2011. november 30., szerda

Vidéki pikantériák (16): "Csúfok a népek..."


Izgalmas fejezet dr. Balázs Lajosnak a csíkszentdomokosi nemiségről szóló néprajzi könyvében (Amikor az ember nincs es ezen a világon, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009) az, amely sok kis mozaikból igyekszik összerakni, mi mindent hordott s hord ma is össze a falu szája atokról a fiatalokról, akik idő előtt nemi kapcsolatra léptek, s mint alább kiderül, köztük is főként a megesett lányokról - mintha ők tehetnének elsősorban mindenről...

„Az ilyen eset hamar elterjedt: nem mondom el, komámasszony, csak neked, de ne mondd el senkinek, s ő es így... Ugye jártak fonóba, s ott mindent elbeszéltünk, s így elmenyen a hír. Örökké a leányt ítélték el, ő vót a vesztes. Az anyját nem, met örökké azt mondogatták, »Hát fokójz belé a tőbe, ha a tőt mozgassák..." (Asszony, 69 éves)

„Vátig (ti. egyértelműen) azt mondják, hogy »Ez es jól sietett, jól égett a pinája«. Úgy híjják az ilyent, hogy sehesvérü. Vót ezelőtt es, de mégse vót ennyi, mint most." (Férfi,  75 éves).

„Egyik része a falunak sajnálta s a másik lecsúfolta. Csúfok a népek, met olyant es mondnak, amit nem kéne. Mondják, hogy »nem szégyellte magát...?!« Hát nem szégyellte, met a szerelem reavitte. Arról ki tehet. Mi azt kell gondoljuk, mi es voltunk fiatalok, ha éppen nem történt meg velem, megtörtént a másikon. Vagy megtörténik a gyermekünkön, az unokánkon. Én most se merek senkiről se semmit mondani." (Asszony,  65 éves).

„Azt is mondták, a szülő a hibás. Engedte, hogy kerengjen éjjel, s nem nézett utána, hogy hol jár, kivel mit csinál" (Asszony, 80 éves).

„A férfit akkor ítélték el, ha szegény leányt csinált fel, pláne ha egy módosabb legény csinálta, s nem vette el. »Ha nem kellett feleségnek, mét nyúlt hezza?« De más esetben a leányt hibáztatták. így mondták: »A ló odamenyen, ahol a zabos tarisnyát rázzák«" (Asszony,  67 éves).

„Attól függ, hogy milyen viseletű volt. Ha nem volt a híre úgy elmenve, hogy mindenkivel felfogott, akkor sajnálták, hogy megesett. Viszont ha hírement leány volt, az olyant nem sajnálták, sőt mondták, hogy »jól van így, csak nem kéne senki kerüljön neki" (Asszony, 68 éves).

„Kezdetben a falu beszéli, de aztán lassan kimarad. Jő a másik, s azt kezdik beszélni. " (Férfi, 70 éves).

„Ha valaki úgy csinált, akkor mint menyasszony nem érdemli meg a fehér ruhát. Az oltár elejibe, az Úrjézus elejibe tiszta fehér ruhába lehetett menni. Az azt jelenti, hogy tiszta az élete, még nem foglalkozott... Így beszélik, aztán nem tudom," (Asszony, 65 éves)

„Én kiköttem avval, hogy akármilyen terhes, én nem adom úgy férjhez a leányomot, hogy menyasszony ne legyen... Én elmentem a paphoz. Akkor ez a Siklódi vót. Én a papnak megmondtam: Ne, figyeljen ide, plébános úr: nekem van két gyermekem. Ne, a leányom hogy van járva. S férjhez kell menjen (Tagoltán). Férjhez kell menjen! De én nem adom úgy férjhez, hogy menyasszony ne legyen. S azt mondta a pap »E1 van intézve! Ez nem szégyen«. Ezt mondta nekem. Csak abba legyek tisztába, hogy nincs bántva a terhesség. Hogy nem próbálkoztak az eltevéssel. S úgy es ment férjhez: menyasszonynak őtözve. Megmutatom a fényképet. Na ugye. Szegény... Annyit sírtam, tanár úr, hogy kimondani nem tudom. A három hónap alatt es, s azután es.Aztán belé kellett nyugudjunk. Mit tudjunk csinálni? Az uram nem bántott, csak mondta, hogy én vagyok a hibás. Hát mindenért a: asszon a hibás. A leányomra nem haragudt, met erőst szerette" (Asszony,  66 éves).

„Nem lehetett nálunk megítélni, hogy a szegényebb vagy a gazdagabb családokban volt-e ez gyakoribb. A gazdagabbak még későbbre kerültek esszé, mint a szegényebbek. A szegényebbek örökké hamarébb baszkódtak, mint a nagygazdák. Ez pedig azért, mert jobban el volt foglalva a nagygazda, mint a szegény ember. A szegényebbnek több ideje volt eltekeregni, erre vigyázkodni, arra vigyázkodni. A másik döglött belé a dologba. Ez így volt ezelőtt. Kinek sok marhája, joha volt, annak annyi volt a dolga, hogy még a templomba es alig tudott elfutni. " (Férfi, 75 éves).

„Van olyan eset, hogy házasember csinálja a bitangot. Ez főleg most van, hogy együtt járnak dolgozni: idősebb s fiatal, s együtt navétáznak. Itt például rajtunkon belül, egy K. nevű embernek házasember csinálta fel a leányát. Úgy, hogy otthon két gyermeke van. A leányval Szeredába esszeüsmerkedett, s szépen a leánykát felcsinálta, s ahajt meg akarta tagadni, dehát a leány ugye megmondta, hogy tőle van s tőle van. Törvényre kerültek, s az ember kell fizesse a tartást. Ilyen most sok van." - tanúskodik egy 80 esztendős domokosi ember.


2011. november 29., kedd

Most is időszerű HOFI-idézetek


* Ez a zseniális színész, aki talpig szatírába és komikumba öltözve cégérezte a világot és embertársait, mindig fején találta a szöget. Néhány gondolatát most csokorba kötöttük, mint  ma is örökzöldeket… Aki már ismero őket, az is röhöghet egyet... (bb)

Undergroundgrafika.hu
* A lét határozza meg a tudatot.
Ha megisszuk a lét, a tudat elszáll...

* Én vagyok a magyar népgazdaság.
Azért vagyok felakasztva, mert így legalább úgy látszik, mintha állnék.

* Hidd el nekem, itt hármat foghatsz:
A Kossuthot, a Szabad Európát meg a pofádat.

* Tudom ám, az MSZP-nek miért szegfű a jelképe! Mert a szeghez kalapács kell, a fűhöz meg sarló!

* A korrupció az, amiből mi kimaradunk.

* A temetőre az van kiírva: FELTÁMADUNK!
Akkó má'jobb a kocsma, me' oda meg az, hogy SOSE HALUNK MEG.

* A fociban az a lényeg, hogy a labdát ahhoz passzold, akin ugyanolyan
színű mez van, mint rajtad.
Ja! És futni kell! A vízilabdában ezt már rég kitalálták: aki nem úszik - megfullad.

* Magyarországon az egy főre jutó bunkók száma: kettő.

* Az élet olyan, mint a motor.
Be kell rúgni, másként nem megy.

* A világon az emberi ész van a legjobban szétosztva.
Mindenki meg van győződve róla, hogy neki egy kicsivel több jutott.

* Az országnak nem most lett rossz! Neeem. Most vették észre!!!

2011. november 24., csütörtök

Ha (nem) jön a posta...

Furcsán érdekes hangvételű, versbeszédű kazah költő verseit olvasgattam a minap, egyik barátom blogján, aki Bolonduska Ivanuska névre hallgat és rajong a szovjet irodalom remek darabjaiért.

Olzsasz Szulejmenovról van szó, aki a múlt század közepe táján született és akiről Leonyid Martinov ír lelkes bemutatót a versek után, azt bizonygatva, milyen természetes, hogy a kazah költő is oroszul ír, viszont a versei a nyelven túl, eredeti kazah hangulatokat árasztanak...

Lehet, hogy így van, hisz annyi furcsa és szokatlan dolog történt a nagy Szovjetunió területén, annak sok évtizedes történelme során; sőt, mondhatjuk, hogy Szulejmenov esetében biztosan így van, mestere volt az orosz nyelvnek, erről győzhet meg az a verse, amit két nyelven találtam  a Szovjet Irodalom c. egykori folyóirat 1981-es, 9. számában.  szép vers, mondhatom, olvassák azon a nyelven, amelyen könnyebb. Fordítója az egyik legkiválóbb jelenkori magyar műfordító - Rab Zsuzsa. (b. bakter)


2011. november 19., szombat

A banda neve: Quimby

Balanyi Szilárd, Gerdesits Ferenc, Kárpáti József, Kiss Tibor, Mikuli Ferenc, Varga Livius

Egy kicsit szégyenkezem, és amikor csak lehet, nagykanállal pótolom lemaradásom a zene bugyraiban. Szégyenszemre most hallgattam bele először a már húsz éve működő, sikert sikerre halmozó Quimby dalaiba, és megborzongtam az élmény örömétől. Igen, őket is szívesem hallgatom majd életem utolsó pillanatáig. Hogy miért - nem is tudom. Talán a szöveg, talán a dallam, talán a kettő sajátos egymásba illeszkedése a magyarázat?
Mert a csapat összetételét csak az illem miatt sorolom fel a kép alatt - a nevek számomra nem mondanak semmit. Talán majd, ezután...

A banda három rokonértelmű nótájával vonul be aranytalicskával közös birodalmunkba. Hurrá! (b. bakter)

video
Álmatlan dal
video
Don Quijote ébredése
video
Útravaló

2011. november 11., péntek

Újságírás hajdanában (karikatúrák)

Meglepően jó állapotban lévő évkönyvet - almanachot - forgatok az 1927-es év Erdélyéből, amit újságírók állítottak össze - nem csak újságíróknak. A könyvet nem kisebb személyiség, mint Kuncz Aladár szerkesztette, grafikai-tipográfiai kivitelezésén pedig maga Kós Károly szorgoskodott; kiadta az Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságírók Központi Szervezete.


Az almanach naptár részéhez egy korabeli sikeres sportújságíró, Guncser Nándor készített minden hónapra egy-egy karikatúrát, melyek fölé azt a közös címet írta, hogy Újságírók életéből. A nem túl eredeti, de annál erőteljesebb dokumentumértékű rajzkollekciót a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege jóvoltából, Kelemen Katalin személyes hozzájárulásával reprodukáljuk.


2011. november 9., szerda

Három (többé-kevésbé) egyperces Örkény Istvántól


Az "egyperces novellák" ha úgy vesszük, kópirájtos műfaja Örkénynek, mégis sokan űzik büntetlenül - kinél egyperces, kinél annyi sem, vagy a perc többszöröse -, a lényeg az, hogy Örkény se futotta ki mindig a márkanévben szereplő 1 percet, és volt eset, amikor túllépte ezt az időt. Most, hogy összegyűjtött (válogatott) egyperceseit forgatom, rá kell jönnöm, hogy nem a perc és a pillanat itt a lényeg, hanem az a látásmód, amivel az író összerántja - miniatürizálva koncentrálja - a konfliktust, a történetet. Nem a recept szab neki terjedelmet, hanem ő az, aki mondanivalójához igazítja az időt. Hű olvasójaként tanúsíthatom: van gyenge egypercese is Örkénynek. De van zseniális is! Úgy születtek ezek az időfotográfiák, ahogy az élet telt-múlt az íróval. Gyűltek-gyűltek, alkalmi buzgalom ihletének engedelmeskedve. Az alábbi hármat egy azóta régen elfeledett, véletlenül megőrzött kalendárium lapjain fedeztük fel - közülük csupán egy szerepel a Magyar Elektronikus Könyvtárban található válogatott egypercesek-ben. A másik kettő kétszeresen is illik az aranytalicskába... Természetesen, Réber László zseniális Örkény-illusztrációival együtt... (Bakter)


ÖRKÉNY ISTVÁN
Az állva maradás joga

Ha most a kalauznő, aki már eddig is, látszólag közönyösen, kétszer-háromszor végignézett rajtam, azt találná mondani, hogy kérem a kedves utasokat, fáradjanak a kocsi elejébe, akkor én, és erre mérget vehetnek, egy árva szót se szólnék, másfelől viszont meg se moccannék, hanem, mintha ide lennék cövekelve, állva maradnék a helyemen. Arra ugyanis, hogy én itt okvetlenül állva maradjak, alapos okom van. Mégpedig az, hogy idelent a földön, a bokámnak nekitámasztva, ott az aktatáskám, benne öt üveg sörrel, tíz pár virslivel, mustárral, kenyérrel, vajjal, sajttal és egy üveg háromcsillagos konyakkal, ami körülbelül hat vagy nyolc kiló, és ezt nem vagyok hajlandó elmozdítani, sőt, boldog vagyok, hogy a táska nem billen föl se fékezés, se indulás esetén. Mindez persze azért van így, mert akadnak olyan kiszámíthatatlan, elviselhetetlen, hisztérikus emberek, mint az én legjobb barátaim, akiknek az utolsó percben jut eszükbe magukat vacsorára bemondani. Ezzel a magyarázattal viszont nem állhatok elő, mert nevetségessé válnék az utasok előtt, tehát némán, de kimozdithatatlanul ittmaradok, ahol vagyok.

Ha most már a kalauznő, ami nincs teljesen kizárva, meg találna szólítani, mondván, hogy azt a szürke esőkabátos urat külön felkérem, hogy adjon helyet a felszálló utasoknak, akkor viszont, előzékenyen bár, de igen határozottan, kénytelen lennék kijelenteni, hogy kedves asszonyom, maga jobban tenné, ha befogná a száját.

Ha erre a kalauznő, ami könnyen lehetséges, azt találná válaszolni, hogy kikérem magamnak ezt az otromba hangot, akkor én azt mondanám, még mindig előzékenyen, vagy ha nem is előzékenyen, de tartózkodó nyugalommal, hogy kedves asszonyom, maga pedig zöldüljön meg, kopaszodjon meg, legfőképpen pedig némuljon meg, mert mást se csinál, mint oktatja, bosszantja és sértegeti az utasokat. Ha pedig erre, amire már volt eset, ő azt felelné, hogy uram, ha még egy szót mer szólni ezen a hangon, akkor rendőrt hívok, azzal vágnék vissza, hogy tisztelt asszonyom, hívja ide az egész rendőrséget, a katonaságot, a tűzoltóságot, hívjon ide akár páncélos alakulatokat, én akkor se fogok elmozdulni erről a helyről, melyet jogom van elfoglalni, mint minden más utasnak a világon.

Namármost. Ha ő erre rendőrt merne hívni, és a rendőr fel tudna szállni erre a zsúfolt autóbuszra, és kérdőre merne engem vonni, akkor én azt mondanám neki, minden ingerültség nélkül, de azért erélyesen, hogy kedves bajtársam, fulladjon meg. Amire ő, ami szintén nem lehetetlen, azt találná válaszolni, hogy ha uraságod ilyen hangot üt meg, akkor én kénytelen leszek bekísérni az őrszobára, akkor erre már, hiszen az én türelmemnek is van határa, megjegyezném, hogy tisztelt bajtárs, maga engem ne vigyen sehová, mert mindjárt én viszem el valahová, ahol igen rosszul erezné magát, mert ott a két talpammal a hasán ugrálnék egészen addig, míg ki nem megy magából az utolsó szem levegő is, és elmegy a kedve a további fenyegetőzéstől.

Erre aztán, ami nemcsak elképzelhető, hanem nagyon is valószínű, az a bizonyos rendőrszázados, aki elé odavezetnek, a fejemre olvashatná, hogy nézze csak kérem szépen, maga kultúrembernek látszik, öltözéke és föllépése kiegyensúlyozott férfira vall, hogy mondhatott ilyet egy rendőrnek, aki csak a kötelességét teljesítette, amikor védelmébe vett egy dolgozó asszonyt, aki nem tett mást, mint hogy a legnagyobb udvariassággal szintén a kötelességét teljesítette. Erre azonban én már nem is válaszolnék, mert utálok vitatkozni, hanem egy lépést hátrálnék, a nadrágom sliccét kigombolnám, és abban a kerületi rendőrőrszobában egyszerűen odakisdolgoznék arra a különben is tintafoltos zsírpecsétes futószőnyegre, és miután dolgomat elvégeztem, nadrágomat pedig begomboltam, legföljebb annyit mondanék, hogy nézze százados úr, a válaszom csak ez.

Ha pedig ezek után, ami még a lehetőségek birodalmába tartozik, az elmegyógyintézet főorvosa, erőltetett gyöngédséggel arra szólítana fel, hogy most hunyjam be a szemem, nyújtsam előre a kezem, és egy képzeletbeli egyenes vonalon induljak el őfelé, akkor én ugyan nem hunynám be a szememet, nem nyújtanám előre a kezemet, de azon a képzeletbeli egyenes vonalon elindulnék őfelé, és úgy hasba rúgnám, hogy hátrabukfencezne az íróasztal mögé.

És ez még semmi. Mert ha ezek után az az öles termetű ápoló, aki ott álldogált a hátam mögött, rámvetné magát és megpróbálna lefogni, akkor én, akit ez szerencsére nem érne váratlanul, úgy sípcsonton rúgnám, hogy végigvágódna a padlón, én pedig rávetném magamat, hogy mozdulni se tudna, és aztán kinyomnám a szemét, mégpedig úgy, hogy a két hüvelykujjamat oldalról, pontosabban a két szeme szögletéből jól belenyomnám a szemgödörbe, amitől a két szeme két halk pattanássál kiugrana a helyéről. Ezek után, a biztonság kedvéért, még az agyvelejét is kiloccsantanám, s most már, szabad utat nyerve, fognám az aktatáskámat, lemennék az utcára, intenék egy taxinak, hogy időben hazaérve, illő vendégszeretettel fogadhassam kedves barátaimat.



Egy pocsolya emlékiratai

2972. március 22-én egész nap esett az eső, s én összegyűltem egy nagyon kellemes helyen. Meg is nevezem: Budapesten (Magyarország fővárosa), a XIII. kerületi Dráva utca 7. számú ház előtt, ahol horpadt a járda.
Ott éltem, éldegéltem. Sokan belémléptek, aztán visszanézve szidtak, ócsároltak, kemény szavakkal illettek, amelyeket nem írok le. Két napig voltam pocsolya, zokszó nélkül tűrve a sértéseket. Mint ismeretes, 24-én kisütött a nap. Ó, mily paradox a lét! Fölszáradtam, amikor szép lett az idő.

Mit írjak még? Jól szerepeltem? Dőrén viselkedtem? Mást vártak tőlem a Dráva utca 7-ben? Most ugyan már mindegy, de azért jó volna tudni, mert utánam is gyűlnek majd oda pocsolyák. Mi gyorsan élünk, napjaink ki vannak számolva, és mialatt odalent időztem, felnőtt egy tettre kész nemzedék, csupa álmodozó, nagyravágyó potenciális pocsolya, és mind engem vallatnak, macerálnak, hogy mire számíthatnak abban a sokat ígérő horpadásban.

Én azonban mindössze két napig tócsáskodtam, és ennek alapján csak ennyit mondhatok: tény és való, hogy a hangnem drasztikus, hogy a Dráva utca szeles, és minduntalan, amikor nem kéne, kisüt a nap, de legalább nem kell a csatornán lefolyni... Hej, micsoda lukak, horpadások! Csőtörések!  Beroppant úttestek! Nagy szó ez manapság! Fiatalok, ha rám  hallgattok, előre, irány a Dráva utca!
,

Egy szerdai napon

Egy szerdai napon reggel hatkor, amikor megszólalt az ébresztőóra, Haller Frigyes nem ébredt föl.
Hallerné kiment kávét főzni, közben átkiabált az urának, aztán behozta a kávét, fölé hajolt, lármázni kezdett, rázta. Haller nem ébredt föl. Húsz perc múlva a mentőorvos kíméletesen közölte az asszonnyal, hogy Haller meghalt. Halálának oka szívbénulás.

Az asszony csak ült, zokogott, még a szomszédokért se volt ereje beszólni. Fél tízkor fejére húzta fekete sálját és bement a gyárba. Útközben egy postahivatalból sürgönyzött Hamburgban élő fiának, meg a lányának, aki vidéken volt férjnél, és éppen kisbabát várt. Ugyanazt mind a kettőnek: „Édesapád hirtelen meghalt. A szíve megszűnt működni."

A kollégák — mert Hallerné egyenesen a gépterembe ment — szólni se tudtak, úgy megdöbbentek. Ha ott nem látják a kisírt szemű asszonyt, tálán el se hiszik az egészet. Hogy a Frici meghalt? Hát az lehetetlen. Tegnap az égen-világon nem látszott rajta semmi. Csöndes volt, mint máskor, sokat cigarettázott, mint máskor, utolsónak ment a zuhanyozóba, mert mindig egyedül szeretett tisztálkodni. Nem, nem, ilyesmi nem létezik.

Hallerné ráadásul még azzal is gyötörte magát, hogy hangosan, sőt, talán gorombán pörölt az urával, amiért szegény nem ébredt föl. A művezető, aki teljesen meg volt keveredve, mert a legjobban és legrégebben ismerte Hallert, egy csésze kávét főzött az asszonynak, és el szerette volna mondani, hogy minek ezen rágódni, hisz akkor már mindegy volt szegénynek, de egyszerűen nem jött ki szó a száján, csak tartotta, és aztán szinte erőszakosan az asszony kezébe nyomta a feketekávés poharat.

Aznap a gépteremben alig folyt munka. Csak lézengtek az emberek, ide mentek, oda mentek, találgatták, mi okozta a halált és egyáltalán, miért áll meg egy szív. Fölemlegettek mindenféle régi és új históriát, amikhez volt, vagy nem is volt köze Hallernek, de mindenesetre itt, ebben a teremben történtek, ahol ő még tegnapig együtt volt velük. Így telt el a nap, de a lassan múló órák se hoztak megnyugvást. Értetlenül, indulatosan, komoran maguk elé nézve mentek haza, és otthon is csak erről beszélgettek, mert másra gondolni se lehetett.

Haller huszonkét éve dolgozott a gyárban, végig ugyanazon a helyen, csakhát nem ugyanazon a gépen, mert valahányszor modernebb gépet hozattak, az egyiket biztosan Rollernek adták, olyan jó keze volt neki. Így aztán reggel az üzemi újság gyászkeretben közölte a fényképét, és nagyon szépen, mély megrendüléssel búcsúztatta a „felejthetetlen Haller Frigyest, üzemünk régi és oszlopos tagját, sokunknak kedves Frici bácsiját", akinek egyszerre megszűnt dobogni a szíve.

Ezeket az üzemi lapókat nem sokan olvassák, de valakinek mégis szemébe tűnt a kép, meg a gyászkeretes cikk. Így aztán a Magyar Távirati Iroda, a képet elhagyva, az életrajzot kissé megrövidítve világgá röpítette a hírt Haller elhunytáról. Egy fővárosi és egy vidéki lap, még rövidebb formában beszámolt a halálesetről, sőt, egészen váratlanul, a legnagyobb hamburgi napilap is közölte, hogy F. Haller budapesti lakos, akinek szíve megszűnt dobogni, tragikus hirtelenséggel elhalálozott.

A hamburgiak nem a Magyar Tátrirati Iroda, hanem ifj. Haller Frigyes révén értesültek az ügyről, ö ugyanis a város repülőterének forgalomirányító központjában volt alkalmazva, és a sürgöny vétele után annak tartalmát lefordította a munkatársainak, akik épp úgy megrendültek tőle, mint ő. Ifj. Hallernek, mint a vállalat alkalmazottjának, jegyet se kellett váltania a budapesti gépre, mely egyébként az utolsó volt, mely a németországi repülőterekről fölszállt. A Lufthansa minden dolgozója szolidaritási sztrájkba lépett, tiltakozásképpen a kartársuk apját ért súlyos és jóvátehetetlen csapás ellen.

Most egy kissé elébevágtunk a dolgok egymásutánjának, de nem annyira, mint hinnénk. Az emberiségnek ugyanis több-kevesebb idejébe telik, amíg fölismeri egy esemény horderejét. Budapesten például a halálhír megjelenésének estéjén csak azt lehetett megfigyelni — ha volt, aki figyelt rá —, hogy a szokottnál kevesebben mentek moziba, színházba, és úgyszólván üresen kongtak az éjszakai mulatók. Még huszonnégy óra kellett hozzá, hogy a máskor oly érzékeny budapestiek észbekapjanak. S alighanem attól kaptak észbe, hogy a bányászok — előbb csak a tatabányaiak, őutánuk a többiek — a felszínre jöttek és nem voltak hajlandók többé leszállni. Azt mondták: mi a biztosítéka annak, hogy ami Haller Frigyessel megtörtént, nem történhetik-e meg mással is? Ha ők ebbe beletörődnek — amibe beletörődni nem lehet! — akkor mindennapossá válhatik, hogy megszűnjön dobogni egy szív!

Tatabányát — s ezt nem árt hangsúlyozni — még közvetlen szálak fűzték néhai Haller Frigyeshez. A veje, mint bányamérnök, a IV-es aknánál dolgozott, s az korbácsolta föl az indulatokat, hogy az asszonyka már mindennapos volt, már az első fájásokat várta, amikor a sürgöny befutott. Nem elég, ami történt, mert ami történt, egy várandós asszony apjával történt, s ezt valamirevaló bányász nem nézheti tétlen ... Déltől kezdve a budapesti rádió már csak gyászzenét sugárzott, a városban kigyulladtak az utcai lámpák, a kormány háromnapos gyászt rendelt el. Ugyanakkor éhségsztrájkot kezdtek a moszkvai Lomonoszov-egyetem diákjai, kikötői felé indult az angol hadiflotta, az Egyesült Államok elnöke pedig személyesen kívánt részt venni Haller Frigyes végtisztességén. A világ minden tájáról orvosprofesszorok indultak útnak, hogy jelen lehessenek a boncolásnál, amitől sokan — főleg tudományos körökben — a sötét titok megfejtését remélték.

De nem így a világ népei! Ezek a száz- és ezermilliók annyit tudtak csak, hogy volt valahol valaki, akinek szíve egy hajnalon megállt. Ez nekik elég. Mitsem remélnek ők a boncolástól, de estelente félnek elaludni, mert most már nem olyan biztos, hogy ők és öveik holnap reggel még fölébrednek-e.

(Forrás: A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma, 1974)

Sok-sok tudni- és olvasnivaló Örkénytől az író emlékére készült honlapon