2012. december 27., csütörtök

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 11


(Endrődi Sándor nyomán)

1845

Petőfi utazik
Május 27. Honderű. I. 40. sz. 420. lapon a Laprosta a P. Divatl. 6-ik számáról:
A szökevények, eredeti novella Petőfytől (!). E beszélyt inkább vázolat és tervnek semmint befejezett műnek kell tekintenünk, melly körülményen azért sajnálkozik rostáló, mivel e létező anyagokból csinos — és sok erkölcsi hatással biró — novellát lehet vala szerzőnek irnia; föltűnő továbbá az is, hogy a Divatlap igen érdemes szerkesztője midőn lapját a t. közönség pártfogásába ajánlandó a „Honderű" betűi számát az övéivel összevetve fölszámlálta, nem volt olly papirvesztegető mint most, mert itt is az általa úgynevezett franczia gyártmányi modort követve 15 az az tizenöt sorban, 25 az az huszonöt rövidnél rövidebb szó áll. Szép következetesség."
„E számban továbbá a költésze. kertje öt versvirággal gazdagodott. „A régi jó Gvadányi" Petőfytől (!). Azon könnyüség és régebben divatos népszerű magyarsággal van irva, mellyet a fiatal költő ugy látszik épen megróni akart. Ha e jó költemény szelleme csakugyan irónia, — miként nekünk ugy látszik, hogy az — akkor méltán éri szerzőt a kegyelethiány vádja, mert nem gondolta meg, mikép a ,régi jó Gvadányi igazi magyar beszédje' saját korszakához mérve a maga nemében classicus volt."

Május 27. Honderű. I. 40. sz. 421. lapon a Laprosta a P. Divatl. 7-ik számáról:
„E szám költeményei: Tavasz, Petőfytől (!). Az első oly jeles, minőt Petőfytől (!) csak várhatni. Ha a technikát mindig ugy szeme előtt tartaná, mint e versben, nem adna alkalmat bírálónak azon pongyolaság, sőt mondhatni gondatlanság fölött panaszkodni, mellyel legszebb, legeredetibb gondolatait mintegy papírra dobja; s ő sem kényszerülne szép tehetségei túlbecsülésében őszinte megrovóit salonias humanismussal „ugató ebeknek" nevezni. Higye el a fiatal költő, hogy miként a szép leány tündérbájai még szebbekké varázsoltatnak az ízletes öltözet által, ép ugy emeli a gondolat szépségét annak széptani szabályszerűsége. Vagy elfeledte-e, hogy sőt épen a lángész mindig bizonyos, habár öntudatlanul alkotott széptani szabályok szerint működik: s csak ő akarna hanyag versalkotásban, szabálytalanságban dicsőséget keresni?

Május 31. Életképek. I. 22. sz. 706. lapon a Hírlapi méh: „A költemények közül  egyedül csak Tompa  Mihály „Sűlyedés" czimü népregéjét (Életk.) tartjuk kiemelendőnek, mind tárgya, mind alakjára nézve, de különösen egyszerű, világos és tiszta előadása — s szép nyelvénél fogva, Petőfi versében „Mit szól a bölcs?" ha a benne előforduló eszmék még olly szépek s jelesek volnának is (de ezekről sem mondhatni azt), mindent elront ezen minden két sor után, s igy 16 sor után 16-szor előforduló,   csámcsogó  refrain: „Szikrát sem törődve, szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts." Ha már mi magyarokul rossz és félrímeket írunk is s néha valóban  nem írnunk lehetetlen; ha rímek helyett tiszta  puszta  rytmussal  tractáltatunk,  mint  itt: „barát— kivakarák" vagy: „kalap -alatt", ám, Isten neki! de „tölts— bölcs!" épen mint a  németnél  „Kling— klang!"  s  nyolcz versszakban tizenhatszor „tölts—bölcs!" ez egy kissé mégis sok egy egészséges hallású magvar embernek."

Június 5. Pesti Divatlap. II. 10. sz. a hátsó boríték-lapon a P. Divatl. előfizetési jelentésében: „A közkedvességű Petőfi Sándor továbbra is egyedül lapunkban zengendi szép dalait, és pedig ezentúl is minden számban fog vele találkozhatni az olvasó." Alább: „Ugyancsak az első szám mellett fog megjelenni Petőfinek igen jól talált arczképe is."

Junius 10. Honderű. III. év, I. félév. 42. sz. 461. 1. A Laprosta ez. rovatban a Pesti Divatlap 8-ik számáról írva :
Görgey „Petőfihez" ir dicsőítő éneket, mellyet ha szerző rövidebbre szed, nem épen rossz dolgozat leszen. De szabadjon itt egy kérdést tennünk: honnan van az, hogy míg a „Szózat", „Néphymnus", „Merengés" koszorús írója csak bizonyos ünnepélyek' alkalmával dicsőítetik egy Sárosy, Tárkányi és Sujánszkytól, bizonyos idő óta alig jelenik meg lap, mellyben Petőfihez intézett dicsőítő, magasztaló versezetek' Eduardo Cunigundája ne ismételtetnék. Nem szeretnők föltenni, hogy az epicuraeismús' annyi bor- és hasonnemű dalokban történt dicsőítése lelkesítené fiatal költőinket. Mi, ha szerkesztők volnánk, illy, csak nagy költőket illető dicsőítéseknek, azért sem adnánk helyet lapunkban, nehogy az ugy is elbízottat még elbizottabbá tevén, egyes hibáiban megerősítsük.

Junius 19. Pesti Divatlap. II. 12. sz. 358. 1. A naphoz. (1844.) Közvetlenül utána: Részegség a hazáért.

Junius 19. Pesti Divatlap. II. 12. sz. 375—6. lapon: Nyilt levél Vahot Imréhez. Kedves Imrém! Gömör egyik kellemes völgyében irom e sorokat K. R. uj barátom házánál, kinek vendégszeretete előtted is ismeretes. Mostanában nem igen csinálok verseket, miből az következik, vagy is mi annak az eredménye, hogy pompásan folynak napjaim. Akkor szoktam legdühösebben dolgozni, ha rosszul van dolgom. Egyébiránt van elég kész versem, sőt volt még Pestről eljöttemkor is annyi, mennyi egy esztendőre is sok lesz, ennélfogva lapod nem szenved e részben fogyatkozást.
Ad vocem vers! A hírlapi méh csak dehonestálgat engem példás fáradhatatlansággal. Nem bánom; irjak olly hitvány verset, mint az egyszeri, úgynevezett csodaszép költemény volt: Ha bánom. Ismerem azt a szennyes indító okot, mellynél fogva a hírlapi méh nekem — nekem esik; s hogy ezt teszi, nem csodálkozom, miután tudom: ki az a derék bogár. Az is felötlött, hogy a hírlapi méh azon írókat különösen kiemeli, s magasztalja, kik az egykori Regélőben léptek föl. Tudod honnan van ez ? én tudom.
A Honderű kritikusa meg a fölött lamentál, hogy nem akarok tanácsokat elfogadni. Már ebben igaza van. Biz én, nekem nem minden ember tanácsa kell, ollyan simplex fráteré éppen nem, mint ő, ki „a régi jó Gvadányi" czimű versemet — per deos immortales! — iróniának véli (A hírlapi méh meg azt a kadencziát, hogy: tölts, bölcs, rossznak tartja; hát nem kötözni való már az illyen ember vagy micsoda ?
Ezeken kivül az Életképekben még valami moly is rágódik rajtam .. . no ki látott ily xerxesi hadat ? bizony még kikergetnek hazámból.... hohó! de már azt még sem teszik: nem vagyok ollyan bolond, hogy egy-két bagoly huhogása által ki hagyjam magamat kergetni abból az országból, hol engemet annyian szeretnek.. . minden kritikusi anathemák daczára is. Szeretnek engemet, barátom, büszke indulattal irom le, mit napról-napra mindinkább tapasztalok. És azt is mondhatom neked, hogy arczképemet erősen várják, erősebben, semmint némely urak meg is álmodnák.                                    Petőfi Sándor.
május 29  óta Gőmör-megye táblabirája.

E levélhez csillag alatti jegyzetben a következő sorok vannak csatolva: „No hiszen még csak most fogják mondani kis lelkű irigyeid, hogy elbizott vagy. Jól teszed barátom, légy büszke, neked erre több jogod van, mint millióknak. Légy büszke s vesd meg a törpéket és a gazokat. A szerk."

Junius 28. Életképek. I. 26. sz. borirték lapján: „Petőfi, ki e napokban tért vissza Pestre, mint halljuk, Egressy Gábor jutalomjátékára ,Zöld Marczi' czimű eredeti drámán dolgozik."

Lisznyay

Julius 3. Pesti Divatlap. 11. 14. sz. 430. lapon Lisznyay Kálmán „Petőfi Sándorhoz. Pest, május 9-én 1845." cz. verse, mely alatt a következő jegyzet áll: „Ezen jellemző költemény után, mellyben szerző e lap szerkesztőjét is kitüntetésre méltatá, fölösleges volna Petőfi Sándornak jellemrajzát, külön rovatban megírnunk. Itt fölötte hiven van festve génialis barátunk szellemi arczképe. A szerk."
Maga a terjengős poéma igy szól:

Lelkemadta teremtette
Kunfia!
Verjen meg láncsókjaimnak
Zápora.
Lánczra kötlek ha hived el
Feledted:
Ölelésem legyen a láncz
Feletted,
Azokért az egészséges
Dalokért,
Mellyeket zengsz e beteg hon
Üdveért ! —

Sokan kértek, hogy beszéljek
Felőled :
Ki vagy ? mi vagy ? s mi lehet még
Belőled ?
S elmondtam, hogy már  bakancsos
Is valál
S vitézkedtél a szerelem
Harczinál.
Hol szép lány volt a tündérvár,
S ajkin át
Lőtted ajkad csókkal töltött
Pisztolyát,
Mig a szived vérző sebet
Nem kapott,
S e sebből növesztél Cziprus
Lombokot.
Melly szent búdnak hervadatlan
Koszorú ;
S lantod, most egy daltmenydörgő
Gyászború.
S igy a vaksors közlegénye
Lől te és
Legélesebb kardod lőn a
Szenvedés! . . .

Hogy rideg volt egy időre 
Az apád,
A művészet szent szerelme 
Volt a vád.
A szív legszebb szenvedélye
Nőtt beléd:
A színészet tündérföldjét
Míveléd.
S hogyha még a hivatásod
Érezed,
A szinészet angyalával
Fogj kezet!
Mert  barátom, a szinészet
És a lant,
Bűbájos két égi testvér
Itt alant.
S e két szellem egy kebelben
Összefér,
S mindkettőért dicsőség a
Pályabér.
Méltó társa valál Vahot
Imrének,
Az igazi magyar élet 
Hívének.
Mert ha talán tirajtatok 
Állana,
Még Jupiter is atillát 
Hordana
S a széles ég magyar divat-
Lap volna,
Mellyben honfidalt Szent Dávid 
Dalolna.
Forró napsugár lenne a 
Pennája,
A holdvilág tintatartó, 
S tintája
Piros hajnal, és betűk a 
Csillagok,
Hogy hazánknak üdvét irna 
Általok! . . .

Barnává szövődött sorsod
Tengerén,
Élted egy kalandbélelte
Kis regény.
S így tehát ha javasolnák
Még neked :
Hogy ne irj magadról annyi
Éneket:
A dalizlésben ne hallgass Senkire :
Zengj szivednek eredeti Kedvire. —
A poéta az istenek
Komája,
S egész ország szive hallgat
Reája:
Zengd tehát a népszabadság
Énekét,
Zengd a közjog s nemzetegység
Szellemét.
Zengj szerelmet, mellyet a hölgy
Bája szül,
Itt az édes kínos élet
Üdvéül.
Szeresd hamvában is azt a
Kis leányt.
Ki miatt most szerelemnek
Gyásza bánt.
Búdaloddal repeszd meg a
Kék eget,
Hadd törjön át Etelkédhez
Szellemed,
S mert kevés ki élvehalva
Hűn szeret,
Hűn szeretni megtaníthat
Éneked.

Zengd továbbá a nagy alföld
Síkjait,
A tősgyökös népéletnek
Titkait.
S légyen lantod egyszermind kedv
Forrása, 
S zengd, mi a magyar legősibb
Szokása,
S a borból, hogy meg ne ártson, 
Mint igyék,
Mellyben a kedv lelkesítő 
Lángja ég.
Így is sokszor hallottam azt
Beszélni :
Anakreon unokája 
Petőfi.
Emlékszel-e hogy barátok
Mint leltünk
Megkondult a  kedv harangja
Közöttünk;
Homlokodra ülteted a
Szivedet,
Olly nyilt valál! s megöleltem
Lelkedet.
S azóta még mindig tart ez
Ölelés.
S lőn közöttünk szenvedélyes
Kedvtelés.
S ha jött a bú, s hánykodott a
Sziv alatt:
Borral pirositád halvány
Ajkadat:
Tiz ujjal furdalád borzas
Hajadat,
S jellemvonásod bélyegzé
Arczodat;
Egy perczben a legkomolyabb
Fájdalom,
S más perczben a legszilajabb
Vigalom.
S — azt mondád : nincs jobb a nektár
Édinél,
Maga az öreg Isten is
Azzal él. —
Igyál tehát! Csokonai
Ha élne,
Örömében veled lantot
Cserélne.
Lelkemucscse! Pegazusod
Telivér,
Csakhogy mindig szomjas, mindig
Inni kér,
És felőled ugy forog a
Hirkerek:
— Kancsó mellett csinálsz  legszebb 
Verseket.
—  Így hát kelyheddel szünetlen 
Készen állj :
Érdekében áll a honnak
Hogy igyál.
Szükség lesz vig dalaidra
Jövőre,
Egy világra szóló nagy
Menyegzőre.
Erdély lesz a szép menyasszony
S kebelén
Magvarország a hatalmas
Vőlegény! —

Július 10. Pesti Divatlap. II, 15. sz. 471. lapon a lapszemlében:
„Uti jegyzetek. Petőfi Sándortól. (Folyt. köv.) Míg be nem lesz végezve, csak ez általános kifejezéssel élünk, hogy igen érdekes, mulattató s benne minden sorban Petőfi eredeti erére ismerhetni."

Július 10. Pesti Divatlap. II. 15. sz. 480. lapon: Pozsonyból írja egy levelező, hogy ott előadták a Szigligeti Szökött katoná-ját német átdolgozásban. „A dalokból, az első fölvonás végéni dalok nagy részt ki vannak hagyva, helyettük azonban máshol két új dal fordul elő, az egyik Petőfi ismert néprománcza: „Megy a juhász szamáron", a másik „Szülőföldem szép határa" kezdetű népdal, mit Julcsa énekel az utolsó fölvonásban, s mi sokkal jobban illik oda a néha Pesten daloltaknál." (A dalokat magyarul énekelték.)

Július 12. Életképek. II. 2. sz. 60. lapon a Hírlapi őr a P. Divatl. 14. számáról szólva:
„ —Petőfi Sándorhoz, költemény Lisznyai Kálmántól... Legalább van egy dolog, miben a' fiatalabb irói nemzedék valóban követésre méltó példát mutat sok veteranusnak és sokaknak saját fiatal bajtársai közül is; ők egyre-másra küldözgetik   egymásnak  a   magasztaló   leveleket,   mellyek vitelbérét a közönség fizeti, nyilvános tanúságául, milly nagy egyetértésben élnek egymással, míg némely mások az érintettek közül legfőbb kedvöket a perpatvarkodásban látszanak lelni. Egyébiránt a jelen versezet a költőnek a lap mai számához csatolt arczképét kiséri."

Július 12. Életképek. II. 2. sz. 61. lapon  a Hírlapi őr:
„— ,Uti jegyzetek' Petőfi Sándortól. Nem tudnánk egyhamar felmutatni valakit fiatal iróink közül, ki szerzőnél nagyobb mértékben haragunni látszassák a kritikára; pedig ha szerzőből irodalmunknak olly jeles férfia válandik, minőt belőle szép tehetségei után várhatunk, ezt egyedül a kritikának fogja köszönhetni. Sz. jelen uti jegyzeteit saját magának már gyakran elmondott dicséreteivel kezdi, a critica elleni haragos kifakadásokkal végzi, közben pedig egyebek közt bevádolja atyját az olvasó közönség előtt. Egyébiránt a czikk, melly legnagyobb pongyolasággal van írva, elmés akarna lenni, de czélját nem éri, mert sokszor igen jól jöhet ki valamely szójáték vagy mondat vigadó társaságban, mi aztán leirva nagyon vizenyőssé válik.*). . . Ha P. S. öt évig semmi prosát sem irna s egyszersmind verseit megtizedelné, tiz év múlva nagy köszönetet mondana e jó tanácsért."
A fenti csillag alatt Frankenburg Adolf szerk. a következő megjegyzést teszi:
„Megenged, tisztelt barátunk, hogy e véleményében részünkről nem osztozhatunk: a kedélyességnek, bármilly pongyolán és naivul nyilatkozzék is, nagy baráti vagyunk s azért Petőfy (!) uti jegyzeteit, ámbár Heine modorától, mellyet a fiatal iró követni látszik, kissé elütnek, nem érdektelen olvasmánynak tartjuk olvasóinkra nézve. Szerk."

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése