2013. január 25., péntek

Elvis - duóban a lányával



 Szenzáció!

(Küldték, tehát továbbadom...)

Az 1977-ben meghalt Elvis, lánya Lisa Marie 1968-ban látta meg a napvilágot. A mai technológia lehetővé tette, hogy Apa és Lánya együtt énekeljen. Most a lenti videomontázst láthatod, hogy Lisa Marie perfekt módon jelenik meg. Ebben a nagyszerűen előállított számítógépes montázsban nagyon szép az Apa meg a Lánya. Ő 1968-ban Lisa Marie 2008-ban énekel. (Hosszú életet ad az informatika!)




Lisa Marie ugyanabban az évben, már negyven évesen szülte meg két ikerlányát. Apjuk Michael Lockwood lemezproducer, akivel Lisa 2006-ban házasodott össze. Ez sorrendben már a negyedik férje. Lise első házasságából még egy lánya - Danielle - és egy fia - Benjamin - van. Második férje Michael Jackson volt, a harmadik Nicolas Cage...



2013. január 22., kedd

Aki a katonákat szerette... (Mata Hari)


1928-ban, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, Szolnay Sándor metszeteivel megjelent Szántó György aradi író tollából egy Mata Hari életéről és sorsáról szóló regény, a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet R.-T. Cluj-Kolozsvár gondozásában. A kisregény terjedelmű műről hamarosan kritika is megjelent a Korunkban, az aradi Károly Sándor tollából:

Mata Hari


A titokzatos életű és még titokzatosabb halálú jávai táncosnő sorsa izgalmasan forró téma, amelyhez érdemes hozzányúlni. Mata Harit 1917-ben végeztette ki ártatlanul a francia hadbíróság és azóta több író kutatta ki a feledésből. A békekötés utáni esztendőkben már jutott idő a színes legendaszövésre is, azután jöttek a színdarabok, a szentimentális mozifilmek, a szenzációkra épített slágerregények s az emberek kezdtek felfigyelni és Mata Hari halála után tizenkét évvel misztikummá finomulva, justizmord áldozatává nemesedve áll a világ előtt.

Szántó György, ez a komoly szavú, súlyos igazságú, érző és vérző ember, az egyetlen író akiben volt bátorság nemesvonalú művészileg tömör emléket állítani az ártatlanul vérbefullasztott Mata Harinak. Szántó György nem csatlakozott az izgalmat, erotikát, borzalmat és langyos szentimentalizmust hajszoló francia és német írókhoz. Szántó György művész s amit ad, az leszűrt, kikristályosodott művészet. Ez a regénye, amellett, hogy égő vádirat az emberi sötétség ellen, egyben élvezetes olvasmány s gyönyörű gondolatok, friss szépségű igazságok virtuóz stílussal megírt értékes gyűjteménye.

Szántó György külön stílust, egyéniséget és írói irányt jelent. Nem hasonlítható senkihez. Célkitűzései és mondanivalói amellett, hogy sajátosan egyéniek – újak is. A Mata Hariban nemcsak szélesre táruló fantáziája, varázsos meseszövése és erős regényírói készsége bontakozik ki, hanem végtelen objektivitása is. Különösen meglepi az olvasót az a lendület, amellyel a cselekményt viszi s a virtuozitás ahogyan húsból-vérből való alakjait mozgatja.

Külön valőrt jelent a mű buján szép nyelvezete, ragyogó stílusa, fejlett formakészsége, ami különben minden Szántó-regénynek szembetűnő jellegzetessége.

Szolnay Sándor, a kitűnő festőművész stílusos és dekorativ linóleummetszetei híven tükrözik vissza a regény forró levegőjét és az író akarásait. (1929)

Gaál Gábor, a Korunk főszerkesztője a Korunk 1929 decemberi számában az író három regényét (Bábeltornya. A földgömb. A bölcső. Dante kiadás. Budapest. 1929) véve górcső alá, megállapítja velük kapcsolatban: "Ez a három könyv három regény csupán, mely bevezeti nevét, de nem megörökíti. A sebtiben rótt Mata-Hari bizony többet igér és többet is ad ezeknél. Mata-Hari-ban legalább a wurf és a hév s a koncipiálás ötlete művészi. "

*

A sors iróniája, hogy a regény megjelenésének évében hunyt el az a személy, aki a Mata Hari sorsát megpecsételő per végén halált kért a kémnőre. A korabeli laptudósítást így eleveníti fel a huszadikszazad.hu:

Aki halált kért Mata Hari fejére, pedig három évig szerelmese volt
Paul Peysonnié, Páris főügyészének fejfájára

Páris, 1928. december 22. 
Szolnay Sándor metszete
Szántó könyvéhez
Párisban néhány nap előtt meghalt a legfőbb semmitőszék egyik igen magasrangu magisztrátusa: Paul Peysonnié. Peysonnié régebben nem érte be vele, hogy a paragrafusok tövében sétálgasson, de ki-kirándult tetszetősebb virányok, a költészet felé is.
Paul Soumniés név alatt irt nagyon szép verseket. Jónevű költő volt és drámaíró. Darabjait játszották az Odeonban, a Vandevilleben és más irodalmi sziházakban is. Sőt kedvelt háziszerzője volt a Grand Guignotnak. Az ide irt rémdrámái valóságos kis remekek. Ez a Peysonnié, illetve Soumniés bizonyára nem volt a sápadt ábrándok dalosa. A darabjait nemcsak elképzelte és megírta, de, ha rákerült a sor – át is élte őket.
Például ezt:
Vagy huszonöt év előtt, amikor még Antoine volt az Odeon igazgatója, a direktori előszobájában egy délelőtt egy hölgy várakozott Antoinera és egy úr. Várakozásközben összeismerkedtek. A férfi: iró volt és az uj darabja kéziratát hozta el. A nő: szinésznő. Idegenországbeli, de éppen ezért akart Antoinenal megismerkedni, az egyetlennel, aki Párisban már akkor ifgyelemmel kisérte a külföldi szinházi eseményeket…
A két látogató annyira összebarátkozott ott az előszobában, hogy végül együtt távoztak. És igen-igen jó barátok lettek, noha a férfi, az iró, sokkal idősebb volt a szinésznőnél. 
Szerelem, nagy szerelem lett ebből, amig három évvel utóbb alaposan egymásra untak, és valami afféle jelenet játszódott le köztük, amilyent Zola ir le a „Pénz”-ben Delambre-ral kapcsolatban, aki, főügyész létére, soha megbocsátani nem tudta, hogy a szeretője megcsalta.
Hosszu, hosszu esztendők teltek el azóta. A háboru alatt Párisban ez a nő állott kémkedéssel vádoltan a hadbiróság előtt. A vád képviselője, a katonai ügyész, igen magas rangban, minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a vádlott Franciaország ellenségeinek szolgálatában állt. Kémkedett. Halálbüntetés jár neki! Halálra is itélték és agyonlőtték Vincennesben. 
A nő: Mata Hari volt. A katonai ügyész: Paul Peysonnié.
Ugyanaz a Peysonnié, aki még tizenöt év előtt Paul Soumniés volt és, mint költő, már deresedő fejjel ült Antoine előszobájában. És ugyanaz a Mata Hari, akivel ott az előszobában találkozott össze és aki utóbb három évig volt a kedves.
Ami azonban nem gátolta meg benne, hogy halálbüntetést kérjen egykori szeretője fejére. 
Mata Hari megölte benne Soummiést, a szerelmest. És Peysonnié, a főügyész bosszut állt Sounniésért.
Ennyi volt az egész.


A kivégzés

*

A világ leghíresebb kémnője ártatlan volt - állította 2002-ben egy, a történet összefoglalójának helyet adó Múlt-Kor portál:

Mata Hari ártatlan - jelentette ki a francia igazságügyi minisztérium 84 évvel azután, hogy az Európa-szerte ismert táncosnőt kémkedés vádjával kivégezték a Vincennes-erdőben. Mata Harit 1917-ben ítélték golyó általi halálra, miután bűnösnek találták abban, hogy információkat szolgáltatott ki a Franciaországgal hadban álló németeknek.

A majd száz éve lezajlott per újrafelvételét egy francia műkedvelő történész, Leon Schirmann kezdeményezte kutatásai nyomán. Több évtizedes levéltári kutatásainak eredményeként könyvet írt a hírhedtté vált táncosnőről, amelyben több olyan tény is napvilágra került, melyeket - véletlenül vagy szándékosan - nem vettek figyelembe a tárgyalások során. `A bíróság elé tárt anyagokat, bizonyítékokat meghamisították` - állítja Schumann, akinek meggyőződése, hogy Mata Hari politikai gyilkosság áldozata lett, amelybe szerencsétlen véletlenek sorozata sodorta. A világ leghíresebb kémnője Margaretha Gertruida Zelle néven született 1876-ban egy holland városkában, Leewardenben. Édesapja hamar elhagyta a családot, anyja pedig fiatalon meghalt, így a tizennégy éves lányt zárdába küldték, hogy ott sajátítsa el a háztartás "művészetét", s készüljön fel a házaséletre. Margaretha egyetlen vagyona kivételes szépsége volt, így 19 évesen válaszolt egy újságban megjelent házassági hirdetésre, s három hónap múlva már létre is jött a frigy közte és a nála 21 évvel idősebb Johnny MacLeod holland ezredes között, aki vagyonos ember lévén anyagi biztonságot tudott nyújtani a lánynak. Hamar kiderült azonban, hogy a jólétért drágán kell megfizetni. A kezdetben boldog családi idill hamarosan rémálommá változott. Hiába adott életet Mata Hari gyors egymásutánban egy fiú- és egy leánygyermeknek, MacLeod nem tudta levetkőzni természetét, rengeteget ivott és gyakorta bántalmazta feleségét és gyermekeit. Az ezredest a Holland Kelet-Indiába követő család valódi tragédiája azonban egy indokínai hajóúton történt, amikor a gyermekek rejtélyes, módon megbetegedtek, a hároméves fiúcska meghalt, a leány pedig, bár túlélte a kórt, soha nem épült fel teljesen. Felvetődött a gyanú, hogy egyik szolgálójuk mérgezte meg őket, aki így akart bosszút állni a MacLeodtól elszenvedett rossz bánásmódért. Rövidesen visszatértek Európába, szintén tisztázatlan körülmények között. Egyes feltevések szerint Mata Hari idegrohamában agyonlőtte az inast, mások szerint a férj botrányos kicsapongása volt az ok. A kétségbeesett asszony elhatározta, hogy, még ha így el is veszíti gyermekét, elhagyja a családot, és új életet kezd. Így Hollandiálba való visszatérésük után, 1905-ben Párizsba szökött. Hamarosan, mint táncosnő és kurtizán bukkan fel. Első, óriási sikerű fellépésére a párizsi Orientalisztikai Múzeumban 1905. március 13-án kerül sor. A mecénásáról elnevezett Guimet Múzeumban Kelet-kutató tudósok és művészek előtt mutatkozott be, mint a keleti erotikus táncok szakértője. Első fellépésén még a japán és a német nagykövet is jelen volt. "Nem annyira tánctudásával tűnt ki, mint inkább azzal, amint jellegzetesen lassú, erotikus mozdulataival megmutatta a közönségnek karcsú testének bájait" - emlékezett vissza egy szemtanú. Művésznevét Mata Hatitól, egy maláj hercegnőtől kölcsönzi, jelentése: a Hajnal Szeme. És mivel holland származású, elvált családanyaként nehezen szerzett volna hírnevet Európa fővárosában, gazdag fantáziája révén fantasztikus élettörténetet teremtett magának, melynek legendába illő elemei elbűvölték a párizsi előkelő köröket. Eszerint a távoli Indiában született, a Malabar partján, apja jóságáról ismert uralkodó, rádzsa volt. Fiatalon elárvult, s ekkor a Kanda Svani templomába került, ahol .megtanulta a szent erotikus táncokat, s azért jött Európába, hogy művészetével szentséget és kéjt hozzon erre a világra, A következő hónapokban sorra fogadják őt Franciaország és Európa előkelő szalonjai, műsora mindenhol az est fénypontjának számít. Fantasztikus gyorsasággal emelkedik karrierje: Madrid, Berlin, Monte-Carlo, Bécs, sőt még Kairó is a lába előtt hever, hódolói közé tartoznak arisztokraták, katonatisztek, sőt uralkodóházak tagjai is.


Mata Hari sohasem tagadta, hogy leginkább a katonatisztekhez vonzódik, sőt sokszor hangoztatta: "Szeretem a katonákat. Inkább vagyok egy szegény katonatiszt szeretője, mint egy gazdag bankáré." Hódításai közé tartozott például a Német Birodalom trónörököse, a külügyminiszter és Brunswick hercege is, akik rajongásukat természetesen anyagiakkal is kiegészítették, így hamarosan Európa legjobban fizetett kurtizánjává vált, akinek előlelő pártfogói egymást túlszárnyalva vásárolták a házakat, bundákat, ékszereket. Az ünnepelt táncosnő több nyelven is beszélt, s mivel semleges országból származott, szabadon utazgathatott Európában még azután is, amikor 1914 augusztusában kitört az I. világháború. Sőt a hadüzenet napján a berlini rendőrfőkapitánnyal lovagolt a német főváros utcáin. 1915 végén Mata Hari visszatér Párizsba - egyesek szerint azért, hogy biztonságba helyezze Neulyben levő ingóságait, mások szerint sebesült orosz szeretőjét akarta ápolni. Az olaszok által a francia titkosszolgálatnak elküldött rejtjeles levélből viszont az derül ki, hogy a sztriptíztáncosnő valójában a németek kémje, aki "indiai születését megtagadta, jelenleg németül beszél enyhe keleti akcentussal". Természetesen a francia hatóságok azonnal letartóztatták, bírósági per helyett azonban úgy döntenek, még hasznukra lehet a jó kapcsolatokkal rendelkező híresség. Sok választása nem adódott ártatlansága bizonyítására, így Mata Hari hamarosan a francia titkosszolgálat alkalmazásában találja magát. Első feladataként hat francia titkos ügynök nevét tartalmazó levelet kellett eljuttatnia a német megszállás alatt álló Belgiumba. Amikor aztán az ügynökök egyike röviddel később a németek áldozata lett, a gyanú ismét a táncosnőre terelődött, különösen, miután fény derült rá: a hadfit egy nő árulta el. A francia hatóságok azonban ekkor még bíztak benne, és Spanyolország félé irányították, ahol kapcsolatba is lépett a Német Birodalom tengerészeti és katonai attaséival. Bőkezű adományokban részesült, melyet saját bevallása szerint szexuális szolgálataival nyert el. A francia hatóságok azonban másképp látták a helyzetet, s amikor Berlin 1916 végén az javasolta a két madridi német attasénak, ne fizessenek túl nagy pénzösszegeket a H-21-es ügynöknek, hanem küldjék vissza Párizsba egy ötezer frankról szóló csekkel, a francia titkosszolgálat is ráharapott a hírre. Mata Hari 1917. február 12-én érkezett vissza Párizsba, s az Avenue Montaigne-en található Plaza-Athene Hotelben vett ki szobát. Másnap a francia hatóságok rajtaütöttek, és letartóztatták. A házkutatás során megtalálták nála az árulkodó ötezer frankos csekket... Európa ünnepelt sztárja; az előkelő szalonok díszvendége, akiért pár hete még rajongott a felső tízezer egy csapásra a Saint-Lazar börtön egyik sötét cellájában találja magát. A sivár helyiség, előző lakói közé tartozott egy korábbi francia elnök női gyilkosa, neves újságsrerkesztő és, Margueritte Francillad, akit kémkedésért végeztek ki. 1917 július 24-én kezdték meg Mata Hari perének tárgyalását a párizsi Igazságügyi Palotában. A vád: hazaárulás, kettős kémkedés Németország és Franciaország számára. A védelem képviselője, Jacques Clunet (ki lenne más, mint a díva egyik régi szeretője) nemzetközi jogban jártas, elismert szakember, azonban a törvényszéki bűnügyek területe idegen volt számára. Az egyik tanú, a diplomata Henri de Marguére biztosította az esküdteket arról, hogy a vádlottat régóta ismeri, s az soha nem állt közelebbi kapcsolatban a hadüggyel, s fedhetetlenségéért kezességet vállal. Azonban hiába a védelem minden erőfeszítése, 1917 második felének háborús eseményei Franciaország számára túl súlyosak ahhoz, hogy kihagyhatnának egy hasonló erejű felelősségre vonást. Az I. világháború harmadik évében ugyanis az államot egyik csapás éri a másik után: az északkeleti megyéket német csapatok szállják meg, a francia hadsereg pedig óriási vérveszteségeket szenved. A "szent egység" repedezésére figyelmeztetnek a drágaság miatt kirobbant sztrájkok, ráadásul a hadseregben lázadás tört ki. Egyes ezredek nem voltak hajlandóak arra, hogy a frontvonalra vonuljanak. E kilátástalannak látszó helyzetben ismét a köztiszteletben álló Tigrist, George Clemenceau-t bízzák meg kormányalakítással, akinek rövid programja a következőképpen hangzott: "Belpolitika? Csinálom a háborút! Külpolitika? Háborút csinálok. Oroszország elárul minket? Folytatom a háborút. A szerencsétlen Románia kapitulálni kényszerül? Tovább folytatom a háborút, egészen a legutolsó negyedóráig, mert ez a miénk lesz!"


Természetesen az országban és a fronton uralkodó feszült légkör csillapítására a francia hadbíróságnak kapóra jött, hogy az életmódjával amúgy is sokakat megbotránkoztató kurtizánt Franciaország első számú bűnbakjának nevezzék meg. A vád fő bizonyítéka az ötezer frankos csekk mellett egy olyan - a táncosnő szobájában lefoglalt - tubus volt, amelyet láthatatlan tintaként azonosítottak. Mata Hari a kihallgatások során azt állította: az állítólagos tinta csupán fertőtlenítőszer, amit ő fogamzásgátlónak használ, a csekk ellenszolgáltatását pedig nem hírszerzői, hanem táncosnői teljesítményének köszönheti. "Na de ötezer frankot? - kérdeztek rá a vád képviselői. - Ennyi volt az ára kegyeimnek. Szeretőim sosem kínáltak ennél kevesebbet." Amikor pedig a szintén nála talált tizenötezer pezeta eredetéről faggatták, amelyről ugyancsak azt állította, hogy szerelmi ellenszolgáltatásaiért kapta, így gúnyolódott: "Nem mulatságos, hogy az amszterdami szeretőm német állami pénzből elégíti ki az attasé úr magánadósságait?" A vád gyenge lábakon állt. Sosem bizonyosodott be például, hogy Mata Hari lelkén szárad ötvenezer francia katona élete. A hadfiak Földközi-tengeren elsüllyesztett hajókon vesztették életüket. A vád szerint a hajó indulásáról a "kémnő" szolgáltatott információkat, ez azonban sohasem bizonyosodott be. A holland diplomáciai futárpostával Párizsból írt leveleknek pedig egyszerű volt a magyarázata: Hollandiában élő lányával tartotta a kapcsolatot. A perben a legtöbbet Hanna Witting ápolónő vallomása nyomott a latban, aki azt állította, hogy két német ügynök beszélgetését kihallgatva tudomására jutott: a H-21-es ügynök egy táncosnő. Hanna Witting a háború után Claude France néven lett színésznő, 1928-ban viszont öngyilkosságot követett el, sokak szerint a lelkiismeret-furdalás miatt, amit azért érzett, mert terhelő vallomásával kivégzőosztag elé juttatta Mata Harit. Az állítólagos kémnő a következőket mondta az utolsó szó jogán: "Nem vagyok francia, jogom van hozzá, hogy barátaim legyének más országokban, még olyanokban is, amelyek hadban állnak Franciaországgal. Én semleges maradtam. Francia tiszt urak, számítok az önök jó szívére." A reménykedés azonban hiábavalónak bizonyult, a testület három tagja tíz percen belül tért vissza. Az ítélet golyó általi halál. A következő hónapok várakozással teltek el. Az ítéletet nem rögtön hajtották végre. Ez idő alatt a táncosnő reményei néha újra feléledtek. Aludni csak szombat éjjelente tudott, mivel vasárnap sosem volt kivégzés, így nem kellett tartania attól, hogy hajnalban az őrök dörömbölésére ébred. Az utolsó pillapátokig remélte, hogy kegyelmet kap a köztársasági elnöktől, ám a kérelmet elutasították. A kivégzésre 1917. október 15-én, hajnalban került sor ugyanazon a helyen, ahol 1804-ben a francia történelem egy másik rejtélyes perét követően Enghien hercegnét kivégezték. Mata Hari még halála napján is sokat adott küllemére. Elegáns ruhát vett fel, s csak azután volt hajlandó beszállni az őt Vincennes-be szállító autóba, miután kesztyűjét is felhúzta. A kivégzőosztag a lőtéren várt rá, tizenkét ember sorakozott fel az udvar három oldalán, szemben egy csupasz fával. A "kémnő" nem engedte, hogy bekössék a szemét, bátran nézett szembe a kivégzőosztaggal... A későbbiekben a legkülönbözőbb találgatások és történetek láttak napvilágot, amelyek higgadt viselkedésére keresték a magyarázatot. Egy feltételezés szerint a táncosnő egyik szeretője lefizette a kivégzőosztag tagjait, hogy azok vaktöltényeket tegyenek fegyvereikbe. Egyikük azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát, így, akárcsak a Puccini-opera történetében, a gyanútlan áldozat mégis meghalt. Mivel a híres-hírhedt kurtizán élettörténete mindig is foglalkoztatta a közvéleményt, arról is különböző legendák kaptak szárnyra, miszerint az utolsó pillanatban széttárta volna kabátját, hogy meztelenségét feltárja a katonák előtt, vagy hogy a lövések eldördülése előtt még csókot dobott volna a kivégzőosztag katonáinak, akiket egész életében a legjobban szeretett. Mata Hari holttestéért senki nem jelentkezett, így azt az Anatómiai Múzeumba szállították, fejét pedig később híres bűnözők testrészei mellett állították ki. Azóta már bebizonyosodott, hogy minden vele szemben felhozott vádért másik kémnő a felelős, bizonyos Elisabeth Schragmüller, fedőnevén a Doktor kisasszony, aki mintha irigyelte volna Mata Hari jó hírnevét, hiszen az "álkémnő" halála után jó tíz évvel lekicsinylően nyilatkozta róla: "Mata Hari ártatlan volt, mégpedig azért, mert alkalmatlan lett volna ilyen feladatok véghezvitelére." 2001 októberében a Mata Hari Alapítvány és Leeuwarden városa keresetben kérte a francia igazságügyi hatóságoktól az 1917-ben hozott ítélet felülvizsgálatát. Thibault de Montbrial, a védelem képviselője így nyilatkozott: "Mata Hari nem született kémnek. Őt csak felhasználták a franciák németellenes kampányukhoz. Egyszerű nő volt, aki imádta az élet élvezeteit, és nem értette meg, hogy a háborúval minden megváltozott..." Az eredményt már ismerjük, néhány hónapos tárgyalást követően megszületett az ítélet: Mata Hari ártatlan. Persze még mindig akadnak kételkedők, sőt Pierre Bouchardon tábornoknak, a halálos ítélet meghozójának a fia annak ellenére meg van győződve az akkori ítélet helyességéről, hogy bebizonyosodott: bár Mata Hari nem volt szent, valójában soha nem szolgált használható információkkal a németeknek. Be kell látni, a kurtizánként híressé lett holland szépség koncepciós per áldozata volt. A máig tündöklő legenda főhősnője pedig csak azért válhatott halhatatlanná, mert mint kémet végezték ki, holott valójában sosem volt az.

mult-kor.hu
2002. szeptember 5. / Zubreczki Judit

*

Ugyancsak 2002-ben a Magyar Távirati Iroda ismertette azt a hírt, mely szerint:
"Az észak-hollandiai Leeuwardenben, a franciák által kémkedés vádjával halálra ítélt és kivégzett táncosnő szülővárosában rátaláltak egy versre, amelyet a későbbi Mata Hari 1888-ban, diáklány korában írt egy osztálytársának emlékkönyvébe. Az emlékkönyvet a hajdani osztálytárs, Grietje de Hoo leszármazottja, Pierre de Hoo találta meg az örökségét képező könyvtári anyagban. Mata Hari, született Margaretha Geertruida Zelle 12 éves lehetett, amikor a verset írta. A holland nyelvű költeményben a fiatal diáklány a XIX. század végi holland polgárság erényeit dicséri.
Hevenyészett magyar fordításban a szabadvers a következőképpen hangzik:

Grietjenek

Hogy kikerülhesd szirtjeit 
az élet óceánjának, 
erény, s tisztelet álljon itt 
biztos kormányaként a kapitánynak. 
Amint hajózol tengereken át, 
az irgalom legyen legénységed, 
iránytűd - szabadság, 
horgonyod - bátorság, s remény a vitorlád. 
Akkor csaphatnak bármily magasra hullámok, 
Hajód mindig biztos révbe ér. 

Emlékül Margarethe Zellétől 
Leeuwarden, 1888. 

A leendő Mata Hari kézírása jól olvasható, betűi jobb széle felé dőlnek az oldalnak, amelynek felső sarkát virágmotívum díszíti.

*

A Hobo Blues Band: Oly sokáig voltunk lenn... című 1982-es albumán van egy szám, amit örökzöld slágerré koptattak azóta rádióban-tévében-koncerteken. A címe: Mata Hari, szövegéből pedig mindjárt az első sorok után kiderül, hogy a szép kémnő alakja csupán ürügy egy nem mindennapi szerelmi vallomáshoz.

Mata Hari

Háborút még nem vesztettem,
Nekem könyv a Történelem,
Egy táncosnőt mutat a kép,
Mata Hari, szeress belém!
Mozi után azt álmodtam,
Kocka pörög, a bank robban,
Nagy rakás pénzt tesznek elém,
Mata Hari, szeress belém!
A szerelem kémje vagyok,
Amit tudok, nem nagy titok,
Hová sietsz, itt vagyok én!
Mata Hari, szeress belém!
Keresik a titkos fegyvert,
Nem kímélnek pénzt, sem embert,
A szervezet bárkit elér,
Mata Hari, szeress belém!
Mögöttem két nagyhatalom,
Ki többet ad, annak adom!
Ez a fegyver bármit megér!
Mata Hari, szeress belém!
Sosem leszek alezredes,
Megölhetnek, nem érdekes,
Magyar vagyok, kemény legény!
Mata Hari, szeress belém!

A szám itt hallható a Homo Blues Band előadásában, a banda búcsúkoncertjéről (a jútubról):




Szántó György regényének szövege az aranytalicska egy különoldalán olvasható.

2013. január 18., péntek

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 13


(Endrődi Sándor nyomán)

1845


Szemere Miklós a Vasárnapi Újságban
Augusztus 21, Pesti Divatlap. II. 21. sz. 660. lapon: A Lapszemlében Szemere Miklós Szívábránd költeményéről : (Életképek: Ág. 16.) „Szinte jó, érdekes költemény. Szemere művét már maga azon sajátságos modor ajánlja, melly mindazon, rni tőle kerül, elömlik. Ez, szerintünk, az alkotó lélek, az eredeti költői ér egyik ismertető jele, és ezt fiatalabb költőinknél, az egy Petőfit kivéve, híjában keressük; mindeniknek verse egy kaptára van húzva, a gondolat- vagy inkább versfolyamat, szó, kifejezés, fordulat mindenikben ugyanazon egy; olvasd egyikét, olvasd másikét, harmadik-, negyedik-, ötödikét sat. sat. sat. ollyan mintha egyenruhás katonaezred léptetne el előtted — mindenik egyforma. Ez igen rossz, mert nem egyébre mutat, mint betanult, eltanult, elsajátított, elrablott phrasisokra, eszme, gondolat, költői ér, teremtő tehetség nélkül. Ez az oka a mai időben feltűnő teménytelen, sok rossz versnek; az irás szava szerint: sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak."

Augusztus 21. Pesti Divatlap. II. 21. sz. hátsó boríték-lapján : A Pesti Divatlap kiadóhivatalában s minden pesti műárusnál kapható: Petőfi és Lendvayné (mint Júlia) igen jól talált arczképe.

Augusztus 26. Honderű. 8. sz. 148. lapon névtelenül egy szatirikus költeményt közöl Petőfi ellen. [A vers szerzője: Szemere Miklós.]

A régi jó Gvaddnyi Petőfihez.

Hallottam kis öcsém, minap rólam irtál,
S felőlem sok furcsa dolgokat mondottál,
Hallottam ezt csupán, biz én nem olvasom,
Divatlapokat ide nem járatom.
Szó a mi szó! mégis igen furcsán vettem
Hogy öcsém általad megemlegettettem.
Köszönöm grácziád', s hogy verselésemet
El tudtad tanulni, bámult n eszedet!
Mit rólam mondottál, arról szót se' teszek,
Jó régi szokásként én nem feleselek.
Írok: hogy elmondhasd, lám a mennyországból
Is kaptam levelet egyik imádómtól! ?
A milly sok szép naivság van az írásodban
Ollyanra találhatsz itt e verssorokban.
Mi itten tégedet bár régtől ismerünk,
Ne hidd azért öcsém, hogy megsüvegelünk,
Bár a te szemeid' hiú káprázatja
Koszorúdat már a mennyben is mutatja.
Kivált mióta kis szurokfüstöt nyeltél 
Egykét tanulótul, kikkel korhelykedtél. 
Igaz, hogy egy kissé nagyot is ugrottál 
Mióta bakából Poétának csaptál. 
Az én magyar népem nagyon szives gazda; 
Hiszi: fülemile van minden bokorba', 
Mikor énekelni te is elkezdettél 
Magyarhangon szólván, kissé megtetszettél. 
De hamar elbiztad szelesen magadat, 
S hitted, már koszorú fonja homlokodat. 
Azóta sokfélét összevissza darálsz. 
Ezért ittott gyakran tövisre is találsz. 
S nagy hegykén neki rúgsz az egész világnak; 
Mondván: neked ugyan miért praelegálnak ? 
Hiszen te a földre csak ugy lecseppentél, 
Már anyád' ménében költőnek termettél, 
A költő születik, igaz — de csak ugy lesz 
Valódi költővé, ha tanitást is vesz, 
De te sem így sem ugy nem akarsz tanulni, 
Hibád fölött szoktál soha — nem pirulni. 
Universalgenie vagy képzeletedben, 
Verset, prózát, drámát firkálsz egy időben. 
Kár, hogy némelly ember nyeregbe ültetett, 
Mi még a mezőre küldenénk itt téged. 
Vitéz Mihály bátyád' kulacsának szája 
Sincs nyitva, mint véled, még a te számodra. 
Jó magyar borából tán meg se kínálna, 
Ha tévelygő lelked e tájra fordulna. 
Patronusodnak tán nem volt kit festetni, 
Hogy eszébe jutott portréd' levétetni. 
A mi jó benned volt, majd mind elrontotta, 
Ő általa lettél tenmagad' bolondja. —
Mig tőled elválnék, fogadd jó tanácsom': 
Ne legyen olly sok vers nálad egy rakáson, 
A felét égesd meg, harmadát tűzre tedd, 
Lehet, hogy a többit talán közölheted. 
Minden tárgyról ne irj, ami eszedbe jut, 
Mer ugy verselgetni Farkas [Cserei Berei Farkas] komám is tud. 
Hidd el még egy kis vicz nem teszi a verset, 
S tenálad ez szokás; — jobb ha levetkezed. 
Könnyű előadás szép, s az egyszerűség, 
De ne legyen aztán csupa sületlenség.
Szép világ a költő' belső szívvilága.
Költői, ha ollykor eztet is kitárja.
De a ki csak mindig irkál önmagáról,
Fikarczot sem tartok én olly Poétáról.
A te szemed is tán be van pókhálózva,
S hiszed, hogy már te vagy a világ' központja.
Ezért írod aztán: hogy hol s mint mulattál,
Melly ablak alatt és kire kacsintottál,
Hogy hol és ki hitt meg nagy magyar ebédre,
Tartozik ez mind csak kis privátkörökbe.
Ép mint a gyermekek, fönnen dicsekesznek,
Ha nekiek gombot s piros csizmát vesznek.
A te Pegazusod olly mezőkön vágtat, 
Hol az ügyes legény gyakran jól arathat. 
Tetszik a pajkosság versben s az életben, 
Csak rontást ne tegyünk aztán az ízlésben. 
De te öcsém talán ezt nem is ösméred, 
S bor közt czimboráktól csak hiába kérded. 
A mi benned mondják, csak természetesség — 
Annak neve nálunk — vad neveletlenség. 
S a nyomott betűknek hosszabb állkapczájok, 
Minthogy ne tekintnénk egykissé reájok.
Végre még az sem szép: hogy te a költőket 
Egymásután csak ugy kapanyelezgeted. 
Hjah persze! Istók is szép lenne magában, 
Párja nem volna majd hetedhét országban. 
Amit magad hiszel, bajos elhitetni: 
Hogy jelesbet nálad sehol sem lelhetni. 
Absurdum ez öcsém, s nagy confidenczia, 
Sőt ami több: merő impertinenczia!
Most adsza parolát, hajtsd meg szépen magad', 
Mint illik — csinosan viseljed magadat. 
Ha költővé akarsz lenni e hazában, 
Járj el jól s okosan a költés dolgában. 
Memento, kis öcsém! s ha még találkozunk, 
Lehető hogy veled — kezet is foghatunk.

Augusztus 30. Életképek. II. 9. sz. 283. lapon a Hirlapi őr rovatában olvassuk a Honderű 8-ik számáról:
„— ,A régi jó Gvadányi Petőfihez' czimű versezet szerzője nincs megnevezve, mind a mellett azonban nem hinnők, hogy a szerkesztőtől ered, miután benne többi közt az is — és pedig ritkított betűkkel — szemére lobbantatik Petőfinek, miszerint olly igen szeret magáról beszélni s el-elmondogatni, hol és mint mulatott, hol és kire kacsintott, hol és ki hitta meg nagy magyar ebédre;... ugyanis nem tesszük fel a szerkesztőről, hogy amiket ő prózában szakadatlan mondogat, ugyanazt — így elfeledkezve — merné másban rosszalni. Egyébiránt a jó Gvadányi figyelemre méltó dolgokat mond el; de nem hisszük, miszerint mennyországban olly rosszul mulassa magát, hogy még ideje legyen, le árva földünkre sükerre nem számolható beszédeket hangoztatni."

Szeptember 2. Honderű. II. 9. sz. 175. lapon, három csillaggal jelzett névtelentől, akiről azonban tudjuk, hogy Szemere Miklós volt, vers jelent meg Petőfi ellen. Közöljük a hozzá csatolt eredeti jegyzetekkel.


"Aggtelekre érvén, vezetőt hívattam s fáklyákkal
ellátva magunkat, elindulánk a barlangba,
melyet Baradlának neveznek ottan,
 s mely mindjárt a falu mellett van.
A kálvinista rektor künn ácsorgott a ház előtt;
vezetőm meghívására ő is hozzánk szegődött."
(Uti levelek)
Az agtelki barlangban. 
Petőfy a kálvinista Rektorhoz.

Nagy tisztelettel nézz e névre
Melyet e falra karczolok!
Boruljanak a föld porába
Előtte minden rektorok! 
Bámulj! enyém az! s két országban 
Mint üstökösfark ugy ragyog ; 
Az ebrudon kiröppent Marczi 
Zöld éneklője én vagyok!

Már Csizió megjövendölte, 
Hogy egykoron híres leszek, 
Hogy (mi nagyapád sem volt) tábla-
Birói czimre szert teszek. — 
Beranger és Heine nyomában 
Mint a napszámos izzadok, 
Az ebrudon kiröppent Marczi 
Zöld éneklője én vagyok!

Volt egy szép hölgy, nem állhatott ki, 
Ha rá pislogtam, borzadott, 
Ha zajtaymentémre nézett,
Majd nyilalásig kaczagott, 
De én azért megénekeltem, 
Ez énekben sok köny potyog; 
Az ebrudon kiröppent Marczi 
Zöld éneklője én vagyok!

Tudd meg! tollamból jött világra 
A helység kalapácsa is, 
Édesdeden röhögnek rajta, 
Ha hallják: Jankó és Maris. 
Édes Gergely sem írt illy szépet, 
Nem zenge illyet még torok; 
Az ebrudon kiröppent Marczi 
Zöld éneklője én vagyok!

A kritikus mind szamár, bival, ló, 
Sok versem rosznak hirdeti, 
S a föld mindannyi kalapácsa 
Kalapácsát csak neveti; 
Mondom: szamár, veszett komondor, 
Ízlése nincs, azért morog; 
Az ebrudon kiröppent Marczi 
Zöld éneklője én vagyok!

E kar hatalmas bár a tollra, 
Hatalmasb volna kardra még, 
A hőskard czinketermetemhez 
Ugy-e, dicsőén illenék? 
Látom csodálsz, s csodálhatsz is mert 
Nálam nincs ember már nagyobb: 
Az ebrudon kiröppent Marczi 
Zöld éneklője én vagyok!

Szeptember 4. Pesti Divatlap. II. 23. sz. 710. 1. Két testvér (Január, 1845)

Szeptember 4. Pesti Divatlap. II. 23. sz. 725. lapján a lapszemlében így reflektál a Honderűnek: „A régi jó Gvadányi Petőfihez. Olly vers, melly ellenségtől jő, s ellenséges indulattal íratott, s mellynek nagyobb része inkább illenék tán magára az íróra, mint Petőfire."

Szeptember 6. Irodalmi őr. 5. sz. 33—37. lapokon Császár F. bírálatának befejezése [részletek]:

„A" Helység kalapácsa" egészen illő szüleménye Petőfi költőisége e' második időszakának. Műveltebb, sőt csak félig művelt olvasó is, boszankodással fogja e' könyvet magától eldobni; kendertilózáskor, hol a' lárma nagy, tengerifosztáskor és a' fonóházakban talán örömest hallgatnák 's még meg is kaczagnák, de ott meg majd felét 's alig értik. Ez „Hőskölteménynek" van czimezve, 's helyesen, a' mennyiben egy csapszéki verekedést hősi tettnek czimezhetni! Különös zagyvaléka ez a' legaljasabb póriasságoknak, és néhol a' legszebb, legtisztább költői képeknek. Rímnek semmi hire ezen úgynevezett népies hőskölteményben, mi csak azt mutatja, hogy Petőfi igen tudja, milly tárgyat milly alakba kell önteni, 's hogy ízlését a' közönségnek, mellynek számára különösen ír, nagyon szem előtt tartja. Versei mértéke egészen ad libitum; sorait majd daktylikus, majd spondaeus lábakon tánczoltalja vagy húzza-vonja, a' hogy jő. A' sok ismétlések legalább is öthat levélnyivel szaporították a' minden tekintetben sovány füzetkét. (...)

Ezen úgynevezett hőskölteményt követte a' ritka termékenységü írónak egy másik népies költeménye: „János Vitéz" czim alatt, mellyről már több dicséretest mondhatni. Mind külalak, mind gondolat itt már több népies elemet, több művészetet mutat. Kukoricza Jancsi meséje nem uj ugyan, de költő sok eredeti gondolattal, sok szép epizóddal fűszerezte azt. Itt nyelve is tisztább, gondolatai correctebbek; 's noha azon hivalkodó magasztalásokban, mellyeket a' kiadó mecaenas élőbeszédében fölhalmoz, nem osztozhatik is biráló: örömest vallja meg mégis, hogy itt Petőfit jobb ösvényen látja, mint egyéb ezen időszakbeli verseiben. Vissza-visszatér helyenként első kedves egyszerűségéhez, néhol egész a' legnaivabb szendeségig, csakhogy aztán megint megbicsaklik; 's azért alig hihető, mit az említett kiadó-mecaenas, e' költeményt illetőleg, Vörösmartyval mondat, t. i. „hogy ezen mű bármelly irodalomnak is diszére válnék." Biráló többet tesz fel Vörösmarty műismeretéről, mint hogy illyesmit hihetne. Mi a' kiadót illeti, az izlés igen különböző, 's igy neki valódi nagybecsű kincsül tűnhetett fel e' mű, mig más, szinte művelt olvasó, abban nem lát egyebet csinos, de eléggé untató népmesénél, mellyet a' testileg 's szellemileg kisdedek nagy örömmel fognak tizedszer, sőt századszor is hallani, de a' „műveltebb osztály meglett emberei" bizony unalmasan hajítanak tova a' harmadik, negyedik lapnál. Részökre abban sem mulatság, sem oktatás nincsen, 's így „a' nyers elöadású" mű maradand első, egyetlen rendeltetéséhez képest, kedves olvasmány a' faluháznál, a' csapszékekben és fonószobákban.
E' szempontból véve e' költeményt, annak sok szép részei vannak. Maga a' hős érdekes marad mindvégig; a mesében megtartva a' helyes bonyolitás 's meg különösen a' köznépnek annyira tetsző hihetetlenségek 's túlzásig vitt hazudozások. A' zsiványok, sárkányok, óriások, boszorkányok és tündérek, mindannyi kedves epizódokat képeznek a' műben, mellynek kivált tájfestései helyenként remektollal készültek. Igen sikerültnek, szépnek mondható jelesen a' IV. szám, mellyben a' hős bucsuzását, a' XX. hol annak az óriásokhoz jutását, a XXVI. hol a' tündérek országát írja le, 'sat. Illy helyeket olvasván, akaratlanul támad bennünk a' gondolat: vajha a' dústehetségű költő ne hagyná magát elragadtatni szilaj hevétől, ne letántorittatni a' művészet útjáról, ne pazarolná szép erejét silányságok végtelen számára, hanem kezdene tehetségéhez méltó tárgyak feldolgozásához.
Hogy a' csodások és hihetetlenségek egyik lényeges fűszere az illy népies költeményeknek, azt jól tudja biráló; de hogy hamis fogalmakat, alaptalan nép- és országismertetéseket kelljen azokban terjeszteni, azt nem tartja kiegészitő kelléknek. Tudjuk, hogy a' nép nagyon hiszi azt, mi nyomtatva van, 's így kár neki ollyasokat mondani, hogy „Taljánországban örökös tél vagyon," vagy, hogy „Francziaország és India határos," mert illyesmi butaságát növeli 's a' költemény sem nyer általa. (...)

Ugyancsak 1845-ben szakgatott a' munkás Petőfi czipruslombokat Etelke sírjáról, 's összefűzve azokat, átadá a' közönségnek, mint buslakodó musája gyászhangjait sírja felett egy, az élet tavaszában elhunyt kedves leánykának, kibe költő, miután meghalt, szerelmes lön, vagy legalább hívé, hogy az lőn.
Ezen czipruslombokban, ha nevét ki nem teszi, senki sem ismerendett Petőfire, kitől a' — sok dalaiban tanúsított — genialitást megtagadni nem lehet. De van még egy, mi e' versecskéit is bélyegzi: a' külalak elhanyagolása és correcttelensége. Képzelje az olvasó, hogy itt minden egyes vers, vagy legalább minden versszak, egy-egy cziprus-lomb, mellyet gondatlan elmerülésében szakgatott a' költő, s egymás mellé tűzött, akár illenek azok össze, akár nem. A' bort és kancsót, a' sok „adtát", itt érzelgő, erőltetett pityergés váltja fel, mellytől a' valódi érzés épen olly távol van, mint a' költői emelkedettség. Petőfi feltette magában, hogy ő a' derék Etelkét, mint boldogtalan szerető, megénekli, 's írt XXXIV  dalocskát emlékére  ugy,  a'  mint a' gondolat, mellyet szíve nem ismert, tollába jött. Innen magyarázható több helyütt azon hamis pathosz, melly, költő szokása ellenére, rémitő nagy szavakkal semmit sem mond, 's mire hasonlithatatlan példányul szolgál a' IX, számú dal, a' Xl-nek utolsó előtti versszaka, a' XXI-nek több sorai, 's a' t.; innen azon folytonos bukdosás és emelkedés a' képekben, többekben az érthetetlenség, mindenfelé az erőltetett hasonlítások, mellyek gyakran képtelenségekké válnak, 's az ismétlések eszmékben ugy, mint szavakban (...)

Hosszasban szólt talán biráló Petőfi költeményes munkáiról, mint akár önmaga kívánta, akár a' közönség várta volna; de tiszte ugy hozza magával, hogy vagy ne szóljon, vagy mondjon el mindent, mi költő műveinek olvasása közben lelkében fölmerült. Petőfi még most mindenesetre megérdemli, hogy a' kritika őt figyelemre méltassa ; benne kiapadhatatlan költői kincs rejleng, de mellyet ő pazarul, meggondolatlanul hoz napfényre, 's eredeti alaktalanságában szórja jobbadán közönség birtokába. Ha lelke el nem tompult még az igen sokszor érdemetlenül ráhalmozott dicsőítések mirigyétől, belőle még első ragyogású csillag fog támadni a' magyar költészet egén; ha visszavezethető még a' kellő ösvényre, nyert a' kritika, nyert a' magyar költészet, de nyerendett maga Petőfi is, mert hervadhatlan borostyán várja őt: azon uton maradva, mellyre tévedett, 's mellyen mostan jár, veszve van a' honnak, veszve önmagának; mert hirfűzére nem egyéb bűvös tó partjain nőtt virágszáloknál, mellyek rövid pillanatok után bájukkal életöket is elvesztik.Válasszon Petőfi a' maradandó hirnév 's a' rövid életű tömjénezés között.    Császár.

Szeptember 11. Pesti Divatlap. II. 24. sz. hátsó boriték-lapján: „Figyelmeztetés. Hogy a Petőfi Sándor verseinek Il-ik kötete mielőbb sajtó alá bocsátathassék: kéretnek azon t. ez. urak, kik előfizetők gyűjtésével megbizvák, hogy iveiket szerkesztőhivatalunkhoz, legfelebb a jövő hó 15-éig beküldeni szíveskedjenek."

Szeptember 25. Pesti Divatlap. II. 26. sz. 831—32. lapján Bérczy levelet ir Veszprémből, hol műkedvelő társaság rendezett előadást a kórház javára. „Kiemelendő P. Dániel, ki Petőfinek ,Ivás közben' czimű művét a kívánatig jól szavalá."

Október 2. Pesti Divatlap. II. 27. sz. 858 lapon: „Irodalmi levelek Constancziához. I. Petőfi és ellenségei' czimmel Szeverintől a következőket olvassuk:


Barabás Miklós rajza Petőfiről
„Igen örülök, hogy kegyed véleménye Petőfiről az enyémmel nagy részint egyező. — Bátran ki lehet mondani, hogy ő valódi lángész. Hibák nélkül ő sincs, mert gyarló halandó, esendő ember, de azért tűzlelke magas szárnyalatával, villámként tört magának saját, önállású utat a magyar irodalom egén, s most már a legfényesebb, legnagyobb csillagzatok közt ragyog ő itt, hideg gúnymosollyal
tekintve az apró, hulló csillagocskák irigy kacsintásait. Petőfi legnagyobb hibája az, hogy úgy ir, mint szive érez, agyveleje gondolkozik, — pedig tudja kegyed, mily nagy bűn ezt tennie, a finom világ zsarnoki convenientiáinak tudta s engedelme nélkül ? — Petőfi legnagyobb hibája az, hogy a természet egyszerű utján halad; mondja hát kegyed miként boldogulhatna ő ezen elmüvelt, természetlen világban, hol Shakespeare, Gőthe és Vieland bizonyos nemes-izlést, finomságot affectáló uracsok és hölgyecskék által, nyersnek, durvának, goromba tökfilkónak neveztetik, noha ők Nestroy vastag aljasságait, s Paul de Cock sikamlós regényeit suttomban a legnagyobb gyönyörrel nyeldesik. És nem borzasztó vétke-e az Petőfinek, hogy ő — a nép nyelvén szól ? — Csodálom, hogy ezen demokratiai merényért még eddigelé hűtlenségi pörbe nem idéztették azon ügyvédszellemű irók, költők (?), kik azt tartják költői nemesitett nyelvnek, s jó ízlésű beszédnek, melly minden harmadik szavában: „rezge, lenge, báj, pir, tünde, pisla" s több e féle czifra sallangú, de üres kifejezéseket emleget. — S vajon édes Constancziám, nem égre kiáltó vétke-e az Petőfinek, hogy mig más vágytársai henyélnek, vagy prózai hivataluk után járnak, avagy egy 8 soros költemény összeállításán 2 napig erőlködnek: ő azalatt jó kedvvel dolgozgat, s termékeny erénél fogva egy ülőhelyen 2—3 szép költeményt képes rögtönzeni, anélkül, hogy csak egy betűt is törölne abból, mit ihletett lelkének sugallata villámgyorsasággal hevenyész a papírra ? Végre pedig milly rettentő bűn az (kivált a többi szerkesztők szemében), hogy Petőfi egyedül a Pesti Divatlapba dolgozik! S Vahot Imre barátom őt a legtisztább hazafiui érdekből, s a homályban rejtező fényes talentumnak kellő kitüntetése tekintetéből, a vándor színészi élet nyomorai közül kiragadta, a fővárosi élet nagyobbszerű színpadára lépteté, s mint napról napra emelkedő nagy tehetséget, ereje szerint szellemileg, anyagilag pártolá, s még most is, évenkénti jó fizetésben részesiti, s nagyobb   munkáit is kiadja?  — Jó  izüt nevetne kegyed, ha látná a 22 éves mogorva Petőfit, midőn néha a P. Divatlap szerkesztője — mint leghívebb védőjénél betekint, s szenvedélyesen kel ki az őt méltatlanul bántó világ és a rajta rágódó kritikusok ellen, mig más részről az illy bántalmakat megszokott szerkesztő-barátja, egész hidegvérüséggel vigasztalja őt, illy forma tanácsával: „Ne gondolj velök, vesd meg őket, ne hallgass senkire, — csak te menj a magad utján, s te élni fogsz, még akkor is, midőn már irigyeid, rágalmazóid rég feledve lesznek!" — S erre aztán a mogorva költő egy időre ismét megnyugszik. Olvasta-e kegyed Császár bírálatát Petőfi valamennyi költeményeiről? — Ha igen, akkor bizonyosan tudom, hogy kegyed is velem, s többekkel együtt boszankodott azon bírálat méltatlanságán, s ferde, félszeg felfogású nézetein. Petőfit egészen más szempontból kell felfogni, méltányolni; ő nem betegesen érzelgő, üres elkoptatott szavakkal nyögdécselő, halvérű saloni poéta; ő az egészséges természet, a nép, mi több a tősgyökeres magyar nép költője, kinek legtöbb költeményét úr és pór egyaránt megérti, lelkesedve fogadja. — Van hazánkban egy költői, vagy inkább álköltői iskola, — mellynek tagjai közé tartozik a nevezett Cs. bíráló is —; s mivel ő kritikája által mintegy a maga iskoláját akarja dicsőíteni, kiemelni, vonjunk köztök egy kis párhuzamot. Cs. és hasonmásai verseiben ritkán lehet valami egészen uj, meglepő, eredeti főeszmét, fordulatot találni; ellenben Petőfinek minden költeménye egészen uj, egészen eredeti. Cs. és hasonmásainak versei kivül czifrák, csinosak, belül üresek; Petőfi ugyan néha pongyolán ir, de azért technikában, a külforma szép alakításában is mester, sőt sokszor egészen uj versnemben, s a legnehezebb formában is bámulandó könnyüséggel, s e mellett tartalmasan ir. Cs. és társainak versein sokszor feltűnik az erőtetett idegen gondolat, érzelem; mig Petőfinek gazdag versforrása önbelsejéből természetesen fakad és buzog fel magas szökelléssel. Cs. és hasonmásainak versei leginkább homályos, érthetlen  szóvirágokból fűzvék össze; mig Petőfinek legmélyebb gondolatai is kristálytisztán átlátszók, könnyen felfoghatók, egyszerűen szépek. Cs. és hasonmásainak versei szelíden, finoman érzelgők, de eszme és szív nélkül; Petőfi néha ugyan kemény, szilaj kifejezéseket is használ, de magas phantáziával s forró érzelemmel. Cs. és hasonmásainak versein az idegen, betanult nyelvek szelleme ömlik el kiválólag; mig Petőfi költeményeinek nyelve tiszta, eredeti tősgyökeres magyar. — Cs és hasonmásai annyira egyoldalúak, hogy alig tudnak egyébről, mint a szerelem és haza untatásig megénekelt tárgyairól epedezve, sopánkodva zengicsélni; Petőfi ellenben a legkülönfélébb, s még a legkisebb tárgyat is érdekesen énekli meg, változatos sokoldalúsága valóban csodálandó; ő majd vig, játszilag enyelgő, majd komoly, sötét; egyszer kedélyes, gyöngéd, máskor zordon, keserű; majd kedvesen, lágyan (de nem kórságosan) ömledező, majd ismét élesen-metsző gúnycsipős; néha gondolataival mint a fecske alant röpül, s vidámon fürdik meg a mindennapi tárgyak homokjában, majd ismét ragyogó képzeletével sasszárnyakon emelkedik fel a nap és csillagok honába. Szóval, mig Cs. et comp. versei hidegen hagynak bennünket: Petőfi közönségét költeményei varázsával át meg áthatja, megnevetteti, könnyekre indítja, fölingerli — gyakran önmaga ellen is, majd ismét megengeszteli, fölviditja, jóra és szépre tanitja, a természet tiszta forrásához ügyekszik visszavezetni, lelkesedésre gyújtja, elérzékenyiti, keservre hangolja, öröm- és kéjre hevíti, majd élethü képeket mutató tükröt tart elébe, majd ismét felragadja őt egy ismeretlen tündérvilágba, mellynek illatos virágai közé szeretnők eltemetni bűvölt szellemünket! — Illy nagy és olly sokféle hatást idéznek elő Petőfi költeményei mindazokban, kik, a láng lelkével önálló utat tört, s a maga nemében nálunk most páratlan ifjú költő iránt jó indulattal viseltetnek, s őt mint költőt, a netalán gyarlóbb, s a műveltebb társas élethez simulni nem akaró privát embertől, méltányosan megkülönböztetik.
Petőfi fölötte ingerlékeny természetű, s innét az, hogy mivel többször  méltatlanul   bántották, olly  kifejezéseket használt ellenei irányában, mellyek azt látszottak mutatni, mintha ő igen elbizott volna.  Pedig higgye meg kegyed — ki Petőfit némileg szinte elbizottnak tartja — ő csak erejét, önbecsét férfiasan, álszemérem nélkül érező ember, s csak az a baja, hogy, mint más simább, fortélyosabb társai, álszerénységet nem tud affectálni. Ismerek én néhány magyar verselőt, ki Petőfinek nyomába sem hághat, s mégis a legnagyobb elbizottság-,   pöffeszkedés- és dölyffel ül a türelmes pegazuson, csakhogy ezen gyöngéjét a világ előtt ügyesen tudja rejtegetni; a világ pedig külszinből itél. — S leginkább  az illy középszerű, fanyar tehetséggel biró irkászok, s a mindenben gáncsoskodó kritikasterek üldözik, s rágalmazzák Petőfit; míg hazánk legfinomabb tapintatu, legalaposabb itéletű bírálói, millyenek Schedel Ferencz és Szemere Pál, mindenkor a legnagyobb méltánylattal emlékeznek a lángeszű Petőfiről (az első a Budapesti Híradóban, az utóbbi csak  privát körökben, de mindig lelkesedéssel, elragadtatással). Hiába   akarják   tehát   Petőfi   örökzöld koszorújának leveleit  lerágni   az  apró hernyók,   —   ők hasztalan  erőködéseik  közepeit le fognak  hullani az élet fájáról a feledés sírjába, s az általuk sárral dobált  költő, a méltányosabb   utódok   előtt   sértetlenül  s győzelmesen álland a halhatatlanság csarnokában.
Ez az én igénytelen véleményem, melly egyszersmind részrehajlatlan is, mert mint kegyed legjobban tudhatja, engem Petőfihez semmiféle önérdek nem köt; ő nekem se nem használhat, se nem árthat."

E czikk végén csillag alatti jegyzetben még a köv. sorok olvashatók: „Csodáljuk, hogy e levél írója nem említi azt, miként jelenleg egy magyar költő verseit sem fordítják oly sűrűen németre — mint a Petőfiéit, kinek mint látszik, napról-napra több védője akad méltatlan kritikusai ellenében. Szerk."


(Folytatjuk)

2013. január 11., péntek

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 12


(Endrődi Sándor nyomán)

1845

Az erdei lak - korabeli ábrázolás
Július 17. Pesti Divatlap. II. 16. sz. 485—87. 1. Az erdei lak. I—III. E versek alatt a köv. jegyzet áll: „Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén járván mind a hárman elhatároztuk, nem szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül ollyanforma tájképet adni. K. P. T." (Kerényi, Petőfi, Tompa.)

Július 17. Pesti Divatlap. 16. sz. 509. lapján olvasható: „Petőfi   Sándor  falura   vonta   magát,   hogy   egy,  az Egressy Gábor jutalomjátékául majdan adandó színműven — mellynek czíme „Zöldmarczi" (így) leend — annál nyugodtabban s háboritlan csendességben dolgozhassék."

Július 22. Honderű. II. 3. sz. 59. lapon egy aradi levelező a következőket irja:
„Mint halljuk (bár teljesednék!) lelkes ráczaink, kiknek az 'Életképek' aradi levelezője már jó adag borsot tört orruk alá, hogy a ,kis' levelezőnek ,nagy igazságát' tettel czáfolják meg: a ,Helység kalapácsa' halhatatlan szerzőjét Petőfi Sándort azon csodaszép ,néprománcz'-ért, mellyben a ,tehéncsordás' és ,kutyakölykök' burkoltainak a halhatatlanság múmiájába, arany emlékkoszorúval fogják megtisztelni. Lám lám! az érdem Siberiában is érdem marad! Óaradi maradi Koppantó Pál. Nyárhó 22-én."

Július 26. Életképek. II. 4. sz. 114—115.1. Uti jegyzetek. (Folyt.) 4-ik közl.

Július 26. Életképek. II. 4. sz. 120. lapon a Hírlapi őr:
„— ,Az erdei lak' czim alatt költői versenyt olvasunk Kerényi, Petőfi s Tompa közt. E barátságos versenyben nyertes a ,Pesti Divatlap' lőn, mellynek lapjai három jó versezettel gazdagabbak, mellyek közül Petőfiének nyújtjuk a koszorút, miután Kerényi magában is rövid és igénytelen, Tompának pedig különben tömött és eszmedús költeménye kelleténél hosszabbra van szőve.—" /a verseket lásd a közlemény végén/

Július 26. Életképek. II. 4. sz. 121. lapon az „Uti jegyzetek" harmadik közleményéről:
„— Petőfi folytatja uti jegyzeteit, s bennök még nagyobb rakonczátlansággal, még üresebb dolgokat mond el, mint miket olvasánk az első számban ; valóban sajnáljuk szerzőt, hogy efélék írására vesztegeti idejét, s pedig annál inkább, mivel a népszerű költés mezején megszokánk tőle többnyire jobbakat olvasni, s mivel ő maga is minduntalan visszatér azon öndicsérgetésekre, mellyek aztán, eféle uti jegyzetekben tartva, igen szánandó színben tűnnek fel. Kerek Magyarországon alig van jelenleg iró, ki a criticát ne óhajtaná s tőle megváltást nem várna irodalmunkra; egyedül P. az, ki, hol csak lehet, haragosan kel ki ellene; ezt azonban, mert neki kedves mulatsága, hagynánk abba;  —  de mint
lehet aztán e tömérdek gyülölséggel a critica iránt azon kíméletlen és valóban méltánytalan kifakadásokat összeegyeztetni, miket szerző a jelen számban is Sujánszky s Badacsonyi ellen intéz, ezt fejtse meg, aki szerzővel kezet fog ez iránti véleményekben."

Julius 31. Pesti Divatlap. II. 18. sz. 561. 1. Búcsú Kunszentmiklóstól.

Július 31. Pesti Divatlap. II. 18. sz. 568. lapon az Életképek 4. számáról: „Uti jegyzetek. Petőfitől. Vége következik."

Július 31. Pesti Divatlap. II. 18. sz. 574 1. Kunszentmiklós*, nyárhó 23 (Petőfi megtiszteltetése.) Petőfi Sándor közkedvességü költőnk e napokban városunkat meglátogatá, s mi őt ölelő karokkal fogadánk s irántai szeretetünk jeléül, ifjak és korosabbak, ösztönszerüleg gyűltünk össze kávéházunk egyik termébe, hova szállásáról közakarattal felkértük egy kis magyar barátságos lakoma elfogadására. Körünkben érezvén azon költőt, — kit ha kiképzelünk, a szárnyas pegazuson csillagok közt lovaglók sorából: a költészet jelen terén ollyan hiányt kénytelenitetünk tapasztalni, minőt a biblia szenvedne, ha abból Mózes öt könyvét kiszakitanók, — körünkben érezvén mondom őt, szilaj kedv — s határtalan örömre fakadtunk. — Az ebéd fölötti tömérdek áldomásivások szünet nélkül olvadtak össze, s egymást váltogaták. — Poharainkat fenékig ürítők azokért, kik azt megérdemlik, s ittunk sok jeles ember egészségéért, — Táncz és zene közt megfoghatatlan gyorsasággal beköszöntött az alkony, és szokásból is ismét asztal mellé ülénk s újra a vig szeszély és játszi elmés üdvözletek fűszerezék estebédünket, amidőn a terem oldalán levő ablakon keresztül, szemet vakitó fény özönlött be, és kivül összevágó dal hangzék — a megtisztelt költő egyik szép dala, és azok, kik szinte tiszteletlángra gyultak, a gymnasiumunkbeli költészet és szónoklat hallgatók valának; — közülök egy, a dana után, égő fáklyák lángjainál, Petőfit lelkes szónoklattal üdvözlé. Az ezt követő zajos éljen kiáltások után, elvégre csakugyan csend lön, Petőfi néhány szavakat intézett az iskolai ifjakhoz, és arczának néma kifejezésével köszöné meg a fáklyás megtiszteltetést. — Ezután még hajnalig mulatánk, s az elváláskor azon bánatos sóhaj szökött föl keblünkből: „hajh, mért nem lehet gyakrabban körünkben Petőfi!"   Bankos Károly.

Fenti csillag alatt a következő jegyzet áll: „Tisztelt   levelezőink   megbocsátanak,   hogy    tárgyhalmaz miatt, bizonyos ideig, t. i. máskép nem tehetjük, tudósításaikat   csak   kivonatban   adandjuk.        Szerk."

Augusztus 7. Pesti Divatlap. II. 19. sz. hátsó boritéklapon: „Sértés! Az Életképek hírlapi őre szót emel Petőfi ellen, Sujánszky és Badacsonyi mellett, hogy Uti jegyzeteiben hozzájok méltánytalan kifakadást intézett. Ez igen szép a hirlapi őrtől, de én méltán megsértve érzem magamat, hogy csak Badacsonyi és Sujánszky mellett szólal föl s egészen elhagy engem, kit Petőfi egyszerre bántott meg velök, s ki szintolly pietást igénylő nagy férfiú vagyok, mint e védelmezett urak közül akár egyik, akár másik. Kiribicza Istók m. p."

Augusztus 14. Pesti Divatlap, II. 20. sz. 618-625. lapokon: „Egy szépreményü költöncz életéből. Életkép" czimmel Uj Károlytól kissé terjengős elbeszélés jelent meg, melynek hőse Dalár Mátyás, ki „A naphoz" cz. költeményét beküldi a P. Divatlapnak. Nemsokára találkozik egy barátjával, ki elragadtatással beszél a költeményről s Matyi alig várja, hogy versét nyomtatásban olvashassa. Ebbéli szándékában azonban a kalandok egész tömege akadályozza meg, míg végül aztán kitudódik, hogy a P. Divatlapnak „A naphoz" cz. versét nem Dalár Mátyás, hanem Petőfi irta.

Augusztus 14. Pesti Divatlap. II. 20. sz. 630. lapon az Életk. 5-ik számáról:
„Uti jegyzetek, Petőfitől, e számban bevégezve. E jelen czikkben Petőfy (!) eredeti szelleme s modora ömlik el; elmésség, csipősség, helyes észrevétel több van benne egy lapon is, mint P. H. L. egész párizsi utazásában, s ennél fogva, bár több helyen megtetszik rajta a pongyolaság, fogytig megtartja érdekét. Nézetünk szerint hiba Petöfy-ben (!) az, hogy házias eszméit s gondolatit, melyeknek intra sindonem kellene maradniok, közönség elébe viszi — hogy a criticától irtózik, pedig őt az igazságos critica fogja délpontra segitni, hogy a hiúság itt-ott kitör belőle. Ezek közül azonban egyik sem szentlélek elleni bün. Csak haladjon Petőfy (!) az olly sok szerencsével megkezdett népköltészeti pályán, a maga egész eredetiségében, de a magasb ízlést mindig szeme előtt tartva, az okos szót, de a csakugyan okosat, mindig meghallgatva: akkor gyöngéi jelességei mellett elenyésznek."
Ehhez a szerkesztő csillag alatt a következő megjegyzést teszi: „Hanem az olly bangó beszédekre, millyeneket az Életképek bírálójától s a Honderűtől hall, — ne hallgasson ám. Csak az ítélheti meg Petőfy (!) házias modorban irt uti jegyzeteit, ki őt közelebbről ismeri. Ő a természet egyszerű fia, kire még az álműveltség, az álszemérem, és divat megrontólag nem hatott, ki úgy beszél, úgy ir, a mint érez. Ő nem hiu, nem dicsvágyó — hanem önbecsét érező, s ollyan egyenes és zordon, mint a tátrai fenyőfa, vagy mint az elefánt lába, melly soha senki előtt meg nem hajol. A mit ő benne hiu elbizottságnak tartanak, az nem egyéb őszinte, jó szívből eredő kedélyes dévajkodásnál s a világ ferde ítéleteivel nem sokat törődő gondatlanságnál. E romlott, elmívelt világban ritka az illy egyéniség, s a mit ő benne sokan hibának tartanak, — az valóban nézetem szerint a legszebb erény. A szerk."

Augusztus 16. Irodalmi Őr, az Életk. melléklapja 4. sz. 25-29. lapjain Császár Ferencz bírálata:
Petőfi Sándor költeményes munkái.

a)   Versek.   Irta   Petőfi   Sándor.   1842—1844.   Budán   a 'magyar kir. egyetem betűivel, 1844.
b)  A ' Helység kalapácsa, Hősköltemény négy énekben Irta Petőfi Sándor. Budán a 'm. kir. egyetem betűivel. 1844.
c)  János  Vitéz.   Irta  Petőfi  Sándor.   Kiadta  Vahot   Imre. J845. Budán a' m. kir. egyetem betűivel u. a. évben,
d) Czipruslotnbok Etelka sírjáról. Irta Petőfi Sándor. Pest. Beiméi József betűivel. 1845.

Császár Ferenc, aki nem lett nagyobb költő
azáltal, hogy víz alá nyomta Petőfit
Petőfi Sándor nevét és költeményeit sokan ismerik e' hazában. Ő kiválólag egyike azon fiatal íróinknak, kiknek kifogyhatatlan költői tüze lehetlen, hogy el ne áradjon mindenfelé, a' hol és merre magyar lakik. Munkái gyorsabban követték egymást, mint hogy nevének ismétlés általi elterjedése általános és sikeres nem lett volna; ő maga, szapora művei miatt, inkább magasztaltaték bizonyos oldalról, semhogy a' közönségben kíváncsiság nem költetett volna iránta és művei iránt. Ő szorgalmasan és sokat írt, de szorgalmasan és sokszor dicsértetett is. Mindebből tehát természetes a következés, hogy Petőfi sokfelé és sokaktól dicséretesen ismertetik.
Ezt figyelembe véve 's költeményes munkáit, kivált pedig ujabb költeményeit, gondosan 's műszemmel átolvasva önkényt támad a' gondolat, hogy Petőfi műveinek bírálása nem könnyű 's nem is kellemes feladat. Itt nem-csupán 'a „genus irritabile vatum" lebeghet bíráló szeme előtt; itt maga a' specialitás aggályteljes lehet; mert Petőfi versei, mint mellyek, legalább korábbi időkben, általános tetszésben részesültek; s ő maga, mint ekkorig folytonos magasztalás tárgya, a' tömjéntől elmámoritva, a' dicsérések által elkényeztetve 's még a' csak nem-helyeslő ítélet iránt is (mint már volt példa rá) elbizottan lenézővé tétetve, bírálója állását egyképen nehezítik. De mindez ne rettentsen engem vissza szándékomtól 's ne szándékom kivitelében az igaz ösvénytől. Petőfi, valamint kritikán alul, ugy azon fölül sem áll. Biráló hite szerint, épen ő egyik legszomorubb tanúsága annak: hová visznek a' műérdektől vezérlett kritika hiányában mindinkább lábrakapó pajtások túlzott magasztalásai? Petőfiből, ha nálunk kellő tudományos-czélu kritika létezik, legjelesb költőink egyike leendett; mig most, elkaparva az első sikertől, a' helyett, hogy emelkednék, naponta alábbszáll a széppályán, mellyre kétségtelen hivatással lépvén, legszebb jövővel kecsegteté a költészet barátait! (...)
Három évi ihlet kifolyása van letéve a' könyvecskékben, mellyek czimét följebb idéztem. Petőfi 1842-ben lépett ki a' költői pályára. Az „Athenaeum" volt — ha nem csalódom — első, melly verseit közleni kezdette. A' fiatal költő, művei nyomán, föltűnt nemsokára; mert verseiben a' músa félreismerhetlen nyájassággal mosolygott. Szende egyszerűség, keresetlen csin, mélyebb érzés, egésséges humor, derült kedély, bánatos — de nem beteges, sőt erőteljes — képzelgés ömlöttek el váltogatva megjelent művein, 's különösen a' keserű humor, miben pedig olly szegény még mindig költészetünk, tevé feltűnővé 's nemsokára kedvessé Petőfit a' költészet minden baráti előtt. Egy hiányzott nála mindjárt kezdettől óta, a külalak tisztasága; de remélé mindenki, hogy az megjövend idővel, 's hogy, ha az ifjú kebel első hatalmasb lángja némileg csillapodandott, a' szabályokra, mellyek nélkül nem irt és nem irand senki maradandó becsű remeket, több ügyelettel leend a' képzeletdús költő.
Az idő folyt, Petőfi csüggedetlenül járt a sok szerencsével megkezdett pályán ; de szellembaráti reménye mindeddig teljesületlenül maradt. Ő termékeny költőisége virányán,  figyelmetlenül  tépte  és tépi a' legszebb, legillatosb virágokat, vegyesen a gyomfűvekkel, és koszorúba fűzve átadja azokat válogatatlanul a' közönségnek, a' műbarátnak; nem gondolva meg, hogy a' dudva árt magának a rózsának is, 's hogy a' gondos kertésznek ügyelnie illik és kell, nem arra, hogy sok virágot, sok zöldet termesszen kertében, de arra leginkább, hogy minél válogatottabb növények diszelgjenek gyommentes virágágyaiban, 's ügyelnie még arra is, hogy kerti ösvényei keresetlenül szabályosak és tiszták legyenek.
Biráló két időszakot lát Petőfi eddigi költői életében. — Az egyik kezdődik 1842-ben, és tart 1844-ig; ezen évben veszi kezdetét a' másik, 's tart szinte napjainkig.
Petőfi versei az első időszakból, a' költői dús tehetség kétségtelen jelei mellett, kedves keresetlenségökben is mélyebb érzést, tisztább ért mutatnak; a' külalak nem egészen tiszta ugyan, de ollyan, minőnél tisztábbat kezdőnél kívánni alig lehet; ollyan, melly jövő jelesség nyomait láttatja; az ép és kedves humor nem csap át szilaj betyárságba, a' művészet kellékei mellette nem feledtetnek; a' borkancsó és áldomás ritkábbak, a' sótlan kenyér és bakancs nem visznek kitűnő szerepet; szóval: ez időszak ollyan verseket hozott Petőfitől, mellyekben a' költészet barátja örömmel üdvözölte a' szép reményű ifjút, mint kiből a' magyar músa ihlése szólt, nemcsak a' műbarát, de minden romlatlanul művelt és művelendő magyarnak kebléhez. (...)
Mi egészen máskép áll a' dolog Petőfi költőiségének második időszakával! Ez bujándús számra, de annál soványabb belbecsre nézve. Itt a' külalak tisztasága már csak kivételképen mutatkozik, s' a' gondolat correctsége fehér holló: még a' káromlási műszavak, bor és kancsó, aljas pórkifejezések, et quae sunt hujus generis similia, majd versről versre hemzsegnek. Itt már csak mintegy eltévedve találkozunk az 1842-diki Petőfivel, csak ritkán ismerünk az egyszerűen kedves, a' komolyan éreztető szeszélyesen felderítő költőre! A' művészettől elpártolt músafi már többnyire büzhödt lapályokon vágtat mindig könnyű pegazával; a' magas Parnassus, az isteni Helikon, hol a szűz músák tiszta forrási csergedeznek, feledvék. Póroknak, a pórok legalsóbb, legnyersebb osztályának énekel többnyire a' költő 's nem a' népnek; mert feledte: hogy a' nép, nem ugyanaz a' betyársággal, az emberiség söpredékével. Mtísája ritkán emelkedik ki e' romlott lég köréből, jóllehet, a' hol és mikor kiemelkedik, a' kedveslantú ismerősre lehetlen viszont rá  nem  ismernünk.  (...)
Petőfi ezen időszakbeli aesthetikai ízlésének  minőségét tanúsítja a' 123. lapon álló költeménye:

Ebéd után.

Ugy jól laktam, hogy még! . . . 
Egyet nyújtózom, és 
Aztán tied vagyok, 
Imádott heverés!

Kölyök, pipát ide ...
Siess, a' nagyapád!
Nincs rútabb valami, 
Mint az a' lomhaság.

Add erébb hát, ökör! 
Én nyúljak érte tán ? 
Nem elég tőlem, hogy 
Föltátom rá a szám ? —

Istentelen legye! 
Ingerkedik velem ...
Kergesd el ... a' kutya 
Ott ül a' fülemen.

Disznó forró idő! . . . 
No semmi; legalább 
Ki ott kinn dolgozik, 
Nem hűti meg magát.
\
Ennek méltó mellékdarabja a' „Deákpályám" czimű versezet a' 149. lapon, mellyet igazolásomul szinte szükségesnek tartok ideírni:

Diligenter frequentáltam 
Iskoláim egykoron, 
Secundába ponált mégis 
Sok szamár professorom.

El sem obliviscálnak, mert 
Ha occasióm akadt: 
Kutyáliter infestáltam 
A' jó dominusokat; 'sat.

Ezek és hasonlók, vegyes számmal azok akarnának lenni a' költészetben, mik az úgynevezett genre-képek a' föstészetben; csakhogy Petőfi feledi azt, hogy a festész nem viszi át képeit az életből vászonra egész mezitlenségökben, ha azt akarja, hogy tiszta, szemérmes szemek azon meg ne botránkozzanak; 's ha cloákát fest is, ollyképen rejti el tartalmát, hogy a' néző az épület rendeltetését gyaníthassa ugyan, de ne lássa. Petőfi azon meggyőződésben látszik lenni, hogy „castis omnia casta"; 's így bátran állíthatja olvasói szeme elé a' legizetlenebb dolgokat is merő pongyolaságukban, sőt azt látszik hinni, hogy épen ez a művészet főérdeme? Kár, igen nagy kár, hogy illy csalódásban él. Ez által a' művészet valódi útjáról mindegyre távozik, 's megérjük ma-holnap, hogy kedves költője leend a' lőcsei kalendáriom olvasóinak, a' fonóházak látogatóinak, 'sat., de nem a' műveltebb polgároknak is. 
(...) 

(Folytatjuk)

Kerényi Frigyes
Az erdei lak
Költői verseny Petőfivel és Tompával

Erdős ormok alján, völgyi sík felett
Siető kis csermely kunyhóhoz vezet.
A kunyhó ledőlne, hogyha régi fák,
Régi ismerői, nem támasztanák;

Kéményen a fecske bizton száll bele,
Hisz csak olykor-olykor füstöl tűzhelye.
Ily szegény tanyához minek a sövény?
Csak azért, hogy ágas-bogas tetején
Elmulasson egy-két jókedvű madár,
Mely a tüske közt is fütyürészve jár.

A tavasznak még csak első híre jött,
S a vityilló népe már kiköltözött, -
Síró gyermekestűl künn lesz alkonyig.
Zugban a komondor mélyen aluszik.
Közelebb csak, édes zengő madarak,
Üres a ház, meg nem háborítanak.
Készülj új dalokra, kicsi zenekar,
A tavasz ha eljő, szép zenét akar;
Népszerű király az, merre csak halad,
Ily szegény tanyákat is meglátogat.

1845
Az Erdei lak emlékmű Eperjesen, a költői verseny
helyén

Tompa Mihály
Az erdei lak
(Költői verseny Kerényi- és Petőfivel 1845-ben)

Völgy felett, a bérc alatt, középen,
A behorpadt hegynek oldalában:
– Hallgatózva néma csend körűle, –
Nádkötésű kis lak áll magában.

A kis csermelyt rácsos ajtajánál
Át sem kell röpülni a madárnak;
Habtalan fut, szótlan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak.

Görcsös águ bükkel a sötét szílt,
– Mely a házat vészek ellen ójja: –
Udvarába eleven sövénnyel
Foglalá be régi jó lakója.

A vadszőlő gazdag levelével,
Mely magát a vért-telekre fonta:
Sátort képez, és a gazda, déli
Álmot alszik árnyában naponta.

Míg fiát a fatetőkre csalja
A piros tojásu vércsefészek;
Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel:
Héh, kakukk, kakukk! Szólj: meddig élek?

Zúg az élet, zúg vásári népe,
S nem hat a bérc egyszerű lakáig;
Néha hallik elhaló harangszó,
Szép idő ha gyors esésre válik.

Itt a hajnalt nem kakas kiáltja,
Van dalos madárja minden ágnak:
A rigófütty, gerlicék bugása,
S csattogánydal szépen összevágnak.

Fenn, kivágott cserfa törzsökéhez
Kötve, ing a vízmosás bürűje;
És a törzsök zúgva ki- s bejáró
Kék darázsok mézetlen köpűje.

Lenn a mélyben, szirt s fatorladék közt
Elvesz a bérc harsogó patakja;
Rejtekét a szirt s fatorladéknak
Smaragdszínű gyíkok népe lakja.

Hallgatás ül bércen, omladékon….
Meg-megrendül a vakond turása….
S hallik itt-ott vén cser oldalárul
Tarka harkály gyors kopácsolása.

Meg-megdördül csendes alkonyatban
Gyilkos csője a leső vadásznak;
Fel-fellobban bérctetőkön a tűz,
Ahol a szénégetők tanyáznak.

Tengeren csend és vihar. Hazája
Mérhetetlen tenger a szigetnek.
Rengetegben csend s vihar. Szigetje
E kicsiny lak a nagy rengetegnek.

Vadregényes erdőség vidéke!
Majd ha a tél fagybilincsbe zára:
Távol nézek hótakarta kunyhód
Felgomolygó kék füstoszlopára.

És ha éjjel a lak ablakából
Mécskanócok fényt lövellve égnek:
Azt hiszem, hogy mindez lüktetése
A megdermedt jégvidék szivének.

És lelkemben nyugtató hit éled:
Nem halt meg, csak alszik itt az élet!

1845

Petőfi Sándor
Az erdei lak
Költői verseny Kerényi és Tompával

Mint a szív az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bércek koszorúja;
Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,
Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.

Szalmafödelét beárnyékozza hűsen
Susogó erdőség rezgő lombozatja,
Min magát a vígan fütyülő rigófaj
És a búsan búgó vadgalamb ringatja.

Mint a kergetett őz, fut le gyors futással
Kis patak magasról a völgy mélységébe;
Kétfelől virágok, mint kacér leánykák,
Kandikálnak a víz fényes tükörébe.

S a viráglyánykákhoz jönnek az imádók,
Égő szenvedéllyel jönnek a vadméhek,
S élveznek szerelmet. Hej, de sok megjárja!
Vízbehullás vége részeg örömének.

A nap és a szellő szánakozva nézi;
Levelet hajít le a szellő, számára,
És ha fenn űl már ez életmentő sajkán,
Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.

A hegyek tetőin duzzadó emlőkkel
Jár az anyakecske gödölyéi mellett. –
Kikerült ettől s a vadméhektől mindig,
Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.

S búgó vadgalamb és fütyülő rigófaj
Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre…
Önmagáról tudja e lak népe, milyen
Édes a szabadság tiszta levegője.

Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény,
Mely parancsolatját mennydörögve adja:
Csak az égiháborúnak zeng koronként
Istentiszteletre buzdító szózatja.

És az isten jó, ő nem soká haragszik:
A dorgáló felhők torkait bezárván,
Újolag mosolyg… a megengesztelődött
Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.

Eperjes, 1845. április