Mindenféle alakok...

Kosztolányi Dezső: Bölcsőtől a koporsóig.
Alakok. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1959.
Válogatta, az előszót
és a jegyzeteket írta Szabó György 

Kosztolányi Dezső univerzális írónk: az a klasszikusunk, akinek minden sora, feljegyzése jelentés- és értékhordozó. A klasszikusok ismérve ez, s mi, olvasók úgy viszonyulunk hozzájuk, hogy minden elérhető könyvét, írását felkutatjuk.

Kevésbé emlegetett, de alapvető munkája a Bölcsőtől a koporsóig (Alakok) című. Az 1959-es, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent kiadás előszavát és jegyzetanyagát is átböngészve kiderül, hogy a mű lehető legteljesebb kiadását tartjuk a kezünkben – pontosabban nem is egy Kosztolányi-műét, hanem mindjárt kettőét, hiszen a főcím és a zárójeles cím tulajdonképpen két különálló könyvet jelöl, amelyek valahogy mégis egységet alkotnak. A könyv tulajdonképpen négy íráscsoportra oszlik.

Az első élettanulmányokat tartalmaz, tízévenként egyre idősebb korcsoportok képviselőiről, a második különböző nemzetek fiaival beszélgetve próbálja felmutatni az illetők jellemző nemzeti karakterét, a harmadik kedves családtagok szépirodalmi portréit gyűjti össze, míg a negyedik, mely az Alakok cím alá sorolódnak, különböző szakmák, foglalkozások, társadalmi típusok képviselőinek sajátos gondolkodás- és életmódját tömöríti jellegzetes portrékban az interjú közvetlen és mélyreható műfajával.

Valósággal a szemünk előtt fordul át irodalomba, a lehető legegyszerűbb és egyben legrafináltabb írói eszközökkel mindaz, amiről első látásra úgy tudjuk, hogy “csak” az élet, “csak” az újságíró élményei, “csak” színes zsurnalizmus. Az eredetileg egy napilap hétvégi mellékletében közölt színes portrék előbb egy szigorú, szűkebb válogatásban láttak napvilágot, de csak üdvözölni lehet e kiadás szerkesztőjét, hogy gyakorlatilag valamennyi, a Pesti Hírlapban 1926-27-ben közölt portrét átmentette az olvasóközönségnek. (bakter)

Kosztolányi Dezső: 
KERTÉSZ

Farkasrét, kisasszonynapja. Ameddig a szem ellát, virágágyak. Szegfűk rózsaszínben, fehérben, sárgában, mint egy leányiskolában. A lobéliák a sötét reformruhájukban a tanárnők. A szalviák talán azok a lovagok, akik pirosan lobogva várják a leányokat. A dáliák az igazgatónők. Ez a kertész ősi foglalkozásának varázsával, ezüst szakállával, a német meséskönyvek színnyomatát idézi eszembe. Körsétánkat a melegházakban kezdjük, a kócos asparagusok és aspidistrák között. Csupa tiszteletből el akarom dobni a cigarettámat. De ő biztosít, hogy a dohányfüstöt minden virág szereti. Egy gyöpágy előtt kissé megvetőleg így szól: „elsőéves magoncok"'. Szóval tényleg leányiskola.



- Mennyi a virágszükségletünk?
- Évente csak mi 300 000 cserép virágot nevelünk. A fogyasztás a háború óta legalább megkétszereződött.
- Eszerint a háború két dologra tanított meg bennünket: arra, hogy egymást gyűlöljük és arra, hogy a virágokat szeressük. Ez is valami.
- Bizony. Hogy vitték akkoriban a koszorúkat! Aztán jött a spanyol. Hány kertész gazdagodott meg akkoriban! Később már mindenki virágokat küldött ajándékul.
- Most melyik a legdivatosabb?
- A ciklámen.
- Miért?
- Szeszély. Egy ideig az orchideát kedvelték. Azelőtt a kaméliát. A tulipánkorszakban a tulipánt.
- Kell-e még valakinek a bazsarózsa, a pistike, a györgyike?
- Senkinek. - Akár a népszínmű. - A paraszt is inkább azaleát vásárol.
- Ön melyiket szereti?
- Én? - A szakember egyszerűségével. - A rózsát. - Mintha egy költő azt mondaná, hogy Arany Jánost. - Ez a legváltozatosabb. 1500-féle van. Sohase lehet megunni.
- Kinek nevelik a babérokat?
- A kávéházaknak.
- Csak nem az irodalmi kávéházaknak?
- Minden kávéházba viszik. Báltermekbe is, télen. Ezek is ott voltak, szegények. Csak egy éjszakára. De még most is ezt sínylik. A levelük megrozsdásodott. Azóta senyvednek. Már két éve. - Olyanok, mintha agyontáncolták volna magukat.
- Kötött-e már babérkoszorút híres íróknak?
- Jókainak, fiatal koromban.
- Hány halotti koszorú kel el egy évben?
- Húszezer.
- Mondja, csakugyan annyira szeretik egymást a virágok?
- Ugyan kérem. Ezek is olyanok, mint az emberek. Veszekszenek-marakodnak. Az erősebb elnyomja a gyöngét.
- Osztályharc?
- Ha a krizantém mellé muskátlit ültetünk, a muskátli elcsenevészedik. Némelyik annyira kényes, mint egy grófkisasszonyka. A ciklámen nem állja sem a meleget, sem a hideget. Ötször-hatszor kell átültetni. Művészet fölnevelni. Az amerikai szegfű beteges. Kénporral kezeljük a melegházban.
- Járványok is előfordulnak?
- A krizantémok nyirkos időben egyszerre meghűlnek és százával hullanak.
- Igaz, hogy az ibolya olyan szerény?
- Mesebeszéd. Hiszen folyton az ő szerénységéről beszélnek. - A szemtelen ibolya, a jól szervezett sajtójával.
-  Melyik a legkacérabb virág?
-  A sarkantyúka. Ez, ha tükröt tesznek eléje, a tükör felé nyílik, folyton arra illeg, abban nézegeti magát.
- Van olyan is, aki festi az arcát?
- A kék krizantém.
- Van olyan, aki sír?
- A fikusz.
- Van olyan, aki vérzik?
- A fecskevér.
- Jaj, elfelejtettem érdeklődni szegény árvácskáról? Hogy-mint van? Még mindig oly szomorú családi viszonyok között él?
- Nem kell azt félteni. Az a legszívósabb. Nyomban a hóvirág után jelentkezik és nyílik mindaddig, amíg le nem esik a hó.
- Megedzette a sorsa.
- Ebben lehet valami. Amikor sürgősen szükségünk van egy bimbóra, nem öntözzük a virágot, hagyjuk szomjazni, elszáradni. Ilyenkor a legtöbbje hirtelen virágozni kezd.
- Miért?
- Mert azt hiszi, hogy elpusztul.
- A virág hattyúdala.

Reánk esteledett. A virágok - a fény bolondjai - szomorúan lehajtják fejüket. Nézem őket a sötét gyöpágyakon, amint tétova motozással egymás mellé bújnak s meg-megrebben a szirmuk. Élő testvéreim valamennyien. Vajon milyen lehet az életérzésük, az öntudatuk? Jagadis Bose már ismeri központi idegrendszerüket, villamos műszereivel lejegyezte titkos jelbeszédüket, az örömkiáltásukat és a haldokló sóhajukat. Ma még csak az állatok leölését tilalmazzák az indusok. Lehet, hogy a jövő századokban olyan apostolaik is támadnak, akik a növényekkel való táplálkozást is istentelenségnek fogják tartani. Ekkor majd törvény elé idézik azt, aki egy boglárkát kínzott s a fiatalembert, aki rózsát tört kedvesének, elítélik „rózsagyilkosság" miatt. Általában előbb-utóbb rá fogunk jönni arra, hogy élni nem úri dolog.

Kosztolányi-emlékpad

Kosztolányi Dezső:
SÚGÓ

Már ismertem a színház e régi munkását, Magyarország legöregebb, legkitűnőbb súgóját. Többször láttam, amint a próbákon a súgólyukból egy-két -pillanatra kidugta fejét, a homlokára tolt pápaszemmel. De napvilágnál, polgári lakásban, a föld felett éppoly kevéssé találkoztam vele, mint ahogy nem találkoztam még vakondokkal délben a Körúton. Szép fej, zúzmarás üstök, tágranyílt kék szem. Kimunkált színészarc. Egy hírneves színész is lehetne, ki Lear királyt már számtalanszor alakította. Vállvonítással kezdi a beszélgetést.

- Eh kérem, ki akar eredetileg súgó lenni? A veszett fejsze nyele. Természetesen én is színésznek készültem. Vidéken, Nyírbátoron.
- És miért nem lett az?
- Nem tetszik hallani? Raccsolok. Máig sem tudom kimondani az r-et. Próbálgatja. Korán reggel ritkán... Nem megy.
- Pedig ezek mind kitűnő r-ek. Igaz, hogy nem ezen a földrajzi szélességen. Francia r-ek. - R grasseyé. — Önből Franciaországban akár Mounet-Sully is lehetett volna. És mit akart játszani?
- Shakespeare-t. A nagy tragédiákat. Hamletet, III. Richárdot, Lear királyt... 1882-ben, tizennyolc éves koromban, beültem a súgólyukba. Azt hittem, csak átmenetileg, míg megtanulom az r-et. Most hatvankét éves vagyok. Megöregedtem a súgólyukban.
- Ez is színészet.
- Hát igen. Afféle földalatti színészet. Egy kripta, elevenen eltemetett színészek számára. Kis villanylámpással. Tűnődik. És kis fizetéssel.
- Mit szeret leginkább súgni?
- Shakespeare-t. Holott a verses szöveget a legnehezebb, mert ott nem mondatokról, hanem betűkről van szó s a színész nem toldhatja-foldhatja a szöveget, mint a mai vígjátékoknál.
- Nevet néha ezeken?
- Csak a próbákon. Maga az előadás nekem is gépies munka: állandó testi és lelki készenlét. Végre a függöny felgördülésétől a legördüléséig minden a kezemben van, mint egy hajóskapitánynak.
- Ugyebár, elsősorban a cipőket látja?
- Csak a rossz súgó, aki folyton olvas. A jó súgó bele-belepillant a könyvbe, követi a szöveget s a színész arcát nézi.
- Mit néz rajta?!
- Azt, hogy mikor fogy ki belőle a szusz. Mert mikor megakad a szövegben, akkor a színész olyan, mintha légüres térbe jutna s levegő után kapkodna. Ekkor kell föladni neki a szót. Többször előfordult az is, hogy valaki elájult, sírógörcsöket kapott, én egy csöngetéssel leengedtettem a függönyt.
- Mondja, mindig hallgatnak magára a színészek?
- Sokszor bizony kicsavarják szavaimat. Emlékszem - vagy harminc éve ennek -, a debreceni színházba vendégszerepelni jött egy akadémiai növendék - ma híres színésznő -, „A falu rosszá"-ban játszotta Feledi Boriskát. De akkor még nem barátkozott meg a paraszti beszéddel. Ezt súgtam neki: „Hej, Sándor, kigyelmed ugyancsak el van keseredve." Ő pedig ezt mondta: „Sándor úr, kegyed valóban idegesnek látszik."
- Reinhardt megpróbálta, több ízben súgó nélkül is játszott.
- Debrecenben mi is megpróbáltuk. Már tizenhatszor egymásután adtuk a Parasztbecsületet, úgy ment, mint a karikacsapás, egyetlen betűt sem kellett súgnom. Az igazgató csupa hetvenkedésből elhatározta, hogy súgó nélkül játszatja. Mi történt? Azok a színészek, kik előző estéken egyetlenegyszer sem szorultak rám, pusztán attól a tudattól, hogy nem vagyok ott, egymásután sültek be szerepeikbe, olyan botrány támadt, hogy le kellett engedni a függönyt.
- Szóval a súgó -: sugallat.
- Még akkor is, ha néma. Múltkor egy művésznőnek a nézőtérről kellett elmondania néhány mondatot, nem súghattam neki, de ő mégis odaültetett a karmesteri szék alá, a zenekarba, hogy legalább a fejem búbját lássa.
- Megemlítették már színházi kritikákban?
- Debrecenben, ifjúkoromban. Vidéken egymásután pörögnek a darabok és a színészek sokkal inkább rá vannak utalva a súgóra, mint itt. Egy bemutatón bizony erősen kellett súgnom. Régi újságot kotorász elő. Másnap ez a kritika jelent meg. Olvassa. „Végre mi is hallottunk egy szépen csengő baritonhangot: a súgóét." Ez volt a legnagyobb sikerem. Egyébként? Mindennek a súgó az oka, ha megbukik a darab vagy a színész, rajta verik el a port, az elismerésből nem jut ki neki semmi. Ha bemegyek a színházba, a művészek és művésznők különösen a bemutatók előtt körülvesznek. Jaj, drágám, rám ma különösen vigyázzon. Nekem, kedves kolléga, nagyon halkan, nekem erősen, nekem csak a mondatok kezdetét.
- És ön mit tesz?
- Azt, amit a pesti pincér, aki nyolcféle kávérendelést vesz fel. Az egyik vendég világosan kéri a kávét és langyosan, a másik sötéten és forrón, a harmadik félbarnán és hidegen, a pincér pedig egyszerűen bekiált a tűzilegénynek: „nyolc kávét." Én is egyféleképpen tudok súgni.
- Diákkorában súgott a tanulótársainak?
- Súgtam, de pórul jártam, a tanárom rajtakapott és kiállított, majd mikor helyemre eresztett, így szólt: „Fogadd meg, fiam, hogy ezután sohasem fogsz súgni."
- És ön megfogadta?

Kosztolányi - Kosztolányban

- Meg. De nem lehetett megtartanom. Akkor azonban még nem tudtam súgni. A diákok és a rossz súgók nem is súgnak, hanem susognak, sisegnek, selypegnek, amit mindig az hall meg, akinek nem szól - a tanár és a néző - és az, akinek szól - az osztálytárs és a színész - egyáltalán nem hall meg. Az igazi súgás ettől kezdve így beszél ez a nagy, mély, tompított, színtelenített torokhang.
- Szerelmet is lehet így súgni?
- Bajos.


Ismét a kellemesen színezett, erős bariton-hangján beszél. Soha életében nem volt beteg, még náthás sem. Estére megint majd súg s ezt a hősi hangot szerényen lefokozza úgy, hogy az első zsöllyékben ülők csak azt az imaszerű mormolast hallják, mely lelke minden előadásnak. Mert a súgó kettő egyszerre: a színészek mankója és szárnya is.