2011. március 12., szombat

Van úgy, hogy ketten vagyunk...

Szeret ön borzongani? Nem kell messzire mennie: horgonyozzon le nálunk, az Aranytalicskánál, ahol feltálaljuk az irodalom által bemutatott eddigi legismertebb és legklasszikusabb lelki anomáliát, amikor egy tudós felfedezi, hogyan változtathatja meg szándékosan saját énjét kettős személyiséggé. Borzalmas találmányának végül is áldozata lesz, de előtte még jónéhány ártatlan ember élete is rámegy erre az eltévelyedésre.


Alább a történet - amelyből remek könyv és számos izgalmas filmváltozat készült - lélektani vonatkozású problémáit ismertetjük a Netambulancia c. honlap alapján, külön oldalunkon pedig (A horror klasszikus mestere) közöljük a kisregény teljes szövegét, a hajdani Rakéta regényújság alapján. Aki viszont kíváncsi a mű klasszikus filmfeldolgozására (nyolcvan valahány perc)  is, az itt megtekintheti a jútubon(Bakter Bálint)



Minden emberben több egyéniség rejtőzik és sokszor csak a „véletlenen", vagy a „körülményeken múlik", hogy melyik jön ki belőle. Ebből az alaptézisből indul ki minden idők egyik legsikeresebb „horror-története", a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete. Robert Louis Stevenson skót író, A kincses sziget szerzője 1887-ben publikálta először a kettős személyiségű, önmagán kísérletező orvosról szóló kisregényét. Az egyik a barátságos, mindenki által becsült orvos, a másik a laboratóriumában általa készített ital hatására megszületű torz testű és lelkű gyilkos. Egy ideig még könnyen megy az átváltozás, de a Gonosz mind jobban eluralkodik dr. Jekyll-en, mígnem végleg elveszti uralmát Mr. Hyde és önmaga felett is.

A rémsztorikra vevő színház és mozi nagyon hamar lecsapott Stevenson művére. Már 1908-ban elkészítették első filmváltozatát, később pedig olyan nagyszerű színészek bújtak a figura és rémséges másának bőrébe, mint Frederic March, Spencer Tracy, Jean-Louis Barrault, Jack Palance, Anthony Perkins, David Hemmings és Michael Caine. Érdekes módon a rendezők e szerepre szívesen választottak olyanokat is, akiket előzőleg nem skatulyáztak be „elmebeteg" vagy „gonosz" szerepekbe, mint Palance-ot, vagy főleg Perkinst, aki előzőleg már Hitchcock Psychójában is kettős személyiségű figurát játszott, hiszen „saját anyjaként" gyilkolt. Anthony Burgess és Stanley Kubrick Mechanikus narancsa viszont egyfajta fordított Jekyll-Hyde kísérlet: a „Ludovico"-módszerrel éppen a gonoszt írtják ki időlegesen a főhősből és teszik minden erőszak ellen védekezni képtelen ronccsá. Készült a témában még egy szenzációs paródia is, Jerry Lewisszal a főszerepben: a dr. Jerry and Mr. Love főhőse, egy csúnya, gátlásos, kétbalkezes tudós, aki képes magát szívtipró bájgúnár énekes sztárrá változtatni - természetesen addig, amíg a csodaszer hat...




Dr. Jekyll és Mr. Hyde története azonban sokkal több annál, mint egy szimpla horror. Nem csupán azért elgondolkodtató, mert a valóságban is voltak/vannak olyan skizofrén emberek, akiken uralkodik a rosszabbik én. Elég csak a szintén megfilmesített „bostoni fojtogatóra", Albert De Salvóra gondolni, aki az 1960-as évek első felében gyilkolta nőnemű áldozatait. De hasonló volt némiképp Mark David Chapmannek, John Lennon gyilkosának esete is: az egyik verzió szerint Chapman azért ölte meg a békeharcos muzsikust, mert az iránta való végtelen rajongásával oda jutott, hogy ő maga Lennon és nem bírta elviselni, hogy van belőle egy másik is...

Nagyon sokan vannak olyan, minden tekintetben „normális" és „normális" életet élő emberek, akikben látensen ott lapul az erőszak, annak legkülönbözőbb formáiban és csak akkor jön ki belőlük, ha extrém helyzetbe kerülnek, vagy folyamatosan súlyos frusztrációk érik és egyszer, „mindenki meglepetésére", elszakad náluk a cérna.

Extrém helyzetért nem is kell nagyon messzire menni: aki volt katona - nem feltétlenül háborúban - tudja, hogy ott mindenkiből kijön a „valódi énje", különösen ha egy parányi hatalmat is kap a kezébe (A hatalom pszichológiai természetrajzába most ne menjünk bele mélyebben...)

Persze a „seregben" is előfordulhat, igaz, ritkább esetben, hogy éppen jó, emberséges énje tör ki valakiből, holott „civilben" esetleg egy embergyűlölő, önző alaknak ismerték...

Ami a súlyos frusztrációkat illeti, természetesen nem lesz gyilkos minden emberből, aki élete során csak tűr, nyel, és halmozza fel magában a haragot a külvilág ellen, még akkor sem, ha esetleg gondolatban eljátszik azzal, milyen is lenne, ha megölne valakit, akár a módját is kiterveli. A többséget azonban féken tartja saját „jó" oldala, vagy pedig az a felismerés, hogy tökéletes bűntény nincs, és a várható következmények tartják vissza. Azt pedig tudjuk, hogy a „nem tudtam, mit teszek" védekezés csak akkor állja meg a helyét, ha orvosilag bizonyítottan nem beszámítható az illető...

Dr. Jekyll „rásegít" rossz énje felszínre törésére: italával „módosult tudatállapotba" kerül. Itt merül fel a következő négy kérdés:

1. Meddig mehet el az ember a mélylélek feltárásában?
2. Felszínre hozhat-e a „módosult tudatállapot" - és ideszámíthatjuk az alkoholt vagy a „tudattágító" hírében lévő drogokat is - olyan személyiségjegyeket, jellemvonásokat, amelyek nem élnek benne az emberben?
3. Kell-e számolnia egy orvosnak/tudósnak egy kísérlet kockázatával, tudnia kell-e előre, hogy milyen erőket szabadít fel?
4. Van-e joga egyáltalán az embernek beavatkoznia a természet rendjébe, különösen/mégha saját magáról is van szó?

Az ezekre a kérdésekre adandó feleletek sokkal messzebbre vezetnek annál, hogy hályogkovács módjára bármilyen végkövetkeztetést vonjak le belőlük.

És az is lehet, hogy ebben az esetben is, Bergmannal szólva, „a kérdések fontosabbak, mint a válaszok". (GNL)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése