2012. december 27., csütörtök

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 11


(Endrődi Sándor nyomán)

1845

Petőfi utazik
Május 27. Honderű. I. 40. sz. 420. lapon a Laprosta a P. Divatl. 6-ik számáról:
A szökevények, eredeti novella Petőfytől (!). E beszélyt inkább vázolat és tervnek semmint befejezett műnek kell tekintenünk, melly körülményen azért sajnálkozik rostáló, mivel e létező anyagokból csinos — és sok erkölcsi hatással biró — novellát lehet vala szerzőnek irnia; föltűnő továbbá az is, hogy a Divatlap igen érdemes szerkesztője midőn lapját a t. közönség pártfogásába ajánlandó a „Honderű" betűi számát az övéivel összevetve fölszámlálta, nem volt olly papirvesztegető mint most, mert itt is az általa úgynevezett franczia gyártmányi modort követve 15 az az tizenöt sorban, 25 az az huszonöt rövidnél rövidebb szó áll. Szép következetesség."
„E számban továbbá a költésze. kertje öt versvirággal gazdagodott. „A régi jó Gvadányi" Petőfytől (!). Azon könnyüség és régebben divatos népszerű magyarsággal van irva, mellyet a fiatal költő ugy látszik épen megróni akart. Ha e jó költemény szelleme csakugyan irónia, — miként nekünk ugy látszik, hogy az — akkor méltán éri szerzőt a kegyelethiány vádja, mert nem gondolta meg, mikép a ,régi jó Gvadányi igazi magyar beszédje' saját korszakához mérve a maga nemében classicus volt."

Május 27. Honderű. I. 40. sz. 421. lapon a Laprosta a P. Divatl. 7-ik számáról:
„E szám költeményei: Tavasz, Petőfytől (!). Az első oly jeles, minőt Petőfytől (!) csak várhatni. Ha a technikát mindig ugy szeme előtt tartaná, mint e versben, nem adna alkalmat bírálónak azon pongyolaság, sőt mondhatni gondatlanság fölött panaszkodni, mellyel legszebb, legeredetibb gondolatait mintegy papírra dobja; s ő sem kényszerülne szép tehetségei túlbecsülésében őszinte megrovóit salonias humanismussal „ugató ebeknek" nevezni. Higye el a fiatal költő, hogy miként a szép leány tündérbájai még szebbekké varázsoltatnak az ízletes öltözet által, ép ugy emeli a gondolat szépségét annak széptani szabályszerűsége. Vagy elfeledte-e, hogy sőt épen a lángész mindig bizonyos, habár öntudatlanul alkotott széptani szabályok szerint működik: s csak ő akarna hanyag versalkotásban, szabálytalanságban dicsőséget keresni?

Május 31. Életképek. I. 22. sz. 706. lapon a Hírlapi méh: „A költemények közül  egyedül csak Tompa  Mihály „Sűlyedés" czimü népregéjét (Életk.) tartjuk kiemelendőnek, mind tárgya, mind alakjára nézve, de különösen egyszerű, világos és tiszta előadása — s szép nyelvénél fogva, Petőfi versében „Mit szól a bölcs?" ha a benne előforduló eszmék még olly szépek s jelesek volnának is (de ezekről sem mondhatni azt), mindent elront ezen minden két sor után, s igy 16 sor után 16-szor előforduló,   csámcsogó  refrain: „Szikrát sem törődve, szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts." Ha már mi magyarokul rossz és félrímeket írunk is s néha valóban  nem írnunk lehetetlen; ha rímek helyett tiszta  puszta  rytmussal  tractáltatunk,  mint  itt: „barát— kivakarák" vagy: „kalap -alatt", ám, Isten neki! de „tölts— bölcs!" épen mint a  németnél  „Kling— klang!"  s  nyolcz versszakban tizenhatszor „tölts—bölcs!" ez egy kissé mégis sok egy egészséges hallású magvar embernek."

Június 5. Pesti Divatlap. II. 10. sz. a hátsó boríték-lapon a P. Divatl. előfizetési jelentésében: „A közkedvességű Petőfi Sándor továbbra is egyedül lapunkban zengendi szép dalait, és pedig ezentúl is minden számban fog vele találkozhatni az olvasó." Alább: „Ugyancsak az első szám mellett fog megjelenni Petőfinek igen jól talált arczképe is."

Junius 10. Honderű. III. év, I. félév. 42. sz. 461. 1. A Laprosta ez. rovatban a Pesti Divatlap 8-ik számáról írva :
Görgey „Petőfihez" ir dicsőítő éneket, mellyet ha szerző rövidebbre szed, nem épen rossz dolgozat leszen. De szabadjon itt egy kérdést tennünk: honnan van az, hogy míg a „Szózat", „Néphymnus", „Merengés" koszorús írója csak bizonyos ünnepélyek' alkalmával dicsőítetik egy Sárosy, Tárkányi és Sujánszkytól, bizonyos idő óta alig jelenik meg lap, mellyben Petőfihez intézett dicsőítő, magasztaló versezetek' Eduardo Cunigundája ne ismételtetnék. Nem szeretnők föltenni, hogy az epicuraeismús' annyi bor- és hasonnemű dalokban történt dicsőítése lelkesítené fiatal költőinket. Mi, ha szerkesztők volnánk, illy, csak nagy költőket illető dicsőítéseknek, azért sem adnánk helyet lapunkban, nehogy az ugy is elbízottat még elbizottabbá tevén, egyes hibáiban megerősítsük.

Junius 19. Pesti Divatlap. II. 12. sz. 358. 1. A naphoz. (1844.) Közvetlenül utána: Részegség a hazáért.

Junius 19. Pesti Divatlap. II. 12. sz. 375—6. lapon: Nyilt levél Vahot Imréhez. Kedves Imrém! Gömör egyik kellemes völgyében irom e sorokat K. R. uj barátom házánál, kinek vendégszeretete előtted is ismeretes. Mostanában nem igen csinálok verseket, miből az következik, vagy is mi annak az eredménye, hogy pompásan folynak napjaim. Akkor szoktam legdühösebben dolgozni, ha rosszul van dolgom. Egyébiránt van elég kész versem, sőt volt még Pestről eljöttemkor is annyi, mennyi egy esztendőre is sok lesz, ennélfogva lapod nem szenved e részben fogyatkozást.
Ad vocem vers! A hírlapi méh csak dehonestálgat engem példás fáradhatatlansággal. Nem bánom; irjak olly hitvány verset, mint az egyszeri, úgynevezett csodaszép költemény volt: Ha bánom. Ismerem azt a szennyes indító okot, mellynél fogva a hírlapi méh nekem — nekem esik; s hogy ezt teszi, nem csodálkozom, miután tudom: ki az a derék bogár. Az is felötlött, hogy a hírlapi méh azon írókat különösen kiemeli, s magasztalja, kik az egykori Regélőben léptek föl. Tudod honnan van ez ? én tudom.
A Honderű kritikusa meg a fölött lamentál, hogy nem akarok tanácsokat elfogadni. Már ebben igaza van. Biz én, nekem nem minden ember tanácsa kell, ollyan simplex fráteré éppen nem, mint ő, ki „a régi jó Gvadányi" czimű versemet — per deos immortales! — iróniának véli (A hírlapi méh meg azt a kadencziát, hogy: tölts, bölcs, rossznak tartja; hát nem kötözni való már az illyen ember vagy micsoda ?
Ezeken kivül az Életképekben még valami moly is rágódik rajtam .. . no ki látott ily xerxesi hadat ? bizony még kikergetnek hazámból.... hohó! de már azt még sem teszik: nem vagyok ollyan bolond, hogy egy-két bagoly huhogása által ki hagyjam magamat kergetni abból az országból, hol engemet annyian szeretnek.. . minden kritikusi anathemák daczára is. Szeretnek engemet, barátom, büszke indulattal irom le, mit napról-napra mindinkább tapasztalok. És azt is mondhatom neked, hogy arczképemet erősen várják, erősebben, semmint némely urak meg is álmodnák.                                    Petőfi Sándor.
május 29  óta Gőmör-megye táblabirája.

E levélhez csillag alatti jegyzetben a következő sorok vannak csatolva: „No hiszen még csak most fogják mondani kis lelkű irigyeid, hogy elbizott vagy. Jól teszed barátom, légy büszke, neked erre több jogod van, mint millióknak. Légy büszke s vesd meg a törpéket és a gazokat. A szerk."

Junius 28. Életképek. I. 26. sz. borirték lapján: „Petőfi, ki e napokban tért vissza Pestre, mint halljuk, Egressy Gábor jutalomjátékára ,Zöld Marczi' czimű eredeti drámán dolgozik."

Lisznyay

Julius 3. Pesti Divatlap. 11. 14. sz. 430. lapon Lisznyay Kálmán „Petőfi Sándorhoz. Pest, május 9-én 1845." cz. verse, mely alatt a következő jegyzet áll: „Ezen jellemző költemény után, mellyben szerző e lap szerkesztőjét is kitüntetésre méltatá, fölösleges volna Petőfi Sándornak jellemrajzát, külön rovatban megírnunk. Itt fölötte hiven van festve génialis barátunk szellemi arczképe. A szerk."
Maga a terjengős poéma igy szól:

Lelkemadta teremtette
Kunfia!
Verjen meg láncsókjaimnak
Zápora.
Lánczra kötlek ha hived el
Feledted:
Ölelésem legyen a láncz
Feletted,
Azokért az egészséges
Dalokért,
Mellyeket zengsz e beteg hon
Üdveért ! —

Sokan kértek, hogy beszéljek
Felőled :
Ki vagy ? mi vagy ? s mi lehet még
Belőled ?
S elmondtam, hogy már  bakancsos
Is valál
S vitézkedtél a szerelem
Harczinál.
Hol szép lány volt a tündérvár,
S ajkin át
Lőtted ajkad csókkal töltött
Pisztolyát,
Mig a szived vérző sebet
Nem kapott,
S e sebből növesztél Cziprus
Lombokot.
Melly szent búdnak hervadatlan
Koszorú ;
S lantod, most egy daltmenydörgő
Gyászború.
S igy a vaksors közlegénye
Lől te és
Legélesebb kardod lőn a
Szenvedés! . . .

Hogy rideg volt egy időre 
Az apád,
A művészet szent szerelme 
Volt a vád.
A szív legszebb szenvedélye
Nőtt beléd:
A színészet tündérföldjét
Míveléd.
S hogyha még a hivatásod
Érezed,
A szinészet angyalával
Fogj kezet!
Mert  barátom, a szinészet
És a lant,
Bűbájos két égi testvér
Itt alant.
S e két szellem egy kebelben
Összefér,
S mindkettőért dicsőség a
Pályabér.
Méltó társa valál Vahot
Imrének,
Az igazi magyar élet 
Hívének.
Mert ha talán tirajtatok 
Állana,
Még Jupiter is atillát 
Hordana
S a széles ég magyar divat-
Lap volna,
Mellyben honfidalt Szent Dávid 
Dalolna.
Forró napsugár lenne a 
Pennája,
A holdvilág tintatartó, 
S tintája
Piros hajnal, és betűk a 
Csillagok,
Hogy hazánknak üdvét irna 
Általok! . . .

Barnává szövődött sorsod
Tengerén,
Élted egy kalandbélelte
Kis regény.
S így tehát ha javasolnák
Még neked :
Hogy ne irj magadról annyi
Éneket:
A dalizlésben ne hallgass Senkire :
Zengj szivednek eredeti Kedvire. —
A poéta az istenek
Komája,
S egész ország szive hallgat
Reája:
Zengd tehát a népszabadság
Énekét,
Zengd a közjog s nemzetegység
Szellemét.
Zengj szerelmet, mellyet a hölgy
Bája szül,
Itt az édes kínos élet
Üdvéül.
Szeresd hamvában is azt a
Kis leányt.
Ki miatt most szerelemnek
Gyásza bánt.
Búdaloddal repeszd meg a
Kék eget,
Hadd törjön át Etelkédhez
Szellemed,
S mert kevés ki élvehalva
Hűn szeret,
Hűn szeretni megtaníthat
Éneked.

Zengd továbbá a nagy alföld
Síkjait,
A tősgyökös népéletnek
Titkait.
S légyen lantod egyszermind kedv
Forrása, 
S zengd, mi a magyar legősibb
Szokása,
S a borból, hogy meg ne ártson, 
Mint igyék,
Mellyben a kedv lelkesítő 
Lángja ég.
Így is sokszor hallottam azt
Beszélni :
Anakreon unokája 
Petőfi.
Emlékszel-e hogy barátok
Mint leltünk
Megkondult a  kedv harangja
Közöttünk;
Homlokodra ülteted a
Szivedet,
Olly nyilt valál! s megöleltem
Lelkedet.
S azóta még mindig tart ez
Ölelés.
S lőn közöttünk szenvedélyes
Kedvtelés.
S ha jött a bú, s hánykodott a
Sziv alatt:
Borral pirositád halvány
Ajkadat:
Tiz ujjal furdalád borzas
Hajadat,
S jellemvonásod bélyegzé
Arczodat;
Egy perczben a legkomolyabb
Fájdalom,
S más perczben a legszilajabb
Vigalom.
S — azt mondád : nincs jobb a nektár
Édinél,
Maga az öreg Isten is
Azzal él. —
Igyál tehát! Csokonai
Ha élne,
Örömében veled lantot
Cserélne.
Lelkemucscse! Pegazusod
Telivér,
Csakhogy mindig szomjas, mindig
Inni kér,
És felőled ugy forog a
Hirkerek:
— Kancsó mellett csinálsz  legszebb 
Verseket.
—  Így hát kelyheddel szünetlen 
Készen állj :
Érdekében áll a honnak
Hogy igyál.
Szükség lesz vig dalaidra
Jövőre,
Egy világra szóló nagy
Menyegzőre.
Erdély lesz a szép menyasszony
S kebelén
Magvarország a hatalmas
Vőlegény! —

Július 10. Pesti Divatlap. II, 15. sz. 471. lapon a lapszemlében:
„Uti jegyzetek. Petőfi Sándortól. (Folyt. köv.) Míg be nem lesz végezve, csak ez általános kifejezéssel élünk, hogy igen érdekes, mulattató s benne minden sorban Petőfi eredeti erére ismerhetni."

Július 10. Pesti Divatlap. II. 15. sz. 480. lapon: Pozsonyból írja egy levelező, hogy ott előadták a Szigligeti Szökött katoná-ját német átdolgozásban. „A dalokból, az első fölvonás végéni dalok nagy részt ki vannak hagyva, helyettük azonban máshol két új dal fordul elő, az egyik Petőfi ismert néprománcza: „Megy a juhász szamáron", a másik „Szülőföldem szép határa" kezdetű népdal, mit Julcsa énekel az utolsó fölvonásban, s mi sokkal jobban illik oda a néha Pesten daloltaknál." (A dalokat magyarul énekelték.)

Július 12. Életképek. II. 2. sz. 60. lapon a Hírlapi őr a P. Divatl. 14. számáról szólva:
„ —Petőfi Sándorhoz, költemény Lisznyai Kálmántól... Legalább van egy dolog, miben a' fiatalabb irói nemzedék valóban követésre méltó példát mutat sok veteranusnak és sokaknak saját fiatal bajtársai közül is; ők egyre-másra küldözgetik   egymásnak  a   magasztaló   leveleket,   mellyek vitelbérét a közönség fizeti, nyilvános tanúságául, milly nagy egyetértésben élnek egymással, míg némely mások az érintettek közül legfőbb kedvöket a perpatvarkodásban látszanak lelni. Egyébiránt a jelen versezet a költőnek a lap mai számához csatolt arczképét kiséri."

Július 12. Életképek. II. 2. sz. 61. lapon  a Hírlapi őr:
„— ,Uti jegyzetek' Petőfi Sándortól. Nem tudnánk egyhamar felmutatni valakit fiatal iróink közül, ki szerzőnél nagyobb mértékben haragunni látszassák a kritikára; pedig ha szerzőből irodalmunknak olly jeles férfia válandik, minőt belőle szép tehetségei után várhatunk, ezt egyedül a kritikának fogja köszönhetni. Sz. jelen uti jegyzeteit saját magának már gyakran elmondott dicséreteivel kezdi, a critica elleni haragos kifakadásokkal végzi, közben pedig egyebek közt bevádolja atyját az olvasó közönség előtt. Egyébiránt a czikk, melly legnagyobb pongyolasággal van írva, elmés akarna lenni, de czélját nem éri, mert sokszor igen jól jöhet ki valamely szójáték vagy mondat vigadó társaságban, mi aztán leirva nagyon vizenyőssé válik.*). . . Ha P. S. öt évig semmi prosát sem irna s egyszersmind verseit megtizedelné, tiz év múlva nagy köszönetet mondana e jó tanácsért."
A fenti csillag alatt Frankenburg Adolf szerk. a következő megjegyzést teszi:
„Megenged, tisztelt barátunk, hogy e véleményében részünkről nem osztozhatunk: a kedélyességnek, bármilly pongyolán és naivul nyilatkozzék is, nagy baráti vagyunk s azért Petőfy (!) uti jegyzeteit, ámbár Heine modorától, mellyet a fiatal iró követni látszik, kissé elütnek, nem érdektelen olvasmánynak tartjuk olvasóinkra nézve. Szerk."

(Folytatjuk)

2012. december 19., szerda

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 10



(Endrődi Sándor nyomán)


1845

Petőfi-illusztráció
Április 20. Pesti Divatlap. 23. sz. 374. lapon a következő szerkesztői értesítés olvasható: „Sz. Lajosnak. Petőfit érdeklő feleselése nem közölhető, miután Petőfi nem nyilvánitá azt, hogy  Sz. ur volna verseinek hirnöki bírálója. Egyébiránt jelen szükségtelen felszólalásával elég vigyázatlan volt Sz. elárulni azt, hogy a Hírnökben csakugyan ő birálta meg Petőfi verseit nem tiszta indulattal, hanem a Tavasz miatt keletkezett bosszuállási szenvedéllyel." Petőfi pedig csillag alatt e megjegyzést teszi a szerkesztő üzenetéhez : „Ugyan szerkesztő ur, mért nem tette ki már ennek az embernek a névét? Ha tudná ön, mint vásik arra foga, hogy nevét nyomva lássa! — Petőfi."

Április 22. Századunk. 32. sz. 250. lapon Szeberényi folytatja és befejezi a „Leleplezések" cz. s ezúttal III. számmal jelzett czikksorozatát:

Kérem a tiszt. olvasót, legyen egy kis béketüréssel, hogy olly sokat bajlódom saját személyemmel; hiszen reménylem, hogy ez alkalommal már elvégzem dolgomat ezekkel az emberekkel. Mint első számú czikkemben emlitém, Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor megtámadására válaszoltam, s azt a Divatlap szerkesztőjének el is küldtem. És azt hiszi talán valaki, hogy megtámadásra vonatkozó feleletet közlötte ? Ó, az nagyon csalatkozik! A Pesti Divatlap csupán olly czikkeket közöl (és ezeket már más lapokból is átveszi, mint péld. a Jelenkorból), mellyekben neki tömjéneznek, s mély hódolattal emelik ki az ő, és kedves pártfogoltja bokros érdemeit. A helyett ő inkább következő szavakkal utasította azt vissza: „Sz. Lajosnak Petőfit érdeklő feleselése nem közölhető (!?!?!?), miután Petőfi nem nyilvánitá azt, hogy Sz. ur volna verseinek hirnöki bírálója" stb. És ehhez a Pesti Divatlap lógósa következő megjegyzést tesz: „Ugyan szerkesztő ur, mért nem tette ki már ennek az embernek a nevét ? Ha tudná ön, mint vásik arra foga, hogy nevét nyomva lássa! — Petőfi."
Tehát válaszom nem volt közölhető. Ej, ej, édes szerkesztő ur, valóban nem ? És miért ? ha szabad kérdenem. Tán csak bizony azért, mert ez által az ön által ámitgatott közönségnek megnyíltak volna szemei, hogy nem mind arany, a mi  fénylik,  és önök szerelmetes Petőfijével v. Petrovicsával ellenvetéseimre nem tudtak volna felelni ? Be könnyű akkor polemizálni, ha az ellenfélnek vagy épen semmi, vagy pedig csupán azon ellenvetéseit juttatjuk a közönség elébe, mellyekre válaszolhatunk. Egy ideig hiszen csak sikerülend az olvasókat mystifikálni, de végre megnyílnak szemeik, és át kell látniok, mi kevés tisztelettel viseltetik irántok az olly szerkesztő, ki a hozzá érkezett czikkeket vagy elnyomja, vagy elcsűri csavarja, hogy egészen más jön ki belőlök, mint a mi szándékoltatott.
„Petőfi nem nyilvánitá azt, hogy Sz. ur volna verseinek hirnöki bírálója stb." Tehát még ezt is el akarja ön tagadni ? Ej uram, uram, Vahud uram, bizony az már csak nem szép dolog, ha szerkesztő nem tudja, mi közöltetett lapjában. Vagy azért mondja ezt, mivel kedves Petőfije v. Petrovicsa nem merte egyenesen nevemet kitenni, de kigyókint lappangva akart sérteni ? Végre még azt is el fogja ön akarni hitetni közönségével, hogy ön sem tartott P. versei bírálójának, holott pedig ott is kotyogott róla, hol az legkisebb összefüggésben sem állott. Ha már az ember annyira le akar aljasulni, hogy hazugságra vetemedik, akkor legalább legyen következetes, és ne feledje el ama szabályt: mendacem oportet esse memorem.
Hát a Petőfi sületlen elménczségére mit feleljek ? Ollyan biz az, mellyel a megszorult bűnös, midőn már látja, hogy nincs menekvésre mód, kínjában akarja még magát hasztalanul védelmezni. Hiszen nem említve azt, hogy sokkal előbb láttam nyomva nevemet, mint a szavakkal hősködő segédszerkesztő, ki nem egyszer tudakozta tőlem mikép intézze a dolgot, hogy csak egy verse közöltessék valamellyik hírlapban; nem említve — mondom — ezt, csak azt súgom meg az elméncz urnak: hogy ha nevemet nyomva szeretném látni, és ebbe olly szerelmes volnék, mint bizonyos szerkesztő hivatali apróbb bútorok, akkor azt eddig több ízben láthattam volna, mint ő maga; mert dolgozataimat nem közöltetném álnévvel. No, de ki tehet róla, hogy ez némelly főbe bele nem tud férni ?
Lásd, nyájas olvasó, il!y emberek vannak irodalmunk hősei közt, kikről a leplet egyszer már szükséges volt lerántani, nehogy alatta még tovább is űzzék csalárd játékukat, írjon valaki jót vagy rosszat, az nekik mindegy, csak esküdjék az ő zászlójokhoz, csak legyen elég aljas hiúságoknak hizelegni, érdemeiket magasztalni, vélt elleneiket, habár a legnagyobb tiszteletben álló férfiak volnának is, sárral dobálni és ők fölfogadják sanctuáriumokba. Ellenkező esetben, ha hibáikat felfödözöd, akkor bizonyos lehetsz, hogy minden eszközt — a legaljasbat is — megragadják bosszujok tölthetésére, és nincs szitok, melylyel az illy vakmerőt illetni nem rettegnének.
Végre ha olly gyöngédtelen akarnék lenni, millyen gyengédtelenséget magam iránt a Pesti Divatlap kapufájától búcsút vett Petrovics Sándortól tapasztalni kénytelen valék: akkor magánviszonyaink köréből én is nem egy adattal tudnék neki kedveskedni. De erre nézve utasítom őt egyedül öntudata szavára, melly — ugy hiszem — még végképen el nem tompult keblében, és ha csak ez nem fogja őt háborgatni, meggyőződhetik, hogy én bizony soha sem fogom.
Reménylem, mind a P. Divatlap szerkesztője, mind Petőfi meg fognak elégedni az eddigi vitákkal. Én nem egykönnyen adok okot fölélesztésére vagy folytatására; ha azonban újólag bántani fogok, akkor ismét megmutatom önöknek, hogy az én kardom sem fűzfa. Isten velünk.
Szeberényi.

Petőfi-illusztráció
Április 24. Pesti Divatlap. II. évn. 4, sz. boríték belső lapján:
„A Hírnökben — melly szinte csak ugy tengődik már, mint Toldi lova a szeméten — valami Szeberényi Lajos (mint hallom, emeritus vén deák), iszonyúan kezd szitkozódni, átkozódni Petőfi  s  e lap  szerkesztője ellen. És ugyan miért? Mert ama vén urficska haszontalan silány, verseit, s pöffeszkedő polémiáit Petőfi ellen, — ki mellett ő mint porszem a gazdag aranybánya irányában egészen elvesz, — szerkesztői meggyőződésünknél fogva határozottan visszautasítottuk. Szerk."

Április 24. Pesti Divatlap. II. 4. sz. a boríték hátsó lapján : „Eperjes. (Petőfi fáklyás zenével tiszteltetik.) Mióta a jó izlés a német komédiásoktól — kik az idén már harmadszor silányultak tönkre, a város becsületére — megszabadult; egymást éri nálunk a sok ,concert' mellyre minthogy rég megirá Vörösmarty a bírálatot ilyeténképen:

Tótágost áll a természet, ijedve lebuvik
A folyam árja, s kitér szikla, fa, hangod elől,

részletest leirására kár volna vesztegetni a drága tintát.— De szívesen említem meg azon fáklyás zenét, mellyel — a pár barátja látogatására Eperjesre jött — Petőfit, a főiskolai ifjúság megtisztelé. Lelkes beszéddel üdvözöltetvén, körül-belől igy felelt: Tisztelt barátaim ! Ez a legkedvesebb zene rám nézve mit életemben, hallottam, s kedvesebb e fény mint a rabnak a napsugár. Ha életem elsötétül, s a sors macskazenével tisztel meg: ez estére gondolván, fumigálni fogom bajaimat." stb. stb. Csillag alatti jegyzetben : Nemde különös! Az ország egyik szélén fáklyás zenével tisztelik meg a költőt, mig más szélén — a pozsonyi Hírnökben — átkokat szór fejére egy irigy boszuálló firkász. Valóban az ily macskanyávogást is csak fumigálni lehet.  A szerk. "

Április 26 - Életképek. I. 17. sz. 549. lapon a Hírlapi méh (ápr. 15—22.):
(Divatlap 3. sz.) „Petőfi „Öreg ura" alkalmasint már azon kötelezésének eredményeiből való, mellyel magát a Pesti Divatlapnak kötelezé, hogy minden számában ir neki egy-egy verset."

Május 1. Pesti Divatlap.  II.  5. sz.   135.  1.   Szerelem és bor.

Május 8. Pesti  Divatlap.  II.  6.   sz.  167.   1.  A régi jó Gvadányi.

Petőfi-illusztráció (A magyar nemes)

Május 8. Pesti Divatlap. II. 6. sz. 192. lapon: 

Egy szó Tarczy Lajos úrhoz.
Tisztelt professor ur! Ha már nem volt ön szíves — mint igérte — verseimből a Pápára járó példányokat elvinni s az illetőknek átadni: azt legalább szeretném, ha méltóztatott volna a dolog mibenlétét előfizetőimmel tudatni, (kik mind tagjai azon társaságnak, mellynek ön elnöke), mi által meg lettem volna kímélve azon piszkos megtámadástól a Hírnökben. Egyébiránt ha tudja azon Hirnöki ur a körülményeket, s mégis felszólalt: ügy ez csak becsületére válik .. . de e becsületet nem irigylem tőle. — Az ott hagyott példányokból csak egy jutott kezemhez; ha a többit megkapom (vagy az árát), ki lesznek elégítve t. ez. pápai előfizetőim, addig méltóztassék őket nyugtatni professor urnák; mert én oka nem vagyok. Petőfi.

Május 20. Honderű. III. év. II félév. 39. sz. 400 1. A Pesti Divatlap 5-ik számát bírálva a Laprosta cz. rovatban:
Ezután Petőfi kedvencz tárgyairól, a ,Szerelem és bor'-rul énekel. Versben sokan szeretik a pongyolaságot; mi e tekintetben azt mondjuk, hogy itt a pongyolaság, mint hölgyeknél, csak ugy szép ha ízletes; már vajjon lehet-e illyennek bélyegezni olly költeményt, melly a mellett hogy a versmértékre alig fordittatott benne némi gond, az elhamarkodás jeleit hordozza sorain? Petőfiben, kinek több gonddal irt dalait örömmel olvastuk, legnagyobb kár, hogy nem hallgat a tanácsadásra, mellynek a ,nonum prematur in annum' főaxiomája.

Görgei István könyve 48-ról
Május 22. Pesti Divatlap. II. 8. sz. 242. lapon „Petőfihez" czimmel Görgeytől* a következő vers jelent meg:

Eltávozám körödből 
S meleg barátkezet
A messzeségbe többé 
Nem nyújthatok neked.

Szobámban ülök multam 
Emlékivel magam, 
A kandaló tüzébe
Merengve czéltalan.

Künn a lengyel határnak 
Viharja haldokol 
Mint árva végsohajtás 
Halottnak ajkiról.

Ott nyúl a Tátra bércze 
A föllegekbe fel: 
Egy óriás kisértet 
Fehérlő leplivel.

Mikor derül ki újra 
A langy tavaszsugár? 
Mikor virul föl újra 
A téli zöld határ?

Mint vágyom én utána! 
Az ifjú kikelet 
Elhoz talán magával 
Karomba tégedet.

Ha eljösz, és ha újra 
Ölelve tartalak 
Talán hogy megtanulok 
Örülni ujolag!

Hiszen majd elbeszélem 
Miképen bánt velem 
Szegény-szegény fiúval 
Kegyetlen végzetem.

Vezetlek majdan én is 
Egy sirhalomhoz el. 
Talán komor barátod 
Halottja érdekel.

Miként Etelke sírját, 
Oly gazdag lombozat 
Hüsével nem borítja 
Az én halottamat.

Egy árva czipruságat 
Ültettem én is ott, 
De nem tudott megélni, 
Hidegtől elfagyott.

Ha részvevőn tekinted, 
Elmondom majd neked: 
E hant alá temettem 
Én is szerelmemet.

S a sír fölött ha nyújtasz 
Kezet barátilag, 
Talán hogy megtanulok 
Könnyezni ujolag . . .

— Ha majd karöltve járunk 
Zöld erdők árnyiban, 
A Kárpátok siója 
Mellettünk elrohan.

A kék egek fölöttünk, 
Tisztán mosolyganak: 
Tán megtanulok én is 
Mosolygni ujolag . . .

S ha fönt a csúcson állunk 
A föllegek felett, 
Mellettem senki sincsen 
Barátom kívüled,

Fölöttem senki sincsen 
Csak a szorult kebel 
Hőbb lüktetése mondja, 
Hogy isten van közel;

Jelenvaló sugalma 
Ha mennydörögve szól 
Lábunk alatt csatázó 
Boruk villámiból,

S alant beléremegnek 
Az ős granátfalak: — 
Talán hogy megtanulok 
Imázni ujolag.

* Nem találtam rá utalást, de joggal föltételezem, hogy ez a "Görgey" azonos Görgey Istvánnal, a 48-as tábornok jogász végzettségű öccsével, aki maga is cselekvő részese lett a március 15-i magyar forradalomnak. Cs. G.

(Folytatjuk)

2012. december 16., vasárnap

Kodály és az Öregek


Vámos László: A 80 éves Kodály
Ma reggel úgy fogadott internetes böngészőm nyitólapja (a Google), hogy az átmeneti rajzaplikációból az derült ki: Kodály Zoltán 130 éves lenne, ha még élne. Szerencsére, a szelleme él, s talán elevenebb, mint valaha.

Szívszorító ezen az évfordulón előbányászni Weöres Sándor megrendítő versét, amit a Mesternek ajánlott valamikor, 1933-ban, amikor jóformán még diáksapkát viselt.




Weöres Sándor:
ÖREGEK 
Kodály Zoltán mesternek

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé --
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban --
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízüen --
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jónapot, bácsi."

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,
egykedvü, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata --
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:

  "No gyere, tedd le."

A történetnek pedig folytatása van, mert Kodály mester nem maradt érzéketlen a gesztustól, s így kommentálta a neki dedikált verset:

""Weöres Sándor verseiben még mindig csörgedezik valami a magyar ritmusból, ő egyike annak a kevés magyar költőnek, aki sejti, hogy a magyar versnek nem szabad elszakítani a szálait, ami a magyar muzsikához köti. Még nem ismertem, mikor egy újságban, gondolom, a Pesti Hírlapban megjelent az Öregek, az ő arcképével, akkor még diák volt, diáksapkás képe volt ott. A vers mindjárt megkapott, mert ritkán hallani ilyen őszinte érzést, és főleg fiatal embertől, az öregek iránti szánalmat."

A kommentáláson túl Kodály egyúttal meg is zenésítette az Öregek-et, alább hallgathatjuk a jútubról letöltve, az Ars Nova Sacra Énekegyüttes előadásában, vezényel: Párkai István


video


Ráadásként - szintén a jútubról - Erdélyi-Szabó Zsuzsanna videóetüdjét láthatjuk-hallhatjuk: a döbbenetes jelenethez szuggesztíven elmondja nekünk az egész verset... (Bakter B.)


video

2012. december 10., hétfő

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 9


(Endrődi Sándor nyomán)

1845

Április 10. Pesti Divatlap. II. 2. sz. 59. lapon: A köri lakoma előtti napon a körünkből már eltávozott Petőfi több barátai a vadászkürtnél tartának bucsúlakomát, s a jeles költő számos szerencsekivánatok közt vált el tőlünk. Egressy Gábor lelkes szavalatokkal, s az „Életképekéből" ismeretes Kaján Ábel (Pack Albert) kifogyhatlan elmés ötleteivel, tréfáival füszerezé e kedélyes lakomát.

Április 15. Századunk. 30. sz. 233. lapon Szeberényi „Leleplezések I." czímmel a következőket írja:

Mindenek előtt van szerencsém önnek kedves Vahot (előbb Vachot vagy Vachott, olim Vahud) uram jelenteni, hogy utazásomból kivánt jó, friss egészségben, önnek — mint látandjuk — valószínűleg nem legnagyobb örömére, szerencsésen visszatértem. Most tehát kötelességemben áll adott szavamat beváltani, s az ellenem ön által támasztott gorombaságokat — szeget szeggel — visszatorolni.

A leleplezések során legelőször is magamat kell lelepleznem és a t. olvasóknak kinyilatkoztatnom, hogy a Hirnök 16. és 17-ik számaiban megjelent bírálatát Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor verseinek, én írtam. Czélom, mellyet ez által elérni kívántam, nem volt más, mint ezen jó uri embert, ki ellenem most olly dühösen föllépett, botlásaira figyelmeztetve eloszlatni azon gőzkört, mellyet hízelgői tömjénezése és saját elbizottsága, mellyből a szegénynek meglehetős adag jutott, alkottak, eloszlatni hogy kijelölt hibáit jövendőre kerülvén, belőle még jóra való költő válhassak. Ha bírálatomban tévedtem, mi nálam is, mint minden embernél igen könnyen megeshetik: szabadságában állott Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor urnak azt vagy okokkal megczáfolni, vagy pedig csupán elhagyván, tanácsomra nem ügyelve zsíros, veszett fenés, teremtettés, veszett ebes verseit tovább is folytatni. Hiszen nyelvünk ez által is nyer – a nyers kifejezések bőségében. De Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor nem ugy tett. Ő, ki maga magát Petrarcához hasonlítja -- (és jól megjegyezve, ezt ismét más álnév alatt teszi, hogy a szegény olvasó higye, miszerint őt csakugyan ennyire dicsőiték) ő hogy is tehetné ezt ? Balgatagság! Ő kapja magát inkább, hibásat és ártatlant egyiránt gyanúsítva, egy tuczat goromba pimaszság mellett kikürtöli, kiket hisz ő azon bírálat íróinak.

[Én a] következő czikket küldtem a Pesti Divatlap szerkesztőségéhez :
Anticritica non plus ultrája.
Tetszett e lapok 19-dik számában Petőfi urnak a veleszületett finomsághoz képest a legnagyobb illedelemmel nem ugyan egyenesen, de csak amúgy betürejtvényben lappangva azzal vádolni, mintha én verseivel egyetemben tönkre silányitani akartam volna. Már higye el, édes P. ur, hogy verseit minden hiányai mellett is sokkal jobbaknak tartom, semhogy e bírálat által tönkre silányithatók volnának. De ki is kötötte azt önnek orrára, hogy verseinek bírálója én vagyok? És föltéve, hogy én írtam volna az érdeklett bírálatot, mit tartozott nevem kitrombitálása oda? Vagy igaz, akkor a bírálat nem lehet competens; mert nevemet még nem kürtöltem ki munkáimmal, még nem másztam az ugorkafa tetejére, hol némelly iskolatársaim trónolnak. Mondja meg továbbá, mikor és mellyik szerkesztőséget árasztottam el verseimmel ? Vagy ha önhöz (nem a szerkesztőséghez) küldém verseimet, mint ön ismét hozzám a magáét megbirálás végett, az annyit jelentett, mintha a szerkesztőséghez küldettek volna? Vagy miért kért az édes (alias csárdás) hangú pacsirta véleményt műveiről nemcsak tanuló korában, de később is, midőn irói pályára lépett az ökörtől ? Táncsak tanulni akart tőle ? Végre miért nevezi czikkét adatnak? Hiszen ugy minden szemtelen ráfogás adat. És mi volt czélja az egésznek? azt alkalmasint ön maga sem tudja. A szerkesztőség pedig ha nem akarja nyilván részrehajlását és igaztalanságát bebizonyítani, valamint a vádnak, ugy a mentségnek is ad helyt lapjaiban."                                                Szeberényi.

A kötetben Petőfi-emlékei is szerepelnek
És most kérdem az el nem fogúlt olvasót, lehetett-e Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor goromba dorongálására szelídebben felelnem ? Nem kellett volna-e nekem keményebben kikelnem a durva szájhős kigyósziszegése ellen? De én azt nem tevém ; mert meg vagyok győződve, hogy gorombaságban, mind az érdeklett csavargó, mind főnöke felülmulhatlanok, mint azt már több izben satis abunde, bebizonyították.

Mi történt fönnebbi nyilatkozatommal a Divatlapnál, azt később fogom a t. olvasó közönség elébe terjeszteni, minthogy az az ügynek első stádiumához már nem tartozik. Mielőtt azonban az álnokok leleplezését folytatnám, és megmutatnám, mint szeretnék ők szép szin alatt a legnagyobb igaztalanságokat elkövetni, mint vágynak az irodalom országában kárhozatos kizárólagos aristocratia után, előbb elmondom, miért nem irtam a Hirnök 16. és 17. §-ban megjelent bírálatom alá nevemet. Petőfinek eddigi föllépései nyilván elárulák, hogy ő a legjózanabb criticát sem tűrheti el, de ha csak egy-két hibája emlittetik is, ő azonnal a legnagyobb durvasággal kél ki, és mérget szór vétkes és ártatlan ellen, ugy hogyha ez sem akar jogaiból engedni, nincs vége hossza a sok harcznak és háborúnak. És hogy e véleményemben nem csalatkozám, mutatja a következés, mellyet bár ne kellett volna tapasztalnom, minthogy semminek sem vagyok olly ellensége, mint az illy czivakodásoknak. Minthogy azonban becsületem támadtatott meg, mind Vahot (előbb Vachott, olim Vahud), mind pedig a csavargó Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor által, azt nem védelmezni, és a jogtalan durva megtámadásokat nyíltan vissza nem utasítani, tőlem gyávaság lett volna.

Legközelebb a dolgok további menetét fogom a közönség elibe terjeszteni, s remélem akkor ama két embert végképen leleplezem, hogy azokat mindenki megláthatja az ő aljasságukban. Az eddigieket szükséges volt előadnom, azért hogy az egész ügy a közönség előtt álljon, s ezekből a következményeket megérthesse.

Április 15. Századunk. (Pozsony.) 30. sz. 235. lapon: írói hitel czímmel s 8888 aláírással a következő czikk jelent meg:

Mindenki tudja, mi nehéz nálunk valamelly kiadandó munka iránt részvétet gerjeszteni, és mi nagy bajjal lehet csak előfizetőket gyűjteni. De ki tehet róla, hogy némelly írók ennek magok okai, mert azon bizodalmat, mellyel az aláírók előfizettek, könnyelműen kijátszák, s így az írói hitelt pellengérre kiállítják ? Tudok rá példákat, hogy némelly urak előfizetést hirdettek, a pénzt begyűjtötték, és könyvet talán nem is irtak, vagy legalább ki nem adtak. Legújabban is tapasztaltuk ennek egy szép példáját. P-fi S—r verseire Pápán is többen fizettek elő; a könyv még múlt novemberben jelent meg. Mi vártuk, hiába! Irtunk aztán a szerzőnek, hogy valahára már küldje el, de ő bizony csak nem küldte. Végre keményebb modorban is irtunk hozzá, és ő azt válaszolta, hogy ő bizony semmiféle könyvet nem küld, ámbár nyugtatványa a fölvett pénzről kezünknél van. Hogy vagy a pénzt meg kell térítenie, vagy a könyveket átadni, az bizonyos. No de kérem alázsan, (!) van-e mindenkinek kedve azon könyvet, mellyre jó hiszemmel előfizetett, szolgabiró által behajtatni ? Csoda-e aztán, ha sokan nem akarnak előfizetni, miután illy rútul megcsalattak? Valóban sajnos, hogy egy-két könnyelmű ember miatt az általános irói hitelnek, sőt egész irodalmunknak kell szenvednie.

Április 17. Pesti Divatlap. II. évn. 3. sz. 71. lapon. Az öreg ur.

Április 17. Honderű. I. 31. sz. 306. lapon Nádaskay Lajostól a következő birálat jelent meg:

Czipruslombok Etelka' sírjáról. Irta Petőfi Sándor. 1845.
Örömünkre válik azt anélkül tehetni, hogy a megrovás' azon szigorú hangját használnunk kellene, mellyre költő' első izbeni föllépte tollunkat kényszerité. Igaz ugyan, mikép ezúttal a tárgy is ollyan, melly már magában kizárja azon elemeket, mik a critica' roszalásának költőnél anyagul szolgálhatnának. A czipruslombokban költő az első, kölcsönös tudatra alig jutott szerelem' keservét zengi tört szive' húrjain, az elvesztett kedves fölött. És szívesen valljuk meg, mikép az eszményi tisztaságú szerelem' fájdalmát, az emésztő szívkint, a végzeten megnyugvó kebel, egyszerű, visszafojtani nem birt panaszát hűbben, salaktalanabbul alig zenghetné lant. E szívpanasz egyszerű, keresetlen hangokon szólal meg: miként a tiszta érzelem nem keres tarka szóburkolatot; és e panasz mégis olly mélly, olly meleg, olly megkapó: mikép szinte együttérzi olvasó, milly jól esett költő' szivének, általa fájdalmának utat törhetni. Egyszerű, önkényt ajkadra jövő gondolatok vannak itt elmondva egyszerűen — de költőileg, s átalában az egészen a földinek, a salakosnak semmi nyoma. A szerelem, melly ott keserg, sokkal eszményibb, mennyeibb, költőibb volt még, semhogy rá földi prózaiság ragadhatott volna. És a millyen volt a kebel' szerelme: ollyan annak vesztesége fölötti fájdalma. Röviden mi a czipruslombokat, mint valódi költői ihletés' szerencsés szüleményét, mint igen becses kis füzetkét őszintén ajánljuk nővilágunknak. (...)

Április 18. Századunk. 31. sz. 240. lapon Szeberényi „Leleplezések II." czímmel folytatja a 30-ík számban megkezdett czikksorozatát:

"Anticriticák" lapja?
Mi remek anticriticák gyártatnak a Pesti Divatlapban, azt a múlt alkalommal elég bőven megmutattam. Mi történt ezután? A legközelebbi számban „szerkesztői értesítés az írókhoz" rovat alatt a Divatlap határtalan hatalmú sultánjának következő szavai olvashatók:

 „Szeberényi Lajosnak Petőfit dicsőítő epistolája nem lévén ollyan, melly magát a szerzőt is megdicsőitené, ünnepélyesen visszautasittatik, kivált miután tapasztalni lehet, hogy némelly emberek úgynevezett (igaz!) barátjaikat szemben dicsérni, álarcz alatt pedig gyalázni szokták." E néhány sorban a hány mondat, csaknem annyi hazugság, mit ez alkalommal bebizonyitandok. Lássuk egyenkint:

„Szeberényi Lajosnak." Itt a főszerkesztő és lógósa egész haragjukat kívánták kiönteni árva fejemre, boszut akarván állni szigorú bírálatomért, ámbár akkor még nem tudhatták, hogy a bírálatnak szerzője én vagyok. Valóban ez legnemtelenebb, legaljasabb neme a bosszunak, én nem hiszem, hogy a két hős e sorok olvasásánál ne legyen kénytelen fülig elpirulni. Vagy ti már annyira hozzá szoktatok, hogy az illy tettekért szégyelni nem bírjátok magatokat? Azonban nem oda lőtt a két jó ur, hová czélzott; mert nekem néhány mulatságos perczet okoztak hasztalan erőködésükkel. Csak rajta, édes uraim! próbáljátok meg tehetetlenségetek érzetében törpe ereiteket! Tekintsünk végig a Divatlapon keletkezte óta mai napig: van-e hely, hol a visszautasított munka szerzőjét megnevezte volna ? Hiába takaróztok az igazság palástjával; mert részrehajlástok minden cselekedetetekből elárul.

„Petőfit dicsőítő epistolája." Hohó!  Ez már csak sok. Ti mystificálni akarjátok a közönséget, hogy mellettetek látszik szólni az igazság. Ki érdeklett epistolámat nem olvassa, az könnyen elhiszi e hazugságtokat, s balul fog személyemről ítélni; de ki azt elolvassa, kénytelen meggyőződni, hogy abban semmi dicsőítés nincs. Föltéve azonban, hogy Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándort valamelly oldalról dicsőitettem volna is, következik-e abból, hogy verseinek hiányait elősorolnom nem szabad?...

Vág-Völgye oktob. 16. 1844.

Meg fogom, barátom én is kisérteni, 
Levelem szavait versekbe önteni; 
Nem lesz az olly jeles, mint Vidor Emilé, 
Vagy mint a magáét Tompa énekelé.

Hisz tudja a világ, poéta nem vagyok, 
Hírnévre igényim nem is igen nagyok;
De hogy szintolly szilárd baráti érzetem 
Irántad, hogy hiszed, gondolni szeretem.

S mégis — meg ne itéld azért barátodat — 
Irigylem, Sándorom, Pesten jó sorsodat, 
Pesten, hol a borok különböző faja 
Csak ugy váltván egymást, vidultok általa.

De mi, barátom, itt, mi itt ebül vagyunk. 
Sör mellett búsulunk, sör mellett vigadunk, 
És ha nem olvasom boros verseidet, 
A szörnyű szomjuság már régen eltemet.

Jöjj csak egyszer hozzánk föl és vigadj velünk,
Jó zsolnai sörrel majd megvendégelünk,
Mi is énekeljük költőnk „Fóti dal"-át,
És bort nem izlelünk — az árpa angyalát.

Gyakran hallani itt kortesvigalmi neszt, 
Vélnéd bort isznak ők? Tehát mit? Krumpliszeszt, 
Annyira korcsosult hős Árpádnak fia, 
Hogy ilyen moslékra kellett szorulnia.

S hogy mégis bor színét birja e zagyvalék, 
Ó kárhozat! égett bornak keresztelék ; 
Bor ám az ördögöt; szép bor! ki nem  hiszi, I
gyék csak, de tudom, a manó elviszi.

Én a sok pálinka- és sörivók között, 
Pajtás, ugy állok, mint honából száműzött. 
Sirok, miként Ovid Pontusnak partjain, 
Mert nincsen égetőbb, mint szomjusági kin.

Így áll itt a világ — az isten verje meg! — 
Mért is e hegyeken bort nem termesztenek? 
Ha ez soká ugy tart s torkom irt nem talál, 
Rajtam erőt veend a csontkarú halál.

Bizony nem bánom én; mit is remélhetek,
Ha ezt határozák az égi végzetek? — 
Csak egy van, a mi még fölrázza lelkemet, 
Hogy, mint illik hozzám, ugy eltemessenek.

Jöjj síromhoz te is és hozz vig. társakat, 
Ürítsetek rajta néhány poharakat; 
Legyen dicső hangjok temetési harang, 
Derék bordalaid gyászéneklési hang.

Papot te rögtönözz, tarts prédikácziót, 
Beszéld el, mit tevék, mi szépet és mi jót! 
Míg víg fiú valék poharazás között 
Társaimmal, kikhez baráti láncz fűzött.

E dicsői hangokat, ha fogom hallani, 
Föltűnnék álmimban multam bájnapjai, 
Mint mulaték veled még mint muzsafival 
És a hold szekerén utazó Palival.

És összeverdesem meredt bokáimat 
Még egyszer emlékül a siri hant alatt, 
S egy pohár somlait reám ha öntetek, 
Megjelen szellemem vigadni köztetek.

Hogy tudja a jövő, alant ki nyugszik ott,
Sirkő helyett egy bor-ágat plántáljatok,
Ha arra téved el a jámbor utazó,
Mindjárt mondhassa: „itt fekszik egy szomjazó !"

De addig is, mig e kin engem eltemet,
A bor vén istene áldjon meg tégedet,
Adjon sok pénzt, jó bort, mint magad kivánod,
Magamat ajánlom, maradok barátod 
 Sz. L.

Elolvasván ezt az olvasó, ítélje meg, van-e itt dicsőítésről csak szó is. Vagy a „derék bordalaid" — szóból magyarázza azt Vahot? — Én tehát ezennel fölszólítom Vahot Imrét, hogy azon szavait: „Petőfit dicsőítő" lapjában vonja vissza, különben',   hazugnak kénytelenittetem tartani.

„Visszautasittatik." Itt azon kérdés támad, volt-e a Divatlap szerkesztőjének joga epistolámat visszautasítani, miután én azt hozzá soha nem küldtem ? Fönebbi munkám t. i. szinte azok közé tartozik, mellyeket — mint előbbi közlésemben volt alkalmam említeni — Petőfihez v. Petrovicshoz küldtem. Itt tehát szép dilemmába kerül a divatlap sultánja és lógósa. Vagy t i. ez utóbbi ugy adta át művemet, mint szerkesztőséghez küldöttet, mi igen nagy gyöngédséget tanusit a baráti viszonyok iránt; vagy pedig Vahot, vagy Vahud, vagy minek is nevezzem, tudta a czinkosságot, s tudva lett Petrovics Sándor boszujának eszközévé. — Osztozzatok a dicsőségen! — Ugy hiszem az még kevesbbé fogja charactereteket dicsőíteni, mint engem silány epistolám, mellynek senkit sem volt czélja dicsőíteni.
De még egy más különös körülmény van a dologban, mellyet megemlitve, szégyenpirral fog állni előttünk az egészen leleplezett két tettes. Ezen epistolát én még 1844 (ezer nyolczszáz negyven negyedik) évi november végén, vagy legfölebb is deczember első 4—5 napjában utasítottam Petrovics Sándorhoz; miért van az tehát, hogy róla csak 1845. évi mart. 9-én tétetik említés? Vagy ha annyi foglalatossága van a divatlap szerkesztőségének, mikint történt, hogy öt héttel későbben küldött epigrammáimat már régen közlötte ? Valljon tudtok-e erre mentséget mondani, ha csak azt nem, hogy bírálatom előbb nem jelent meg ?

„Kivált miután tapasztalni lehet, hogy némelly emberek ugy nevezett barátjaikat szemben dicsérni, álarcz alatt pedig gyalázni szokták." E szavakkal megadtátok a rólatok való jó véleménynek a végső csapást; mert itt nyíltan megvalljátok, miszerint csak az ollyan czikkeket közlitek, mellyek pöffeszkedő hiuságtoknak hizelkednek. Különben nem tudom, mi összefüggésben van valamelly költemény azzal, hogy szerzője ezt vagy amazt dicséri vagy gyalázza. Itt árultátok el világosan, hogy ti az irodalomban pártot, castokat akartok alkotni, de meglássátok, eljő az idő, mellyben a nemesis számot fog kérni cselekedeteitekről. Vagy nem gázolt-e már a legnagyobb méltatlansággal a Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor szeszélyeinek eszközévé vált főszerkesztő Jósika érdemein is ? Persze, mert nem akart zászlójához szegődni és pártérdekektől vezettetni.

Legyen szabad a mondottak nyomán még egy tanúságot fölhozni. Ki szépirodalmi lapjainkat múlt évben olvasta, emlékezni fog azon ocsmány harczról, mellyet az akkor igazán csak kezdő Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor Garay —  mint a Regélő szerkesztője — ellen indított, szerkesztői jogtapodást s tudja isten mit nem emlegetvén, hogy az akkor mondottakat a segédszerkesztőségi méltóságra emelkedett hős egészen elfeledte, azt az eddig mondottakból elegendőkép átláthatti a nyájas olvasó.
Reménylem a szerkesztő igazságszeretetéről és részrehajlatlanságáról eléggé meggyőződhettünk; van azonban még egykét észrevételem, mellyet legközelebbi alkalomra halasztok.

(Folytatjuk)

2012. december 6., csütörtök

Boszorkány volt-e Báthory Erzsébet?

A kérdésnek nagy történelmi - és egyéb - irodalma van, de még ma is akad elegendő rejtély a csejtvei kastély úrnőjének, Báthory Gábor erdélyi fejedelem középkorú rokonának viselt dolgaiban. A magazinok, internetes portálok fel-felmelegítik a Drakula-legenda népszerűségével vetekedő témát, különböző ürügyek alatt; ezek közül a legtermészetesebb, ha egy-egy irodalmi alkotás, színpadi produkció vagy egyenesen film készül a vérengző nemes asszony élettörténetéből.


Nemrég került kezembe a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlegének jóvoltából (Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával) Supka Géza tömör, népszerűsítő munkája, amelyben nem csupán egyszerűen elmeséli Báthory Erzsébet történetét, hanem bemutatja az ügy teljes peritatát, és bár műve 1941-ben jelenik meg Nagyváradon (az Erdélyi Egyetemes Könyvtár sorozatban), a szerző meglátásai és következtetései annyira pertinensek, összhangban állva a történelmi realitásokkal, hogy nyugodtan tekinthetjük máig mérvadó beszámolónak. 

A történteket érdekes szögből és hiteles lélektani megközelítéssel tárgyalja az a 2008-ban készült szlovák  koprodukciós filmalkotás, amely végignézhető a jútubon (két részben) s az alábbi linkeken érhető el:

1. rész: Báthory - a legenda másik arca

2- rész: Báthory - a legenda másik arca

A Supka-könyv - amelynek szövege mától kezdve fölkerült az aranytalicska egy külön oldalára - és a film együttesen élmény lehet mindazoknak, akik a történelmen túl szeretik a kiismerhetetlen emberi lélek örök rejtélyeit.




színes, szlovák-cseh-angol-magyar-amerikai filmdráma, 138 perc, 2008 
Dolby Digital

rendező: Juraj Jakubisko
forgatókönyvíró: Juraj Jakubisko
zeneszerző: Simon Boswell
operatőr: Ján Duris
jelmeztervező: Patkós Júlia
producer: Mike Downey, Deana Horváthová, Thom Mount
vágó: Chris Blunden

szereplő(k): 
Anna Friel (Báthory Erzsébet)
Karel Roden (Thurzó György)
Hans Matheson (Caravaggio)
Vincent Regan (Nádasdy)
Franco Nero (II. Mátyás király)
Bolek Polívka (Petr barát)
Jiří Mádl (barát)

2012. december 5., szerda

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 8


(Endrődi Sándor nyomán)

1845



János vitéz (illusztráció)
Márczius 6, Pesti Divatlap. I. 19. sz. 298.1. Téli világ.

Márczius 6.. Pesti Divatlap. 19. sz. 307. 1. Adatok „kritika titkai"-hoz. A Hírnök utolsó számaiban két lelkes honfi (egy név alatt) szent buzgalommal izzad, iparkodván engem verseimmel egyetemben tönkre silányitani. Különösen ajánlom mindenkinek, hogy elolvassa, ki csak hozzá férhet: sőt kérem mindazokat, kiket csekélységem csak némelly részben is érdekel, hogy elolvassák. — Az ott buzgolkodó két atyafi hajdani iskolatársam, kik már akkor kalapálták a kádencziákat, mikor én még azt sem tudtam, mi a költészet: bocskorszij-e vagy martyrkorona ? — És ők azóta folyvást ütik a verseket, és ezeknek özönével elárasztják a szerkesztőket rendre; de a szerkesztők olly impertinens embertelenek, hogy őket mindeddig sem mutatták be a közönségnek. És ez aztán vexa! és dühbe hozza az embert, valamintségesen dühbe hozta az én fentisztelt iskolatársaimat; s nem csoda, hogy dühökben épen belém kaptak, én belém, kire ők hajdanában csak ollyan formán néztek le, mint néz le a nagy, nagy ökör a lábainál szaladó kicsiny kis pacsirtára. — Hazám tiszta keblü, legszebb erényű ifjai, fogadjátok hódolatom tömjénét, 
Petőfi Sándor.


János vitéz (illusztráció)
Márczius 6. János vitéz. Irta Petőfi Sándor. Ára 40 kr. p. p.
Czimlap: János Vitéz. Irta Petőfi Sándor. Kiadta Vahot Imre 1845.

Második oldal: Budán, 1845. A m. k. egyetem betűivel. Ezután I—IV. oldalon Vahot Imre előbeszéde.

A harmadik oldalon: János vitéz. Népmese. (1844.) 12-rét, IV + 113 1. A borítékon két kőmetszetű rajz van, Grimm Vinczétől, az egyik János vitézt lovon, a másik az óriást ábrázolja, amint ez utóbbi János vitéz kardjába lép...
Vahot a János vitézből egyszerre két kiadást nyomatott 500—500 példányban. A második olcsóbb kiadást, melynek czimlapján az 1846. évszám áll, az előszó elhagyásával később bocsátotta közre.

Márczius 6. Pesti Divatlap. 19. sz. 308. lapon: A lapunk érdekében tett jelentéshez még azt is hozzá kell csatolnunk, miszerint legkedveltebb, legnépszerűbb iróink közül kettőt, Nagy Ignáczot (a humoristikai czikkelyekben) és Petőfit (a vers költeményekben) az uj évnegyedtől kezdve lapunk kizárólagos dolgozótársaiul megnyerni, szerencsések valánk.

Márczius 8. Életképek. I. 10. sz. 322. 1. A Hírlapi méh czimű rovat ezt irja: „A mutatvány  Petőfy (!) „János vitézéből"   a  Pesti Divatlapban, de még inkább az alatta álló kiadói csillag igen nagy várakozásokat gerjesztenek e költemény iránt. Majd meglássuk."

Márczius 9. Pesti Divatlap. I. 20. sz. 326. lapon a szerk. értesítés az Írókhoz ez. rovatban: „— Szeberényi Lajosnak Petőfit dicsőítő epistolája nem lévén ollyan, melly magát a szerzőt is megdicsőitené, ünnepélyesen visszautasíttatik, kivált miután tapasztalni lehet, hogy némelly emberek úgy nevezett barátjaikat szemben dicsérni, álarcz alatt pedig gyalázni szokták."

Márczius 20. Pesti Divatlap. 23. sz. 363 1. Cziprus-lombok Etelke sírjáról. I. Ha életében nem szerettem volna. II. Függ már a lant megérintetlenül . . . kezdetüek, a következő csillag alatti jegyzettel:A még ezen héten megjelenendő hason czimű vers-füzetből a szerző 50 példány árát az árvai és szepesi éhezők számára szándékozik ajándékozni, és igy a szép és jó irányú könyvecske kétszeres érdekkel birand olvasóink előtt. A szerk."

Márczius 20. Pesti Divatlap. 23. sz. 363. lapon „Petőfinek" czimmel Kerényitől a következő vers olvasható:

Kedvesét a téli földbe tették! 
Jőnek majd ezer vigasztalással, 
Kik a vidám dalnokot szerették.

Mit a bánat kebeledbe vése, 
A sebet, még fájóbbá szakítja 
Annyi szónak tépő érintése.

Özvegy lelked kínját orvosolni 
Néma ajkkal jőnék én te hozzád, 
Karjaidba — sirván — átomolni

Petőfi arckép a Pesti Divatlapban
Márczius 20. Pesti Divatlap. 23. sz. 369. lapon „Baráti szó Petőfihez" czimmel Túri Samutól a következő vers jelent meg:

Hová tünének szívható 
Lantod kedélyes hangjai, 
Mellyek vígan folytak, miként 
A csörgeteg hullámai?

S mért függ bútelt tekinteted 
A czipruslombozat felett, 
Mit a sötétlő hantokon 
Éber szerelmed ültetett?

A néma kőkereszt alá 
Nem hat le metsző éneked, 
S halovány szép halottadat 
Álmából fel nem költheted.

S az elhidegült hókebelt 
Többé fel nem dobogtatod, 
Bár égre tört harag között 
Szirtet repesszen szózatod.

És itt fent, e hideg világ — 
Tapasztalásból tudhatod — 
Önzőbb sokkal s részvétlenebb, 
Mint hogy megértse bánatod.

S bár kedves lantod énekén 
Érzésre gyúl a mübarát, 
Nem is véli, hogy a panasz 
Szived véréből ömlik át.

Nem sejti, hogy megváltozott 
Lantod siralmas hangjai, 
Sorstól kisértett lelkednek 
Elszaggatott darabjai.

Oh hát ne zengd bús lantodon 
A szivet metsző éneket: 
Többé kedves halottadat 
Álmából fel nem költheted.

Vagy zengd! ime egy hű barát 
Veled jó s bal sorsban rokon, 
Enyhet talál és csöndes irt 
A kedves bánathangokon.

Mert érzem szived érzetét, 
Veled vesztésben társ vagyok, 
Te holtat, élő szivet én, 
De elvesztettet siratok.

Hideg sir nem rabolta el, 
Nem hamvad súlyos hant alatt, 
A vas törvény és e világ 
Vont köztünk választó falat.

S míg nyugton vagy te a felől, 
Hogy a sir keble zajtalan: 
Rajtam kettős a fájdalom, 
Mert az, kiért ég bánatom, 
Ö maga is boldogtalan.

Márczius 22. Életképek. I. 12. sz. 377. 1. Csatáry Ottó „Irodalmunk jelen állapota" cz. alatt áttekintést adván az irodalomról, Petőfiről igy emlékezik meg:
„Igen ingerlők legújabban Petőfi pajzán és humoros, rendkívül könnyen futó, és ezért is kaczagtatva ,hamar elfutó' versei, — mellyeket közelebb, együtt a pesti kör pártolása mellett adott ki. Ezzel egy időben jelent meg ugyan csak ö tőle a ,helység kalapácsa' vig hős költemény." Ehhez a szerk. megjegyzése csillag alatt ez: „Mellyben hogy van egy kis nyers elem, tagadhatlan; de nagy a költői erő is! Szerk."

Márczius 23. Pesti Divatlap. 24. sz. 377. 1. Lapunk belbecsét nem kevéssé emelendi az, hogy a közkedvességű költő Petőfi lantja a három divatlap közt egyedül a Pesti Divatlapban fog zengeni, még pedig minden szám hozand tőle egy-egy vig vagy komoly költeményt. (Jelentés lapunk uj évnegyedi folyamáról.)

Márczius 29. Életképek. I. 13. sz. 403. 1. Egy telem Debreczenben 1844.

Márczius 29. Életképek. I. 13. sz. 418. 1. A Hírlapi méh ez. rovat a P. Divatlap márcz 20-iki verseiről irja: „Petőfi ismét két Cypruslombot hoz Etelka (!) sírjáról s ugyan ő hozzá két vigasztaló vers intéztetik, az egyik Herényi, a másik Túri Samutól, mik talán kevésbbé valók nagy közönség elébe."

Márczius 30. Pesti Divatlap. I. 25. sz. 399. lap. A csavargó.

Márczius 30. Pesti Divatlap. 25. sz. 411. lapon: Petőfi Sándor, felhagyva a lapunk mellett ügyesen viselt segédi hivatallal, miután lapunk számára levétettük arczképét, s egy egész évnegyedre ellátott bennünket jeles verseivel, e napokban elhagyja a fővárost. Helyébe a már néhány csinos dolgozataiból, különösen a „Hölgy teremtetése" czimű munkájából ismeretes Kolmár József jött lapunkhoz. Sok szerencsét kívánunk az elutazandó géniális költő kalandoros életéhez.


Április 10. Pesti Divatlap. II. 2. sz. 47. I. Szülőimhez. 
         „ 10. Pesti Divatlap. II. 2. sz. 53. lapon egy verset olvasunk, mely arra az alkalomra íratott, midőn Petőfi 1845 márcz. 31-én barátaival bucsúlakomát tartott s másnap Felső-Magyarországra ment utazni. A vers Emőditől van s „Petőfi búcsúján" czimmel így szól:

Hé bort fiuk! és dalt, de ám vigat 
Mondom fiuk ! vigat daloljatok!. . .
Mi ördög ez ? mi tompa lustaság! 
Illyést ma bennetek nem állhatok.

Jővel barát! te vándor énekes
Kezd rá húrod legvakmerőbb dalát,
Mellyről tudod: hogy fölhevítené,
Mellyről tudod: lerészegitené, 
Melyről tudod: párbajra keltené 
Magát a Balaton minden halát.

Hanem, ha majd egekre hág szavunk: 
Akkor fiu! szekérre lopd magad, 
Mert lásd, Pest rosz kövén az a kerék
— Ha torkaink igy nem mérsékelnék — 
Kényes hallásink nem szivellenék,
 Olly otrombán keserves hangot ad.

S fönülsz ? ... ragadjon villám s gondolat, 
Hogy visszanézni rá ne érj felénk...
Kiknek szoritád férfi jobbjait
Ne lásd — miként siró banyák levénk.

(Folytatjuk)