikor aztán haza felé siettek, a haláltól megmenekült rektor azt kérdezte pajtásaitól:
— Ugyan mire gondoltatok, mikor én ott a víz közepén habuczkoltam ?
— Én bizony arra gondoltam, — szólt a káplán, — hogy ha te ott veszel, a Zsuzsika özvegységre jut.
— Én meg arra gondoltam, — monda a preczeptor, — hogy mi lesz akkor a padlásra felhordott búzából, árpából ?
Petőfi csak unszolásra válaszolt: — Nem akartam, hogy veszteddel megszomorits, csak a magam érdekében tettem. Egy ilyen jó pajtást nem hagyok elveszni. Tudom, hogy te szabadítottál ki az apám haragjából. Én téged a Dunából. Most már kvittek vagyunk.
A természet vadvirága
Bangó Pista, tiszafüredi jómódú fiatal gazda, miután elvégezte iskoláit Pesten a piaristáknál, haza ment gazdálkodni. Tiz éve, hogy nem járt Pesten és ez volt fő inditó oka annak, hogy újra felrándult megnézni, vajjon mennyit változott azóta a főváros, 1836-tól 1846-ig?
Petőfinek nagy tisztelője volt. Megvette minden müvét és nagy részét könyv nélkül tudta. Elindulásának híre kelvén Tiszafüreden, fölkereste egy szomszédközségbeli földbirtokos és megkérte, hogy jó barátjának, Petőfinek, vigye el üdvözletét, tiszteletét.
Bangó Pista nem akart hinni füleinek. Sehogy se fogta fel, hogy Petőfi jó barátjával áll szemben.
Ujabb, határozott, komoly ismétlése után a szavaknak, végre elhitte, amit hallott és megígérte, hogy elviszi az üdvözletet; de hát még sem igen vállalhatja magára, mert nem tudja, hogyan szólítsa meg?
— Hát csak úgy beszéljen vele, mint velem, mintha régi jó ismersével, barátjával akarna bizalmasan, de a tisztelet korlátai között társalogni.
— Bizony, — monda, — nem merném magamra vállalni azt a nagy tisztességet, hogy Petőfinek üdvözletet vihessek, mert felsülni nem szeretek. De legalább lesz alkalmam a nagy emberrel beszélni. Az uton majd csak kieszelem, hogy-mint beszéljek, viselkedjem.
Másnap útra kelt Bangó uram s szerencsésen eljutott Pestre. Ott befordult az uri-utczai hires Pillvaxba kávézni. Székre dobja magát az egyik kerek asztal mellett, a pádimentumba vágva sarkantyúját. És kávét parancsol.
— Virtszhausz! Kaféhausz ! egy porczió kávét!
— Tudja-e, ki az a kopottas ember ? — súgja fülébe a szomszédja. — Petőfi.
Bangó Pista felugrik, Petőfi elé toppan s kérdi:
— Te vagy Petőfi ?
— Én, — feleli nagy komoran Petőfi.
— Hát te írtad azt a verset, hogy „a virágnak megtiltani nem lehet" ?
— Én.
— Tyűh, aki arkangyalod van, gyere ide a kebelemre!
Erre átkarolta Petőfit és felragadta a levegőbe, mint a kőszáli sas az éneklő madarat, s elragadtatásában olyan lelkesen szorongatta, hogy a szegény költőnek ropogtak az oldalbordái. Azután lehető gyöngédséggel visszaeresztette az anyaföldre.
Ez volt ama találkozás a nagy emberrel, amitől Bangó Pista annyira remegett.
(Aradi A. följegyzése.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése