2011. augusztus 5., péntek

Vidéki pikantériák (13) Ha megvillan a bicska

A hűtlenség, az elhagyás, a legényekkel való ellenkezés nem egyszer igen tragikus, végzetes eseményekhez is vezetett - derül ki Dr. Balázs Lajos néprajzi monográfiájából Csíkszentdomokos nemiségéről (Amikor az ember nincs es ezen a világon, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Idézünk belőle egy történetet, amely önmagában is kerek egész és rávilágít a székely faluban olykor magasba csapó, látványos szenvedélyekre is. Meg se szakítjuk kommentárokkal, hiszen a szöveg - akár egy krimi...

„Amikor az uram kezdett járni hézám - mesélte egy 67 esztendős domokosi asszony -, a régi szeretőm szerelt egy bandát. Két-három legényből, s akkor az uram jött, hogy a szüleimmel beszélje meg, met már idősebb vót, s nem akar udvarolni csak úgy, s lám, mi a véleménye a szüleimnek: akarják-e, van-e ellentmondásuk? Hozott egy kicsi pálinkát, met akkor csak úgy tudtak beszélgetni, s azt ott édesapámmal illogatták, s beszélgettek. 


A régi szeretőm ezt tudta. A ház hátába vót a kamara, s ott vót az ablaka pont az ajtó irányába, s azt mindig megnyitottuk így nyárba, mer édesapám nem bírta nagyon a meleget. S a házunk megett egy üres kert vót, s ő a bandával ott hallgatózott. Olyan beszéd nem vót, ami bántotta vóna, hanem az bántotta, hogy F. mér kezdett járni hézám. Mikor kikésértem, holdvilágos éj volt, én észrevettem, mikor a kapuba beszélgettünk, hogy ott a kertnél egy kalap mozog. S mondtam F.-nek, hogy ott valaki van. Ott nincs senki, mondta ő. De én olyan vakmerő vótam, most es olyan vagyok, menyek belé mindenbe, hát én gyorsan mentem, hogy nézzem meg. A kerítésen volt egy nyílás, s azon én kukucskálok bé, s hát pont ott ő kukucskált ki: a régi szeretőm. Én úgy megijedtem! Elsikolytottam magamot, s akkor futott az uram, hogy mi a baj, s mondom, nincsen semmi, de aztán ők ott hátrarohantak a kertbe. F. rögtön búcsúzott el tőlem, s mondta, »te eredj bé, s én menyek haza«. De, mondtam neki, nehogy megverjenek.» Ne búsulj«, azt mondja


Én bementem, de biztos, édesapám rajtam meglátta, s azt mondja, valami baj van? S mondom, valaki F.-t leste. Hát én tudtam, hogy ki, met megláttam, csak nem akartam megmondani. Édesapám sem volt rest, gyorsan vette vissza a nadrágot, s vót egy nagy hamis kutyánk, elengedte, az hátra a kertbe. Azok ott elé tudtak menni Vizelejire. Ott nem érte bé édesapám őket. Úgy visszajött, s az utcán úgy kísérte távolról F-t a tanácsig. De amíg édesapám a kutyával bíbelődött, azalatt má F.-t meglódigálták a szomszédtól, kövekkel. Csak nem találták el. S aztán ebből lett egy vita. Az uram olyan vót, hogy nem bicskázott ha kell, ha nem, hanem azt mondta, hogy neki semmi beleszólása, ha én őt nem akarom.


Egy vasárnap, nem sok időre, a kultúr előtt esszé vótunk gyűlve, tánc készült. A legények a sörkertbe illároztak, s a régi szeretőm oda hívta az uramot, ott vitatkoztak, de csak csendbe! Kérdezte F.-től, hogy mér jár hézám. S ő azt mondta, hogy úgy vette észre, hogy szabad vagyok. S akkor oda hívott F., hogy én döntsem el: »Most te mondd meg, hogy széna-e vagy szalma, kit akarsz?« Akkor én ott kijelentettem, kettejük előtt, hogy semmi köze nincs hozzám (ti. a másikhoz), én végeztem vele.


De hát nem nyugudott belé, met egész az esküvőnk napjáig követett. Mikor jöttek a kontyolók, akkor a bandával esment ott vót. Én láttam, hogy édesapámnak a testvére félrehívta a vőlegényt. S valamit mondott neki, s annyit nem engedett meg, hogy mielőtt levetkeztem, ki akartam menni a dolgomra. Az ő keresztanyját hívtam magammal, de nem engedett el még vele sem. Elkísért ő is az udvarra. Azután mondta meg, hogy azért nem, met ott a csapat, s várt. Hogy amíg békontyolnának, ellopnak. A lényeg azon vót, hogy kontyolás előtt lopjanak el! Utána má nem lophattak el.


Nem nyugodott belé később se. Bicskával támadt meg, pedig akkor már asszony vótam.


Egy hónapra, hogy esszeházasodtunk, édesanyáméktól vittem a tejet minden második este. Az esti fejésre mentem ki. Vízelől mentem, a régi hídmérlegnél, s mikor az utcán indultam vóna ki édesanyámék felé, ő felülről jött, s egy kocsi világított velem szembe. Ő a fénybe meglátott. Én nem ismertem meg őt. S kigondolta, hogy haza kell menjek, hát megvárt. Ott a régi hídmérlegnél félreállt, s ott várt. Biztos vót ital benne, így nem látszott részegnek, de el vót keseredve, met nagyon szeretett. 


Setétbe indultam haza, esős idő es vót, ősz vót, s hát áll szembe velem. Előre szépen szólt, hogy hova jártál, s így..., s eccer azt mondja nekem, de a kezemet nem engedte el, a másikkal fogtam a fazakat, »Mét csináltad ezt, amit csináltál?« Hát jól tudod, hogy én annyit mondtam neked, hogy a pohár betelik eccer. S most betelt (ti. a féltékenysége miatt). Hát durvább kezd lenni a beszéd, s hát eccer azt mondja nekem, hogy... De én akkor a fazakat letettem, met locsogott ki a tej belőle, met húzott oda a mérleghez, s akkor a másik kezemet es megfogta, észrevettem, hogy a bicska a kézibe van. S azt mondja nekem, hogy »tudod-e, hogy én most hogy szántam el magamot? Úgy, hogy elkaplak, végzek veled es, s magamval es. De én nem nézem, hogy a más felesége vagy, s itt a faluba jársz. El akartál menni máshoz, mé nem mentél el a faluból? Hogy legalább ne lássalak.« Elég durván mondta. Nem kiabált, de nem es suttogta. Akkor kezdtem én es szebben beszélni vele, mondtam, hogy te, ne butáskodj, hát te es, akit rendelt Isten megkapod, nem egymásnak vótunk rendelve, s így szépítettem a dolgot, me észrevettem, hogy a kézibe van a bicska. Én a nyelit éreztem, de azután megláttam, hogy ki van nyitva. Az éle kint volt a markából, A markába a nyele vót, fogta az én kezemet es, de bicskát es. Olyan durvára ment, engem kezdett húzni, hogy menjünk bé a hídmérleg alá. Én vettem a lábomot, hogy nem menyek. Mondtam, ne hülyéskedj, met kiabálni kezdek. S aszongya nekem, hogy »ha kiabálsz, abba a helybe véged van«. Ennyire elszánt vót, pedig nem vót ilyen. Hát nem mertem kiabálni, hanem kezdtem szépen... S azt monta nekem, hogy »ígérd meg, hogy elválsz«. Hát má nem vót mit csinálnom, meg kellett ígérjem, hogy inkább elválok, csak nehogy valamit csináljon, S valahogy szabaduljak meg. Hát annyira ment a dolog, hogy én má úgy remegtem, megjedtem nagyon, meghallottam, hogy a sárba döcsög egy szekér. S kezdtem úgy szépen beszélni vele, hogy ne, valahogy megtárgyaljuk, terhes nem vagyok, elválunk... Met ő azt mondta, ha terhes vagyok se baj. Csak haggyam ott. S megláttam, hogy a szekér oldalán pillog a lámpa, s arrafelé jő. S akkor aztán én es bátorságot szereztem, met ért oda majdnem, s kezdtem húzni arra felé, de nem engedte el a kezemet, a fazak feldőlt, a tej elömlött, de mikor annyira közel ért a szekér, akkor a kezemet csak kikaptam, a fazakat felkaptam, s ekkora a szekér es odaért. S pont, ahova férjhez vótam menve, onnat vót egy szomszédember. Ö megismert a lámpától, S azt mondja, »szomszéd menyecske, jő-e haza?« S mondom, igen. 


Én ott szöktem fel, olyan kasos szekér vót, de nem tudtam má szólni, úgy meg vótam ijedve. Akkor má nem mert erőszakoskodni, s elengedett. Hazamentem, s ugye, az uram rajtam rögtön észrevette, hogy valami nagy baj van. Eccer az, hogy a tej se vót, a fazék sáros vót, de... Ő azt, hitte, hogy édesanyáméktól volt valami. »Mondjad gyorsan, milyen baj van?« Mondom, engedd meg, hogy egy kicsit szuszogjam ki magam. Azt mondja, »olyan sápadt vagy...« S akkor neki elmondtam, de nem részleteztem, hogy meg akart ölni. S akkor azt mondta, hogy »többet ki nem este az ajtón egyedük. Nem es engedett. Addig, amíg ő, a szeretőm meg nem nősült. Nagy későre. Terhes lett egy idősebb nő tölle, s azt elvette. Kényszerházasságot kötött.(...)


Mikor az esküvőnkre, ugye gyalog mentünk, s ott a gangba, a tanácsnál, ott vót, jól megittasodva, mondták a barátai, hogy sírt, amikor ott mentünk el, Azt mondta, eljő a templomba, s amikor a papnak mondom az uramra, hogy szeretem, akkor oda kiáltsa fentről, a kórusból, hogy nem igaz. Na de nem jött, csak az esze megjárta. Sírt! S akkor éjjel, a kontyolás előtt el akart bújtatni s lopatni.


Az az elbújtatás. De annyira vigyáztak, hogy nehogy valaki mást bújtassanak bé a menyasszony helyett, hogy az egész rokonság ott volt, főleg a férfi felől levő rokonság körbefogta ott a szobába a kontyolókat amíg bújtatták, hogy nehogy valakit helyette bebújtassanak, s az igazi menyasszonyt valaki valahol kilopja. Mer olyan is történt, hogy a leányos háznál való vendégek közül, akik kimentek oda (ti. a legényes házhoz) kontyolni, avval megbeszélték, hogy lopja, csempéssze ki. Ugye, a menyasszony átőtözik, a slájert leveszik róla, székely ruhába őtöztünk át a legtöbben, s aztán kontyoltak. Ültettek le. S vót olyan, hogy bé vót kontyolva, s megpróbálták méges kilopni, csak nem sikerült, mer nem volt egy olyan kijárati ajtó, s valaki figyelmes lett, hogy mibe sántikálnak. Azt akarták, hogy hármat ültetnek le, őt nem teszik belé.


Olyant még csináltak, hogy megvicceljék a vőlegényt, hogy mást ültettek le, s a menyasszony nem volt köztük. Ebből aztán lett harag. Nagy harag. Mer az kötelező volt, hogy a menyasszonyt le kell ültetni: ott kellett legyen a három között. Pontoson a vőlegény testvérinek a felesége vót az, akinek az vót az ötlete, hogy vicceljék meg a vőlegényt. Nem akarták a menyecskét ellopni, csak ne ültessék le, hanem félrebújtatták, s más hármat takartak le. Ő választani akart, s a végén, hát akármelyikre teszi a kézit, egyik se a menyasszony. Ebből akkora baj lett, hogy az esküvőről el kellett menjenek, akik ezt a viccet kezdték. Hogy ne legyen verekedés. S utána jó hosszas harag vót.

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése