2012. február 2., csütörtök

A kidobott dáma (26)

Elekes Ferenc
HAJNALODIK



Eső esett az éjjel, fénylik az utca az ódon házak között. Kolozsvár. Valamikor egy hajnalon.
Senki nem kíséri haza a prímást, egyedül ballag, hóna alatt a hegedűvel, ázott a kalapja, ruhája, vizesek a házfalak is, talán a bor is vizes volt, amit adtak néki, akik azt húzatták, hogy szép asszonynak hókeblére...

Senki nem kíséri el a virradatban, talán csupán azok a megszokott melódiák, amiket százszor eljátszott már a kopott hegedűn. Talán csak azok. Azok kísérik el. S a csönd a kihalt utcán, amibe a nagy dínomdánom után belecsöppent.

Hajnalodik. Csatakos hajnal, de legalább jó a levegő, annyi cigarettafüst után.

Megszokta ő már ezeket a hajnalokat. Meg is únta talán a sok jókedvű embert, a mulatós fajtát, a pénzdobáló, rekedtre nótázó társaságot.

Lehet, ezt festette meg Mohi Sándor, ezt látom ezen a képen. Lehet.

Sok mindent meg lehet festeni, sok szép és rút tájat, vidéket, de az ember legbensőbb érzelmeit nem könnyű megfesteni. Mit is beszélek... Semmit sem könnyű megfesteni. Jól. Semmit. Egy síró, elkeseredett arc önmagáért beszél: a bánatot bele lehet komponálni egy arckifejezésbe.

Mohi egy prímás magányát, sorsát, egész életmódját úgy festette meg, hogy ebbe az eső utáni környezetbe helyezte. A kihalt, vizes utca környezetébe. Ódon falak közé.

Ez is egy módja a művészi kifejezésnek.

Nem látom az ember arcát. De mindent megtudok, vagy elképzelek róla a tartásáról, a környezetéről, arról a hangulatról, melyben a festő érdemesnek tartotta őt megmutatni.

Én kedvelem ezt a látásmódot. A Mohi Sándorét. Mert nem magyaráz, nem locsog, nem kiabál. Képzeletemre bízza az élet egy részletét, amelyet ő fontosnak tartott fölmutatni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése