2017. november 5., vasárnap

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (17)

Vachott Sándorné – Fóti szüret

Vörösmarty szerette a jó bort, s hogy ne legyen rászorulva a kocsmárosok olykor savanykás vinkóira, 1832-ben – mihelyt anyagi ügyei egy kissé rendeződtek – 1600 négyszögöl szőlőt vásárolt Fóton. Gazdálkodásáról barátja, Sallay Imre emlékezik meg följegyzéseiben: „Pesten, lakásánál kis pincét bérlett, a néhány akó borát önmaga tisztán, jól s elég szenvedéllyel kezelte. Egypár esztendő lefolytával bebizonyult nála is, hogy távolabb lakó szőlőműveltetőknek nem termeltetik elegendő bora, kellőképpen nem láthatván az illető munkaidőben a müvelés után, s méregdrága költségbe került minden akó bora; a szőlőtartástól kedve veszett, s megvált tőle.”

Vörösmarty szőlejét Fáy András vette meg, akinek már korábban is volt szőlőbirtoka Fóton. Jó kedélyű és társaságkedvelő ember lévén, szüreteire számos vendéget hívott meg az irodalmi világból. Présháza hamarosan szűknek bizonyult a vendégsereg számára, ezért Fáy 1837-ben külön kis házat építtetett kényelmesebb tanyázás végett. Az építéshez jelképesen a vendégek is hozzájárultak, s ezt a társaság szobrász tagja, Ferenczy István, a falba illesztett márványlapon meg is örökítette: „A barátság ezen falai közé, midőn épülnének, vidám enyhóráik között követ rakának…” -se szavak után sorakoznak a nevek: Barabás Miklós festőé, Bajza Józsefé, Bugát Pál orvostudoré, Czuczor Gergelyé és több más jeles név után Vörösmartyé.
A kőműveskedő írókon, művészeken kívül még jó néhány híres vendége volt a fóti szüreteknek. Megfordultak ott politikusok: Wesselényi, Deák Ferenc, Kossuth; költők és irodalmárok: Szemere Pál, Toldy Ferenc, Garay János, Petőfi; színészek: Megyeri Károly, Szentpétery, Egressy Gábor; és hogy a női bájt se kelljen nélkülözni, színésznők: Schodelné, Lendvayné és mások. Az egész szellemi arisztokrácia.
A vidám szüretek közül az 1842. évi különös irodalomtörténeti nevezetességre tett szert. Amikor az ebédnél az ízletes pörkölt és a könnyen csúszó bor jó hangulatot keltett a társaságban, fölállt Vörösmarty és előadta Fóti dal című versét, melyet erre az alkalomra írt.

Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az,
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.

Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje, hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.

A következő, 1843. évi szüreten jelen volt Csapó Mária is, a fiatal költőnek, Vachott Sándornak menyasszonya. A fóti szüretek hangulatát, melyben vígság, móka, éle egyesült Vörösmarty bordalának komoly gondolatokra késztető hatásával, Vachott Sándorné évtizedekkel később is a feledhetetlen emlék frissességével írta le memoárjaiban. (Lukácsy Sándor felvezetőjéből)

*

Gyönyörűen szállt fel a nap azon reggelen, mely a fóti szüretre virradt.
Etelke nővéremmel együtt, ki szintén velünk jött, örömmel készülénk az induláshoz; ő csak a kirándulásnak örvendett, engem a szerelem kísért oda is, szívem hangosan dobogta boldogságát, s így könnyű volt osztani s együttérezni Etelke örömét is. A társaság nagy része összegyűlt már, midőn megérkezénk, s mint vendég érkezését, úgy a mienket is nagy taracklődözések, ropogások jelezték, az ős magyar szüretek hangjaiként.
Deák Ferencet itt s ekkor láttam először életemben. Elfogult levék. Ez alak, ez arc meséim közé nem illett, mint beszéltem később jegyesemnek, ki a szüreti szíves meghívást csak délutánra fogadhatá el, miután délig valami érdekesebb műbíráló választmányi ülésen kellé lennie, melynek ő is tagja volt. Deák Ferenc ember maradt szemeim előtt, nagy, roppant ember s oly hatalmas, oly bölcs, kinek még a szót is másként kellé ejtenie, mint isten egyéb teremtményei szokták, s válaszolni neki, ha például a nap folytán kérdést intézene hozzám, talán nem is lehetne, nem leendék képes. Legalább előttem, ki őt akkor még magánéletében nem ismerém, úgy tűnt fel a dolog, s élénk képzelődésem segélyével az emberi nagyságot hamarjában annyi fénnyel, oly erényragyogással vettem körül, hogy csaknem elkápráztam tőle.
Etelkével önkéntelenül s egyakaratúlag sétára indulánk ki a nagy teremből, melyben a társaság vidám beszélgetés között ült kis csoportokra oszolva, részint azért, mivel vágyat érzénk szabad levegő után, részint pedig talán kissé erőt szedni össze s megbeszélni együtt, mi tevők lennénk, ha Deák mégis megszólítana bennünket. Hogy a kedélyes öregúrnak magánykörökben legkedvesebb volt a fiatal kisleánykák s gyermekek társasága, ezt ekkor még nem tudtuk, habár éppen az nap folyamata alatt tapasztalánk is először.
Az idő, mint említem már, gyönyörű volt. A meglepő szép színvegyület fölé, mely csak az ősznek sajátja, ragyogó napfény sugárzott, s a könnyű, halvány fátyol, mely a távolság körrajzait leplezte, a búcsúzó természet délibábjaként lebegett.
Mialatt a szép vidéken elhajolva néztünk körül, még arról is megfeledkezve az előttünk nyíló kép látása felett, mi kevés pillanat előtt mindkettőnket csaknem egyenlően nyugtalaníta, egyszerre csak nagy meglepetésünkre azt vesszük észre, hogy mögöttünk Vörösmarty oldalán Deák Ferenc áll.
Mindketten mintegy villanyütésre megrezzenénk, s kipirulva, tétovázva néztünk fel a nagy hazafi nyájas arcára, ki örömét fejezte ki szívélyes szavakkal afelett, hogy Vachott Sándor menyasszonyával s ennek nővérével megismerkedhetik.
Soha ügyetlenebbnek nem éreztem magamat, mint e pillanatban, midőn Etelkével együtt csak néztünk majd egymás nagy kék szemei közé, majd a jóságos öregúrra, anélkül, hogy egy szót is válaszolni képesek lettünk volna.
Deák Ferenc jártasabb volt a lélektanban, mint hogy két gyermek érzelmeire nézve egy pillantással tisztába ne jöjjön, s nagy mestere lévén emellett a fiatalság közt is a bizalom s rokonszenv megnyerésének, bizonyosan valami olyast gondolt magában, hogy majd csak elbánik ő velünk, bármi elfogultak s kis ügyetlenek vagyunk is.
Zavaromat leplezni végre Etelkéhez fordulék, s mi még furcsábban jöhetett volna ki, ha nem Deák Ferenccel állunk szemben, mintha nem is hallottam volna iménti nyájas szavait, a tiszta homokpartot kezdem magasztalni, melyről oly jó volna gyorsan lefelé futni, egészen az árok aljáig.
— Adja ide a kezét — hallatszék erre Deák barátságos hangja — ha szeretne lefutni, majd lesegítem én.
S bármi vastagos öregúr volt is, pillanat alatt s még ez időben nagy könnyűséggel lefutott velem együtt a meneteles parton; Vörösmarty Etelkével követett bennünket.
Szó nélkül, de nagy szívdobogás mellett adtam oda kezemet, de oh csodák csodája! mire szívből jött nevetés kíséretében lejutánk a szélesre mosott homokárokba, melynek kövecses alját csillogóan tüntette föl az őszi napsugár, a legelfogulatlanabb barátság meg vala kötve, mintha régi játszótársunkra akadtunk volna Etelkével együtt, zajos jókedvvel mulatánk, beszélgettünk Deák Ferenccel.
Ily hangulat mellett jártunk-keltünk a szőlőhegy oldalán órákon át, szedegettük mind a négyen, majd egymásnak, majd ki-ki magának, a mézédes fürtöket, midőn az országúton egyszerre csak az utolsó kocsi vendéget, Kossuth Lajosék kocsiját észrevettük. Deák és Vörösmarty barátságosan integettek feléjük kendőikkel, s midőn gyermekes jókedvemben azt indítványozám, tűzzünk üdvözletül egy kis rögtönzött nemzetiszínű lobogót a legmagasabb pontra, Deák nagy készséggel sietett azonnal egy szép, egyenes faágat zsebkésével levágni, s elkérte saját piros zsebkendője mellé Vörösmarty fehér zsebkendőjét s az én zöld selyem écharpe-omat [sálamat], s a hármat együtt Etelke övszalagjával hozzákötötte a szépen megtisztogatott nyélhez. Ezzel elkészülve, kikeresték Vörösmartyval együtt a legmagasabb pontot, s szélnek ereszté a csinos kis lobogót, mely oly vidáman lengette szét nemzeti színeinket, mintha érezte volna, kinek keze tűzte a tetőre…
A szüreti, ízes étkekkel gazdagon megrakott ebédlőasztalhoz – mely étkek magyaros savát-borsát Fáy András neje, e kitűnő és kedves háziasszony valósággal művészettel tudta megadni — Deák Ferenc udvariasan Kossuth Lajosnét vezeté karöltve, de a tisztelethelyet nem fogadá el mellette, mely az asztalfőnél az asszonyok között számára volt feltartva.
— Nem illem még én az idősebbek közé – monda enyelgve – mi fiatalok – folytatá azon hely felé mosolyogva, hol Etelke, én és Meszlényi Irén álltunk – majd csak elleszünk együtt valahol az asztal végén.
Az öregúr ötletén egész társaság szívből kacagott, s az ebéd vidáman folyt, szép cigányzene mellett, s amint az étel és bor fogyott, aszerint emelkedék a jókedv, s a felköszöntések egymást váltották.
Végre, hogy legyen koronája a kedélyes szüreti mulatságnak, Deák Ferenc arra kérte Vörösmartyt, olvasná föl nagyhatású költeményét, mely megelőző évben itt nyerte címét s itt olvasták föl legelőször, s Vörösmarty nagy tetszésnyilvánítások mellett, feledhetlen szépen olvasta föl Fóti dal című költeményét.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (18): Kassai Vidor – A szabadságharc gyermekszemmel

2017. október 28., szombat

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (16)

Haraszthy Ágoston – Indiánok földjén

Nem Bölöni Farkas Sándor volt az egyetlen hazánkfia, aki már a XIX. század első felében bejárta az Újvilág földjét, s könyvet írt úti tapasztalatairól. 1844-ben megjelent ugyanis Haraszthy Ágoston Utazás Éjszakamerikában című könyve is. A szerző Bács megyei földbirtokos volt; a bécsi magyar testőrség tagja, majd József nádor magántitkára lett.  1839-ben egy fürdőhelyen angol utazókkal ismerkedett meg, akik elbeszélései nyomán az amerikai élményeikről, a huszonhét esztendős magyar nemes maga is kedvet kapott körülnézni az Újvilágban. Negyvenkét napos tengeri utazás után érkezett meg New York kikötőjébe. Utazása csaknem két évig tartott. Bejárta az Egyesült Státusok minden ismert részét, sőt ismeretlen vidékekre is el merészkedett. Ö volt az első magyar, aki hírt adott a későbbi romantikus indiánregények akkor még nagyon is valóságos, romantika nélküli világáról.

Megszerette az amerikai életet, olyannyira, hogy hazatérte után eladta a birtokát, és családostul Amerikába költözött. Földet olcsón lehetett venni, s Haraszthy Ágoston ügyesen gazdálkodott. Szőlőt honosított meg Kaliforniában, szeszgyárat, cukorültetvényeket, hajózási és egyéb vállalatokat alapított. Polgártársai elismeréssel nézték gyarapodását, és törvényhozási képviselőjükké választották.
1868-ban új, még vadabb területen telepedett le: Nicaraguában, ahol fűrészmalmai voltak. 1869. július 22-én lóháton birtoka bejárására indult. Hiába várták vissza. Amikor keresésére indultak, csak lovát találták meg fához kötve egy folyó mellett, majd földre terítve felső kabátját. Innen nyomai egy fához vezettek, melynek egyik ága átnyúlt a folyón. Valószínűleg ezen akart átkapaszkodni a túlsó partra, mert az ágat letörve, a vízben találták. A vadnyugat magyar vándora a folyóba zuhanva minden bizonnyal egy éhes alligátor áldozata lett – mutatta be az olvasónak a kiváló utazó férfiút Lukácsy Sándor.
*
Néhány napi veszélyes és fárasztó utazás után, majd oly sűrű fiatal erdőkön, hol a ló előtt két-három ölre felnyúló különnemű fákat kézzel kelle kétfelé hajtanunk, majd nagy hegyeken és számtalan folyókon, majd egész napig tartó réteken és mocsárokon keresztülhaladva, minden akadályok dacára szerencsésen a törzsök lakhelyére, a tó partján, hol az indiánfőnök lakott, megérkeztünk. Már estveledék, midőn egy ritka erdőből kiérve, a hegytetőről lábainknál gyönyörű sík tájat pillantánk meg, melyet azonban laposnak nem nevezhetünk, mert itt-ott dombocskák emelkedének minden irányban; öt-hatszáz ölre egymástól a már előbb látottakhoz hasonló indián lakok tűntek szembe, csakhogy sokkal nagyobbak, magasbak s nem gömbölyűek, hanem hosszasak valának, nagyságra nézve egy – a Tankora-tó partján magas dombon álló – wigwam által felülmúlva. Ez előtt a szárító póznák- és rácsokon kívül három hosszú pózna emelkedék, melyekre különbféle színű rongyok mint lobogók valának tűzve. Csendes pompában fekvék előttünk a szép tér, a pázsiton itt-ott meztelen gyermekcsoportok cikáztak, a lakok előtt pedig félig meztelen férfiak ültek vagy hason hevertek. A wigwamok oldalain gyengén bekerített kertek léteztek, melyekben nagy vakondoktúrásokhoz hasonló felhányt dombocskák kukoricával és ugorkával valának beültetve, miből látszott, hogy ezen indiánoknak már van némi fogalmuk a vetésről. A nők különféleképp valának elfoglalva: némelyek kobakokban vizet vittek, mások a kertben dolgoztak; az egész táj meglehetős elevenséget mutata. Midőn leértünk, egy csoport gyermek futott elénk és bámulással fogadott. Később néhány férfira akadánk, kik kevéssé felemelvén fejüket, ismét előbbi helyzetükbe tevék magokat, mintegy megbánva, hogy oly hasztalan okoztak fejüknek mozgást.
Vezetőnk senkihez sem szólt, hanem egyenesen a magason fekvő nagyobb wigwamnak tarta, melyet mint a főnök lakhelyét jelele ki. Számosb kunyhók előtt haladván el, hol azonban meg nem szólíttatánk s csak kevés figyelmet látszánk gerjeszteni, a főnök lakához érkezénk, hol mintegy tíz indián, ki fekve, ki ülve, apró kőpipákból dohányozott. Leszállánk lovainkról, s vezetőnk, mint látszék, a főnök után tudakozódék, ki is egypár perc múlva kijőve, s utána két izmos fiatalember.
A főnök, egy izmos, sugár termetű, zordon tekintetű férfiú, egy ölnyi magas lehete; erős, hosszú karok-, vastag, csontos lábak-, széles mell-, gömbölyű arc- és nagy fejjel, melyről sűrű fekete haja apróra befonva csüngött, több sastollal ékesítve, miket a főnökökön kívül másnak viselni nem szabad. Átható fekete kis szeme élesen vala reánk függesztve; kiálló pofacsontjai, nagy szája, tágas orrlikai ezen izmos férfiúnak kellemetlen tekintetet adának, mi azáltal is sokat veszte, hogy semmi szakáll és szőr nem látszott a széles arcon, mely az idő és szenvedelmes életmód viharainak nyomát viselé. Öltözete egy skarlátszínű, vállán párducbőrként átvetett pokrócból állt; félig meztelen teste különbféleképp színezve, s arcára párduchoz hasonló állat, mellére medve s egyéb állatok valának festve; szeméremtestét egy darab szarvasbőr takará; térden felülig szarvasbőr harisnya nyúlt, néhány vékony szarvasbőr szíjjal a fentebbi takaróhoz fűzve; lábait pedig szintén szarvasbőrből varrt bocskor fedé. Karjai meztelen voltak s rajtuk különféle alakok tetovírozva.
Míg a főnök nagy figyelemmel vizsgált bennünket, két izmos fiatal férfi lábához ült, egyik márványból faragott nagy pipát, hosszú s mintegy két hüvelyknyi vastag szárral, másik egy baltát, úgynevezett tomahawkot tárta kezében. Ezek valának a főnök őrei. ‘ .-
Ezután a főnök által wigwamja belsejébe vezetteténk, mely elég tágas vala tizenöt-húsz ember elfogadására, s egyébként a többi wigwamok belsejéhez hasonlíta. Az ágyak sokaságáról ítélve, számos családjának kellett lenni a főnöknek. Két puskán, néhány íven és nyílon, egy párducbőr öltözeten s néhány sastollon kívül egyéb e lakban nem létezett, csak a tűznél állt egypár rossz, mint látszék, repedt vasfazék, inkább mutatványképp, mint használat végett. Beléptünkkor néhány nő és leány guggolt a tűz körül, de tüstént felkeltek s a lak hátulsó részébe vonultak, hol ismét leguggoltak. A főnök átvevén az őt híven követő őröktől a barátságpipát a hód bőrből készült sallangos dohányzacskóval együtt, megtölté az öblös pipát, míg mi a tolmácsunk által adott jelre a tűz körül helyet foglaltunk, azaz a földre, mely nem kevéssé piszkos volt, leültünk. A főnök is leguggolván, a két őr, mint két hív eb, jobbról-balról lábához feküdt. Helyzetük igen kínos lehete, mert a tűz meglehetősen égett, melytől alig valának néhány arasznyira, holott különben is alig tűrhető meleg vala.
Most az egyik őr főnöke pipájára egy darab parázst tőn, ki is néhányszor bodor füstöt ereszte a pipából, lerázá a parázst, egy nagyot szívott s az egész füstöt reám mint hozzá legközelebb ülőre oly erővel fúvá, hogy szemembe, orromba nyomult. Mindjárt köhögni kezdek, szemem könnybe borult, s már fel akarék kelni, midőn tolmácsunk reám kiálta, vegyem el a pipát, szívjak egyet belőle s a füstöt fújjam a mellettem ülőre. Ez nagy kívánság volt ugyan, de meg kellett tennem, mert előttem álltak a fejbőrök s a főnök szavai: „ha nem viseljük magunkat úgy, mint nemzete szokásai kívánják, életre-halálra meg fog vívni velem, s fejbőrömet lefejteni”. Ez, gondolám, mégis rosszabb volna, mint a pipázás, s a pipát nem kevés félelemmel kivevén a főnök kezéből, oly keveset, mint csak lehete, szívék belőle, s a füstöt a mellettem ülő társamra bocsátám. Már honomban is elég erős dohányt szívtam, milyen a kapadohány is, de ez semmi az indiánok dohányneműjéhez képest, melyet kinikkiniknek hívnak s egy fanem gyökerének héjából készítenek. A csemetegyökér héját ugyanis lefosztják s napon megszárítva porrá törik és úgy szívják. Erejére nézve hasonló a paprikához, s színe is oly verhenyeges sárga.
A barátságpipa kézből kézbe ment, míg ismét a főnökhöz került, ki mint előbb, egy nagyot szívott, s a füstöt reám bocsátvan, a pipát kezembe adá a dohányzás folytatása végett. Én azt szinte tovább adám, mint előbb, de már alig valék képes ülve maradni, minthogy az egész wigwam forgott velem, s hideg veríték csörgött arcomról; annyit azonban még láthaték, hogy két társam nem kevésbé szenved, mert a doktor igen gyenge pipás volt, s nem kis aggály fogott el, midőn őt életjel nélkül hátradőlni látám. Azonnal felugrani és segítségére akarék sietni, de csakhamar észrevevém, hogy magam is igen rosszul vagyok, s a vezetőre kiálték, vinné a doktort ki a szabadba, hova magam is tántorogva követem. A lord is utánam jőve, de inkább hömpörögve, mint lábán. Kiérvén, a tó szélére tántorgék s a vízbe vetem magamat. Ez által könnyülést s enyhet érezvén, ismét felmenék, s tanácsomra társaim is, kik igen rosszul valának, példámat követék. Én még gyermekkoromból tudván, hogy a pipátóli rosszullét után biztosabban lehet dohányozni, s nem félhetni, hogy ez ismét oly nagy mértékben ártson, bemenék a wigwamba, elfoglalám előbbi helyemet, s nyugton várva, míg a pipa hozzám került, jót szívtam belőle s a füstöt erősen fúvám egy mellettem ülő indiánra. Ez által megnyerem a főnök irántami hajlandóságát, ki háromszor elég erősen vállamra üte s valamit monda nyelvén, mit azonban nem értettem, s mi egy másik indiánnal beszélő vezetőnk figyelmét is elkerülte. A pipa még két- vagy háromszor körülmenvén, a főnök felkelt és kiment a wigwam elébe, követve mindnyájunktól.
Most értésemre adá vezetőnk, hogy a főnöknek szánt ajándékot adnánk át, mit azonnal teljesíténk. Ezen ajándék állt egy bicskából, vörös posztóra felvarrt szánkacsörgőkből és egy kis pisztolyból, miket nyugodtan, mint neki járó adót, vett tőlünk át, de bárhogy iparkodék a nyert ajándékoni örömét titkolni, ezen öröm félreismerhetlenül mutatkozott arcvonásain. Nemzete szokása szerint a csörgőket vállán keresztül magára akasztá, a vörös bőrövet, melyben a pisztoly vala, derekához csatolá és a bicskát szinte az övbe tévé. Ezután megrázkódott, s mind ő, mind a körülálló indiánok nagy tetszéssel hallgatták a csörgők egyszerű harmóniáját. Pisztolyát is megpróbálta, s egypár golyót lővén ki belőle, jónak nyilatkoztatá. Figyelemmel vizsgáltam az indiánok arcait, ha nem tapasztalok-e irigységet vonásaikban, de semmi ilyest nem vevék észre, sőt mind örülni látszék a főnök ily szép ajándékán.
Beállván az est, gazdánk egy üresen álló wigwamba vezettete bennünket, melynek lakosai hihetőleg bővebb vadászat kedveért néhány hónapra máshová költöztek. Poggyászunkat már ott találtuk, min nem kevéssé bámulék, minthogy a pipa kellemei közt egészen elfelejtők kis holminkat őrizni. E gondatlanságunkra mindjárt figyelmeztetem vezetőnket, ki azonban megnyugtatásunkra kijelenté, lennénk aggódás nélkül, mert hol a főnök lakik; s azon vendégnél, ki a főnök által fogadtatik el s a főnököt teljes megelégedésére ajándékozta meg, mint jelenleg történt, nem lehet félni, hogy csak egy gomb is ellopassék.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (17): Vachott Sándorné: Fóti szüret

2017. október 7., szombat

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (15)

Lyka Károly – Kossuth halálos ágyánál


“Amikor /Lyka Károly/ a múlt /XIX./ század végén a műkritikusi pályára lépett, a magyar művészet viharos forradalmának lehetett tanúja – írja felvezetőjében Lukácsy Sándor. – Nagybánya, a híres festőtelep, új fejezetet nyitott a hazai művészet történetében. E fejezetet ma már mindenki klasszikus fénykornak tartja, de akkor az új festői látásmódnak értetlenséggel kellett megküzdenie. Lyka Károly a kigúnyolt új irányzat mellé állt, és rendületlenül hirdette, magyarázta igazát… Művészettörténeti munkáiban ő maga volt az újító. (…)
Ifjúkorában újságírói munkát végzett, tárcákat, riportokat írt. Hírlaptudósítói minőségben került el Torinóba, Kossuth halálos ágyához. Kiváló írók sereglettek oda: Eötvös Károly, Bródy Sándor; az akkor még névtelen fiatalember tollának velük kellett – és sikerült – megmérkőznie. A szomorú torinói látogatás kitörölhetetlen emlékéről több mint fél évszad múltán, 1949-ben számolt be Lyka Károly…”


Kossuth a ravatalon
Mint fiatal legényke, Rómában éltem művészettörténelmi tanulmányaimnak. Ezt a hasznos fényűzést a Pesti Napló tette lehetővé, amely heti egy-egy tárcacikket kívánt tőlem itáliai élményeimről. Egy este, 1894. március 7-én Réti István festő barátommal szállásomra térve, nagy meglepetés ért: két sürgős táviratot lobogtatott felénk gazdánk, mind a kettőt a Pesti Napló küldte. Az egyik utalvány volt pár száz líráról. Nem értettem, miért ez a sürgősség. A másik megadta a magyarázatot: arra kért a szerkesztőm, hogy azonnal utazzam Torinóba, Kossuth Lajos haldoklik, állapotáról két óránként küldjék táviratot.
Kossuth haldoklik! – mind a kettőnkben elállt a lélegzet.
De nem volt idő sem eszmélődésre, sem ruhaváltásra, sem vacsorára; éppen hogy elértem a torinói expressz vonatot. Hirtelenül megszólalt mellettem hű kísérőm, Réti:
– Én is jövök.
Gyűrötten, a sok alagúttól kormosan s főképp poggyász nélkül egy torinói szálló sem akart minket befogadni. Nagynehezen jutottunk tető alá, s egy óra múlva már a Kormányzó elnök lakásán kopogtattam.
Aulich fogadott, a Kormányzó dereshajú, kissé ügyefogyott, de szívélyes titkára. Éppen ott volt Basso doktor urológus, a háziorvos, és rendkívül súlyosnak mondta betege állapotát. Bemutatott a Kormányzó nővérének, Ruttkayné Kossuth Lujzának. Az ebédlő tompa világításában a nagyasszony sápadt arca, fekete ruhája, mozdulatlan tartása úgy hatott rám, mintha egy darabja lett volna egy komor történeti képnek. Ilyennek festette egykor Madarász Viktor Zrínyi Ilonát.
Még aznap találkoztam itt néhány világlap római tudósítójával, a Times, a New York Herald, a Temps, a Kölnische Zeitung, a Neue Freie Presse római szerkesztőivel. Torino most fontosabb lett nekik, mint Róma. Mintha a nagyvilág szeme most egyszerre egy egyszerű torinói bérház felé fordult volna.
Másnap, harmadnap e ház táján már több magyar szót lehetett hallani, mint olaszt. Egymásután jöttek a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselői, jött Bródy Sándor, Rákosi Viktor s még egy sor hírlapíró.
A frissen ideérkezett pesti hírlapíróktól megtudtam, mekkora politikai zavart okozott otthon a közeledő katasztrófa híre. A torinói remete még haldoklásának napjaiban is eleven hatóerőnek bizonyult, bár már napok óta eszméletlenül feküdt ágyában.
Gazdátlan hírek kezdtek szárnyra kapni a kis magyar kolóniában, a Dilei-vendéglő különszobájában, ahol együtt ebédeltünk; ez is, az is hallott valamit a bécsi udvar terveiről, a hadsereg vezérkarának titkos szándékairól, sőt összeesküvésekről is. Miért? hogyan? – senki sem tudta. Nyomasztóvá tette ezt a légkört a függetlenségi képviselők súgása-bugása, amely azonnal megszűnt, mihelyt valamelyikünk hozzájuk közeledett. Nem tudtuk mire vélni ezt a nagy titkolózást. Csak nagykésőn tudtuk meg, hogy valamiféle tervük van a Kormányzó egyik fiával, Ferenccel.
Vele is megösmerkedtem. Mikor megtudta, hogy a művészet vágya tart engem Rómában, rögtön bevezetett engem atyja dolgozószobájába, nagy könyvespolcok közé. De alig nézhettem körül, mert azonnal odaállított engem egy sor festmény és apró szobor elé: nézzem meg jól, ezek mind az ő sajátkezű alkotásai, mert ő nemcsak mérnök, hanem művész is. Zavarba jöttem e műkedvelő munkák láttára, s alig tudtam valamit hápogni. Azóta lehetőleg kerültem; sohasem szerettem a nagyképű, önmagukkal telt embereket.
Tizenkét hosszú és izgalmas napon éjfélig tartott a hírszolgálat. S megesett néhányszor, hogy Basso doktor bizalmasan értésemre adta, hogy még ma éjjel beállhat a katasztrófa. Ilyenkor kocsiban szundikálva töltöttem az éjszakát a Kossuth-ház előtt, a házmestert leborravalóztam, hogy riasszon föl, ha szükségét látja. A sok éjszakázás alaposan összetört, pedig még csak huszonöt éves voltam.
Nagypénteken Rétivel és Bródyval leverten indultunk a Kossuth-ház felé. A betegszoba mellett az ebédlő nagy kerek asztala köré telepedtünk egy tucatnyian. A zöldernyős lámpa bágyadt fénye mellett izgatottan vártuk az orvos jelentését. Mindenki hallgatott, csak Eötvös Károly magyarázgatta a már élőhalottnak látszó Ruttkaynénak a tüdőgyulladás különböző fajait. Egyszerre kinyílt a betegszoba ajtaja, de nem az orvos jött ki, hanem Aulich, az öreg titkár. Megállt a küszöbön, s elcsukló hangon csak annyit tudott mondani: meghalt.
A dermedt csöndben csak Ruttkayné zokogása hallatszott.
Nem volt köztünk egy sem, aki ne érezte volna, hogy most zárult le történelmünknek egy nagy fejezete. A lépcsőn lehaladva valaki halkan kérdezte: mi lesz most?
Senki sem válaszolt.
Réti engedélyt kapott, hogy lerajzolhassa a Kormányzó elnököt a halottas ágyon. Aztán jöttek a balzsamozást végző orvosok.
Kossuth ravatalát a protestáns templom közepén helyezték el, de a koszorúk óriási tömege miatt alig lehetett közelébe férni. Egyre érkeztek a hazai küldöttségek, és zsúfolásig megtöltötték a nem nagy templomot. De jött igen sok olasz is: a „generálé”-t egész Piemont tisztelte. Ha valahol, úgy itt tudták, mit tesz a szabadságért küzdeni.
Egy magyar lelkész mondta a búcsúztatót a templom gyér világítása mellett. Igen sokan térdre borultak, és hangosan zokogtak, nemcsak a bennlévők, hanem a künnrekedtek is. A megilletődés átáradt az utca járókelőire is.
Kossuth Lajos holttestét különvonat vitte haza Magyarországba; ennek én is utasa lettem. A sok kitérés miatt csak éjfélkor érkeztünk Milánóba, ennek néptelen pályaudvarán nem volt semmi világítás. A félhomályban mégis észre lehetett venni egy csoport cilinderes férfiút, akik hatalmas babérkoszorúval közeledtek vonatunkhoz. Milánói szabadkőművesek voltak, akik néma tisztelgéssel búcsúztatták nagy társukat.
Hajnalban már kinn járt vonatunk a lombardiai síkságon. És ettől fogva diadalmenetté változott a holt Kormányzó útja. Mert minden olasz állomáson, a legkisebben is, vörösinges vén garibaldisták sorakoztak, néhol csak néhányan, néhol sokan, ahányan éppen megmaradtak az olasz szabadságharcból. Vonatunk közeledtekor megharsant a kürtjük, feszes állásban tisztelegtek, s meghajtották rongyos zászlójukat Kossuth Lajos koporsója előtt. Nem parancsszóra jöttek: szívük hajtotta az utolsó tiszteletadásra.
Egyszer hirtelen fékezéssel megállt vonatunk a puszta vetésföldek közt. Állomásnak semmi nyoma. Mi történhetett? „Tilos” jelzőtábla állta utunkat, a közeli bakterház őre helyezte oda. Jó negyedórát vesztegeltünk így. A távolban, a nap fényében egy másik sínpár csillogott, amely keresztezte a mienket. Egyszeribe rövid vonat robogott azon dél felé. Ferenc Józsefet vitte Abbáziába, ahol tanácskozása volt a hármas szövetség fejedelmeivel.
Szinte szimbolikus találkozása a bécsi császárnak Magyarország holt Kormányzó elnökével. Még egyszer, utoljára útját állta Kossuth Lajosnak.
Végre Csáktornyán elértük a határt. Lobogók lengése, térdelő magyarok tömege közt érkezett hazájába Kossuth Lajos.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (16): Haraszthy Ágoston – Indiánok földjén

2017. október 2., hétfő

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (14)

Asbóth János – Velencében, reménytelenül

Lukácsy Sándor szerint “Asbóth János elfeledett író. Egyetlen művének sincs új kiadása, noha útirajzai, irodalmi és politikai arcképei, esszéi megérdemelnék a figyelmet, Álmok álmodója című regénye pedig, 1878-ból, maradandó érték, s a történelem koronként teremt olyan helyzetet, melyben – mint ma is – különösen időszerű.

A regényt önéletrajzi elemek szövik át. Asbóth János 1845-ben született nemesi családból, apjával együtt részt vett a hatvanas évek Habsburg-ellenes mozgalmaiban, szülei kívánságára mérnöki tudományt tanult Zürichben, majd irodalmi és politikai pályára lépett. Mindezek az elemek megvannak a regény főhősének, Darvady Zoltánnak sorsában, aki… a regény első lapján megérkezik Velencébe, újabb és végső kiábrándulásának csodálatos kulisszái közé…  Asbóth regénye… Eötvös Karthausijával rokon. …Mindkettőben ragyogó elégiát olvashatunk Velence enyésző fényéről… Mindkét regény szerzője másodrendűnek tekinti a cselekvényt, s amit közölni akar, azt lírai áriákra és filozofikus elmélkedésekre bízza.

Te vagy, Velence, igen, ha még e világon helyem lelni tudnám, ha volna zug a földön, ahol csillapulni tudna a lét ellen lázongó kebel, üdülést várhatna a meddő vágyak sóvár tüzében kiégett szív: te vagy az.
Harc előtt verve. Reményeimben megrabolva. Hová levétek nagy álmaim ti mind? Vissza-visszatekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakulva, pusztulva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája. Lebilincselnek bűvarázzsal, mert feledtetni képesek ezt a mai életet, mely nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harca, tele lázas kapkodással, harc a nyomorult szükségért, nemtelenért és becstelenért, melyben magasztosra gondolni nincsen idő, nincsen hangulat, nincsen mód.
Adj nekem feledést…
Ifjú álmaim egy forró szívnek mérhetlen boldogságáról, elmének dicsőségéről, tettnek erejéről: süllyedjetek a néma lagúnába. De magatokkal együtt vonjátok le a posványba mindazt, ami titeket könyörtelenül darabokra tört, vonjátok magatokkal, amit láttam és tanultam világ folyásáról, emberek dolgairól. Feledést adj nekem, Velence, hogy ne kellessék a világ fölött zokognom, önmagamon kacagnom. Hiszen azért tudtad ezt a tompult szívet megkapni olyan édes csodaerővel, mivel olyan vagy, mintha nem !s e világból való volnál. Mese városa, mintha egy világ terhe esett volna le szívemről, midőn a nyargaló vonat odahagyva a szárazföldet, a mestrei óriás hídra robogott…
Szeretem a vasutat. Társtalanul ülve, szeretek hosszú-hosszú időn át keresztülrobogni térségeken, országokon. A mozdony óriási gépe pokoli sebességgel hegyen-völgyön, folyamon és tereken keresztül vontatja a hosszan elnyúló kocsisort, nem ismerve akadályt, tele erővel; tüzet okádó karcsú kürtőjében, nehéz emeltyűinek könnyű mozdulataiban mily kísérteti báj; tüdőinek nehéz, de rendszeres lihegésében mennyi élet! Büszke megvetéssel hagy el mindent, nem törődik emberekkel és hitványságaikkal, bármi nagyoknak és nagyszerűeknek is képzeljék magukat. Így szeretnék emberekkel és világgal hidegen nem törődni, ha képes volnék szívemből kitépni szeretetet és gyűlölséget, vágyaimat és reményeimet, a kiábrándulást és a csalódást. Hanem leginkább azért szeretem a mozdonyt, mert nem fáradó utazásával el tudja velem hitetni néha, hogy egyenesen kivisz ebből a világból.
És amikor hosszú útjában elhagyta a havasok falait és éjszaknak zordon birodalmából lesietett az olasz földnek kertjébe, hogy Mestrénél végre egészen elhagyja magát a szárazföldet is: mintha csakugyan más világba törtetne. A természet törvényei mintha fenekestől felfordulnának, hadd lássuk, hogy mese városába érkezünk. A kocsiban középen ülve mit sem látni a vonat alatti keskeny, hosszú kőhídból, mely a partot a lagúnák városával köti egybe. Jobbról-balról csak a sima lagúnának a napnak aranyában csillogó kék vizei terülnek el odáig, ahol összefolynak a távol tenger habos zöldjével; elfog az az érzés, mintha a vonat magának a tengernek végtelen tükrén készülne már most folytatni akadályt nem ismerő útját. De felvetődnek a szigetek, ódon falaikkal, avatag épületekkel, a magasba nyúló campanilékkel. A porlepte fakó földhöz szokott magyar szem előtt a babér és a mirtusz zöldje sötétlik. Sajkák himbálóznak, dagadozik a halászbárkáknak tarka ábrákkal kifestett vitorlája. Minden ragyog a napban, és derült pompában borít be mindent egy mennyboltozat, mely nem olyan fakó, mint a miénk. És végre elterül előttünk Velence, lebegve, mint a tóvirág a vizeken, hatalmas kupoláival, palotáinak özönével. Minő látvány az otthon megszokott magtár-architektúra után! Épületeiben a művészet örökre kifogyhatatlan változatai, a gót és a mór építkezés sajátságos összeolvadásának meseszerűsége, késő századokból a jelenbe nyúló múltnak fenséges varázsa.
És mindez lebegve a tengeren, a színek minden elevensége mellett is csaknem olyan méla, nyugodt, csöndes, mint a tenger alá merült mese városok.
Gyorsan menekülünk a pályafő zsibongásából. Nesztelen evezőcsapással hajtja a gondolás a nagy csatornán végig fekete nyúlánk bárkáját, melynek élén a hagyományos alabárd villog, közepén mint ravatal áll a sátor. A párnákba dőlve, a sátor ablakai előtt el hagyok vonulni templomot, palotát, jobbra-balra egyik a másikán, némán, csöndesen. Miért, hogy rosszkor és rossz helyen születtem? Miért nem vagyok azoknak egyike, akiket fejedelmi palotájában várt a dogé, hogy meghallgassa, mit és miképp végeztek királlyal, császárral, pápával? Sima művészettel és büszke erőtudattal hogyan hajtották alázatra a szárazföld urait a tengerek királynéja előtt? Miért nem szállhatok le hadihajóról fényes harcosokkal, hogy merész hadjáratból hozzam meg a köztársaságnak tartományok hódolatát, keletnek kincseit, fogoly szerecseneit, felszabadított rabjait? Ezer bárka kísér, aranyhajú, gyönge arcú signorák merengő szeme átvillog a fekete fátyolon, a Piazzetta óriás oszlopairól büszkén tekint le Márkus szárnyas oroszlánja. A dogék palotájának sima falán magasra csúcsosodó ablakból hírnök hirdeti jöttünket. A Márk tér márvány kockáin ujjongó nép hullámzik, mintha csak az égben meredő campanile tornyát akarná megdönteni; előreküzködnek, akik a tért befogó oszlopsorok alá szorultak; a kongó harangok zúgnak a mozaikban ragyogó bazilika hatalmas kupoláiban, a templom előtt felnyúló vörös árbocokon lobognak a meghódolt Ciprus, Kandia és Morea zászlai. A nagytanács terme ragyog a legdúsabb hatalomnak kincseiben. Paolo Veronese és Tintoretto virító festményeit elhalványítja a nagyok és nemesek pompája. Tiszteletet parancsoló vas-arcával ül trónján a köztársaság hercege. A hölgyek emelvényéről szelíd bájban tekint le a dogaressa az egész világ követeire és Velence nemességének virágára. Minő nevek, mennyi fény és dicsőség e nevekben! Nem hercegek, címeik nincsenek, de mindenik a császár fiával tudja magát születésre egynek, mindenik fejedelmektől, néha a császárnál is hatalmasabb fejedelemtől származik, és mindenik lehet fejedelemmé, akinek kegyéért verseng császár és pápa. Nagy ősök büszke ivadékai. Minden név egy-egy történelmi esemény: Dandolo, Michiel, Contarini, Soranzo, Falier, Mocenigo, Foscari, Grimani, Loredan, Donato, Venier, Morosini, Foscarini… ki tudná elsorolni mind?
Mostanság a dogék termeit pénzért mutogatják, és bús a Rialto. A holdnak rezgő, zöldes világában mélán veti hatalmas ívének sötét árnyát a vízre, melyen alig siklik el egy-egy késett gondola. A paloták alusznak a múltról álmodozva. Tizian freskói a sós és nedves levegőben régen lekoptak. Élet és öröm kihalt, minden csak árnya a múltnak, de a múltnak ez az árnya is szebb a jelen valójánál — feledést, feledést, hogy mindennek letűntén ne kellessék keservesen sírnom, enmagam fölött keservesebben kacagnom.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (15): Lyka Károly – Kossuth halálos ágyánál

2017. szeptember 29., péntek

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (13)

Teleki József – Voltam Rousseau uramnál

Lukácsy Sándor írja bevezetőjében: “1759-ben egy húszéves arisztokrata ifjú indult útnak Erdélyből Nyugat-Európa felé, hogy műveltségét külföldi egyetemeken gyarapítsa. Már addig is gondos neveltetésben részesült; három évig a tudós Bod Péter tanítványa volt. Utazásának célpontja a baseli egyetem, majd a leideni. De nemcsak iskolapadokban, professzori leckékből tanul; Svájcon és Hollandián kívül bejárja Német- és Franciaországot is, csiszolódik az előkelő világban, nevezetes embereket látogat meg – pénze van, grófi származása van, minden ajtó megnyílik előtte. Kétéves európai utazgatás után tér haza, megnövekedett matematikai, régészeti, művészeti, politikai ismeretekkel. És egy naplóval.
Az utazó arisztokrata ifjú neve Teleki József. Itthon magas állások várnak rá, lesz belőle még koronaőr is. Közben ír néhány magyar, latin és francia nyelvű munkát. Főműve azonban ifjúkori naplója… Kíváncsi szemmel, fogékony fővel utazott, és sok érdekeset följegyezgetett.
Járt például Versailles-ban. A kastély kápolnájába épp csak bekukkantott, a misét már nem várta meg, mert mint buzgó református, nem akart letérdepelni. Inkább Pompadour asszonyhoz igyekezett; egy királyi kegyencnő: elvégre az is nevezetesség… Nemcsak kastélyokat és palotákat látogatott; fölkereste a szellem kiválóságainak szerényebb lakóhelyeit is. Járt Voltaire Genf melletti otthonában…
Rousseau-hoz, akit 1761. március 6-án látogatott meg, szellemi rangján kívül alkalmasint különc szokásainak híre is vonzotta Teleki Józsefet. A vadóc író alakja lekötötte figyelmét, s minden apróságot följegyzett róla: az egyszerű ebéd fogásait éppúgy, mint a házigazda papucsának különösségét…Az erdélyi arisztokrata ifjú kitűnő riporternek bizonyult.”

Voltam a Rousseau uramnál Voisin urammal, Montmorencyban, mely mintegy három lieue [mérföld] Párizshoz. Ide húzta meg magát Rousseau uram már hét esztendőtől fogva, s amint mondja, azoltától fogva Párizsban nem is volt.
Minthogy ez a Rousseau uram jeles elméjére és rész szerint különösségekre is oly nagy nevet szerzett magának, nem tartom éppen szükségtelennek nála lévő létünknek egy kissé bő leírását adni. Az ilyetén embereknek házi dolgaikbul sokat ítél az ember a természetükről. Bémenvén hozzá egy rút fótos schlafrockba találtuk, s ha nem tudtuk volna, hogy Rousseau, valami piszkos vargának gondoltuk volna, kivált oly minden csinosság nélkül való szobába, ahol eszik és főznek is. Ez igen kicsiny szoba, s egyszersmind konyhája is, itt szokott ebédelni; feljebb vagyon egy szobája, hova garádics szolgál. Ez csinosabb, sőt majdnem csinos is. Megérkezvén, igen jó szívvel látott, s elvezetett a donzsonba, mely a szobájától egy kis kerttel választatik el. Donzsonnak neveznek a franciák minden efféle kis épületet, amely valami kitetsző helyen van.
A donzson
Ebbe a donzsonba meglehetős csinosan van holmi, de csak igen parasztosan. Láttam nevezetesen itt a prussziai királynak egy nyomtatott képit, melynek az alján a rámájára volt ragasztva egy kis papiros, azon volt két francia vers, mely igen mérges volt a prussziai király ellen, de eszembe meg nem tartottam. Ottan beszélgetni kezdvén legelőször is a könyvemet hozta elé, melyet Voisin uram még minap néki megküldött, s nagyobban megdicsérte, mint a könyv érdemelte volna. Ebédhez ülvén, a feljebb említett szobában nem sokat, de jól ettem; volt egy leves, tehénhús és egy lére csinált lapin (ez majd olyan, mint a földi nyúl). Ezenkívül volt egy már régen megkezdett pástétom, s jó sajt, vaj, jól állott szőlő, s egyszóval igen jó, de csak közönséges és minden ceremónia nélkül való ebéd, mely kétségkívül annál jobb ízűén esett, mentül parasztosabb volt.
Egy leány vagy asszony is evett velünk, aki Rousseau uramnak, amint látom, mindenese, gazdasszonya, szakácsnéja. Nem szép és arra nézve akárki előtt is gyanúságon kívül való. Ebéd után a szekerünket elküldöttük Bare nevű faluba, melyen keresztül kell menni Párizsba menvén, hogy ott várjon meg, mi pedig Rousseau urammal, hogy a vidéket megláthassuk jobban, gyalog sétálni mentünk. Ez a Montmorency egy hegyen esvén, mind az a ház, ahol Rousseau uram lakik, mind pedig a vidéknek nagyobb része igen szép tekéntetű hely. A sétálásbul visszamenvén Montmorency ba, ott a templomot megjártuk, hol a Montmorency famíliának egy igen szép monumentuma van, ritka szépségű márvány oszlopokon. E mellett a templom mellett a Peres de l’Oratoire-ok [oratoriánus atyák] klastroma vagyon. Azután megmutatta őkegyelme a
Rousseau
Maréchal de Luxembourg palotáját és kertit; a palotája is szép, de kivált a kert igen dicsőséges gusztussal van csinálva; nincsen benne se státua [szobor], se egyéb igen fényes cifraság, de a kertnek elrendezését és a belőle való kinézést nehéz feltalálni másutt, s az valóban ritka dolog és töméntelen költségbe is került, hogy mind a terasz a kertben, mind annak a hegynek nagy része, amelyen a palota van építve, emberek kezeivel rakattatott, amelyen elhűl az ember, amidőn látja. A kertben vagyon egy mulatóház, annak egy részibe Rousseau lakik néha, mikor Maréchal de Luxembourg ottan van, kit igen nagyon szeret és becsül Rousseau uram, jóllehet közönségesen a nagyuraknak nem jó barátja. Ezt a kertet ezelőtt egy Croisaz nevű ember csináltatta s bírta, akit, hogy megkülönböztessenek a nála még gazdagabb Croisaz nevű atyafiátul, Croisaz le pauvre, vagy szegény Croisaz-nak neveznek, jóllehet mely gazdag lett légyen, csak ez a kert is eléggé megmutatja. A Rousseau uram szobájában, a kertbeli házban, mely Maréchal de Luxembourg-hoz tartozik, egynéhány indiai nyilak vagynak; néha azokkal való lövöldözéssel múlatja magát. Ezt a palotát megnézvén kívül, kimentünk a kertből, s elkísért Rousseau uram egészen Bare-ig, hol a szekér készen várt. Többet jártunk ekkor Rousseau urammal három óránál, vagy legalább könnyen annyit, ott elválván egymástól, megcsókoltuk egymást s úgy tetszik, hogy engemet szeretett.

Rousseau uram ránézve mintegy negyvenöt esztendős ember, kicsiny inkább, mint nagy, testére nézve, vékony is, egy kisség meggörbedt. Friss és eleven beszédű, éles elméjű; amit a francia esprit-nek nevez, az igen sok van nála, ítélete is jó, gondolata éles, s jól is ki tudja adni, mert ma nem hiszem, hogy senki hathatósabban írjon nála. Társalkodása nem lankadt, mert sokat beszél, vagy legalább ezúttal elég beszédes volt, mindazáltal mégsem lehet jókedvű embernek mondani. Némely magaviselésében s szentenciájában különös, de még különösebbnek akar tetszeni, amint észrevehettem, mint amilyen. Azt mondja, hogy sohasem alszik egy fertály órát egyvégtibe, többtől fogva tizenöt esztendőnél, s nem aludt ugyanannyi időtől fogva soha egy órát, mindössze egy éjszaka, s azt nappal sem pótolja ki, mert akkor sem alszik. Ha ez igaz, aminthogy nem is igen mond olyat, ami úgy nincs, én csudálom, hogy él, nemcsak él pedig, hanem a szemei tiszták s fejérek. Az öltözetében is, valamint egyéb dolgaiban, gyanakszom, hogy egy kevéssé keresi a különösséget; kétségkívül a lábujjainak bogossága vagy valami más okra nézve mindenik papucsa fejének a közepin egy lyuk van vágva csillagformán. A papucsa talpa fából van nagyrészint, hogy amint mondja, szárazabban járjon, s tovább is tartson a papucs. Szegény állapota és élésének módját csak maga gusztusának lehet
Teleki  József
tulajdonítani, mert ámbátor most valósággal szegény és pénztelen, csak rajta állana, hogy több pénzre tenne szert, de nem akar, amint mondják, senkinek jóakaratával élni. Most leginkább a muzsikájából él, mert amellett, hogy tudós ember, nagy muzsikus és kompozitor is, s mások kívánságára komponál, s rendes jutalmát elveszi, de azon felül nem. A minap, azt mondják, hogy Conti herceg Rousseau uramnak valami kompozíciójáért talán ötven Louis d’ort [Lajos-aranyat] küldött, melyből Rousseau csak két Louis d’ort vett el s a többit visszaadta.

Ebből az expedícióból este nyolc órakor érkeztem haza Párizsba a szállásomra.




Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (14): Asbóth János – Velencében, reménytelenül

2017. július 4., kedd

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (12)

Bérczy Károly – Napló csönddel, égzengéssel

Bérczy Károly
"Hosszú ideig Bérczy Károly volt egyik legolvasottabb írónk – állítja bevezetőjében Lukácsy Sándor. –. Nem mondom, hogy beszélyeit, az Élet és ábránd meg a Világ folyása köteteit kapkodták szét az irodalomkedvelők; valószínű, hogy nagyobb közönséget vonzott Vadász- és Versenylapja, az első magyar sportújság, melyet ő alapított 1857-ben; nagy és tartós sikerre azonban egy fordítással tett szert: Puskin Anyeginjával.
Remekmű talált remek fordítójára. 1866-tól, amikor az első magyar Anyegin megjelent, nemzedékek sora szívta magába e versek csodálatos muzsikáját, mely Krúdy szerint „felülmúlja Glinka zenéjét"... 1953-ban az Európa Könyvkiadó új fordítást készíttetett Áprily Lajossal; ez modernebb és pontosabb, mint elődjéé, bár pontosság dolgában Bérczy Károlynak sem kellett szégyenkeznie, hiszen Puskin kedvéért megtanult oroszul.
Bérczy Károly... Petőfi két évvel idősebb kortársa és eszmetársa volt. Hogy nem látjuk vitézkedni a szabadságharc csatáiban, annak betegsége az oka. A nagy nemzeti átalakulás ügyét Széchenyi mellett, hivatalnoki tollával szolgálta.
A forradalom vége felé, 1849 júliusának elején egy Nógrád megyei faluban, Vanyarcon, sógoránál húzódott meg. Csend volt a faluban, a forradalom vihara utáni csend, bár utolsó égzengései olykor még elhatoltak ide, ágyúdörgés, rémhírek, átvonuló orosz csapatok képében....
Bérczy Károly naplót írt Vanyarcon. Egyszerű magánnapló ez; szerzője nem kacsint az irodalmi nyilvánosság felé; az események sodrától távol alig van miről írnia. Hallgatja a légydongást, az órapercegést; olvas, néha verset ír, kisétál a temetőbe; eltűnődik sógora udvarházának romladozó képén, mely később - Gyulai Pál regényében - egy korszak, egy életforma lassú elmúlásának szimbóluma lesz."

*

1849. július 12.
Három napot egy barátomnál töltve, egy hét óta vagyok itt, számkivetésem elhagyott helyén, a legnagyobb magányban. Sokszor egész nap elmúlik, hogy hangot alig hallok, s néma szobámban az egyhangú légydongást és órapercegést hallgatom. Minden hírtől annyira el vagyok zárva, hogy hazánk s fővárosunk állapotáról legkisebbet sem tudhatok. Minden társaságom: a könyvek, a vidék és kísérő hű ebem. A hozott kevés könyvvel úgy gazdálkodom, mint élelmével az, ki tört hajóval kopár szigetre vettetett, a szebb helyeket par coeur [betéve] tanulom meg. A falu, bár maga hegyek közé süppedt, csinos vidékkel bír s egy dombról meglehetős kilátást nyújt. E dombról én minden este a táj felé nézek, hol képzetemben Buda hegyei emelkednek, s azt hiszem, hogy széles e világon ennél szebb táj nincsen, mert én ott kezdtem, ott tanultam boldog lenni, oda vágyódom most is.

Július 13.
Ma jött híre, hogy kedden Budára, csütörtökön Pestre vonult be az ellen. A mi hadseregünk holléte nem tudatik; beszélik, hogy ismét az Alföldön fog nagy erő összpontosíttatni, s jelenleg, a túlnyomó erőnek engedve, a magyar sereg csata nélkül s rendben vonult oda.
Egyénileg csak örülhetek, ha a bevonulás rendben és kicsapongások nélkül történt, mert hiszen kedves Ninám és családja szinte a városban van. Hol vannak ők ezen első napokban? Fenn a várban, a terv szerint? Nem volt-e nagy félelmük, bajuk? Aggódó kérdések, melyekre választ egyhamar alig remélek.
A szomszéd falu, Guta lángban áll; a szalmafödelek egy perc alatt a tűz martalékai lőnek, a templom leégett, a harangok leolvadtak, a szegény nép jajveszékel, hogy háza, takarmánya, minden vagyona menthetetlenül ég – künn pedig haragos szél zúg és terhes felhőket kerget, s e felhők felett az ég van, hol az ember hite szerint Isten lakik...

Július 14.
A tegnapi híreket ma ellenkezők cáfolták meg: ezek szerint Görgey Mosonynál iszonyúan megverte az ellent. Bármennyire óhajtanám is tudni a valót, nem fogok ilyenekre hallgatni, bevárom a hiteles adatokat.
Künn voltam a temetőben, vagyis inkább a magányos dombon, hol testvérem sírhalma süppedez. A korhatag fakereszt kidőlt a márvány emlék mellől, mely a dombon egyedül emelkedik. Nincs itt fa, nincs árnyék, hő sugarait a nap száraz fűre és katángkóróra veti, melyek közt tarka gyíkok szaladgálnak. Ott ültem sokáig s elbeszélgettem gyermekkori emlékeimmel, midőn még az, akit most kopár sír néma csendje fed, mint ifjú, életvidám lányka testvérül ölelt magához.

Július 15.
Ma gyönyörű nyári nap volt. A lég csendes, dél felől halk szellő lengedezett s reggeltől késő estig tompa dörgéseit hozá az ágyúknak, melyek hihetőleg Vác körül ontanak halált.

Július 16.
Sógorom tegnap egy Hatvanhoz közel eső faluból tért vissza, hol muszkákat látott s beszélt velük tolmács által. Ezek szerinte - de saját szavaik után is - nem annyira muszkák, mint cserkeszek és mongolok, vad, éhes nép, mely amerre megy, pusztít és rabol. Öltözetük, fegyverük a középszázadokra emlékeztet. A faluban, hol velük találkozott, élelmet, pénzt zsaroltak, és saját szemeivel átta, hogy éretlen dinnyét, uborkát, tököt, sőt bürökszárat is mohón ettek. Azt mondták tisztjeik, hogy Kossuthot keresik,  hogy az országot a cár számára jöttek meghódítani s innen többé visszamenni nem fognak... Elhiszem, hogy mindezt szeretnék! Az ágyúzás ma estig folyvást tartott, még semmi eredményt sem tudunk. Pestről egy hang, egy hír, egy madár se  jő.

Július 20.
A ház, hol lakom, a megyéé, s egy századot bizonyosan meghaladott épület. Meglehetős régi ízlésű tehát, s meglehetős rossz karban is van. Omladozó lépcsőkön kell fölmenni a félemeletre, melyről a vakolat minden zápor után erősen omladoz. Utolsó vagy első ház a faluban, két melléképülete, kamarák, istállók, kocsiszín stb. düledez. Udvara nincs, az út mindjárt előtte visz el. E ház előtt állt meg ma két muszka dsidás; az elsők, kiket életemben láttam. Két magas szál, szakálltalan, nagybajuszú közember, úgy hiszem lengyel-oroszok voltak. Bort, kenyeret, szivart kértek, de a házbelieknek elébb mindent meg kellett ízlelni. Aztán a faluba mentek széna- s zabért. Beszélni nem tudtunk velük, de magyarul minden jót kívántam nekik.

Vanyarci alkony

Július 24.
Tegnap nagy sétát tettem, egész a szomszéd faluig. Utam szőlők közt vitt el, gyalogúton, gyümölcsfák árnyékában, alig tapodott, kövér füvön. Egész angolkert volt e félóra hosszat terjedő ültetvény, melybe itt-ott prés- és szőlőházak vannak elszórva. Egy ily házikó és kedves Ninám — e néhány szó gondolataimat óra hosszáig fűzte képzeletkoszorúvá, melyet a való durva keze egy pillanat alatt széttépett.
Áthaladván a meglehetős magas hegyen, egy dombra jutottam, honnan Pest felé nyíltabb a kilátás, mint hegyek közé süppedt falum határából. Oly jól esett a főváros felé elmerengenem, ki tudja mért? Onnan néztem a naplementét. Szép volt e látpontból is, de - az ég tudja - ezerszer szebb a Hajnalosról, vagy volt akkor a Jánoshegyről, midőn piros visszfényénél kedves, akkor még alig néhányszor látott, de már szeretett lánykám szelíd arcába oly mélyen elnéztem magam.

Jánoshegyen a csendes nyári estre 
Emlékszel-é, kedves leányka, még? 
A vérvörös naptányér völgybe szállott, 
És oly közel volt hozzánk a nagy ég.

S eljött az alkony röpkedő homálya, 
De lelkem éjén új nap kelt vala — 
Ki mondja óh meg, ez a boldogságnak 
Vagy új keservnek volt-e hajnala?

Július 26.
Tegnap délben sógorom örömsugárzó arccal jő haza, mellyel mondania sem kellett volna, hogy jó újságot hoz. Híreit efelett bizonyoknak is állítá. Négyheti fegyverszünet köttetett avégett, hogy ez idő alatt a békét lehessen megkötni. Állítólag az angol tiltakozott, mégpedig hatályosan a német invázió ellen, minek következtében a muszka seregek nagy része az országból már ki is vonul, szemtanúk szerint fehér zászlókkal. Ferenc József Budán megkoronáztatni és állandóan lakni fog. - Míg saját szememmel nem látom ott, nem hiszem.

Július 27.
Ma egész napon át oly gondolatokkal foglalkoztam, melyeknek teljesülése legforróbb óhajom. Az ember ezeket oly könnyen elhiszi. Képzeltem a béke megköttetését európai garanciák mellett, képzeltem az újra éledő szabad országban egy felvirágzó fővárost, e hazában s fővárosában sok boldog embert, ezek közt mintául magamat Ninámmal, csendes boldog házi körben, vidám családi életben. A fantázia tiziani keze az eszméket oly szép színezettel festi ki, hogy a szív százszorosán fáj, hogy sújtott országban számkivetve él, távol kedvesétől, szeretteitől, magányban vagy oly emberek közt, kiknek nincs egy szavuk, mely a lélekhez szólna. De még fennmarad a remény, s ezért: tűrni, várni! a jelszó.

Július 28.
A muszkák e vidékről a felső megyékbe vonultak, hátráló seregünk után. Az utolsó ütközés e megyében Rétság mellett történt. A muszkák a déli oldalon voltak, a magyarok a nyugotin, közöttük a falu. Bombáikat így szórták egymásra, s a következés az lőn, hogy Rétság leégett. A magyar sereget Pöltenberg vezette, Görgey egy órányi távolságban, Tejeskén seblázban feküdt. A seb a fején van, a komáromi sáncban kapta.
Mióta a vidék tiszta, esténként puskával járom be, de egyszersmind könyvet is viszek magammal, s mit soha és sehol el nem hagyhatok, felé szállongó eszméimet, vágyaimat. Ezeket aztán álmaimban is folytatom.

Halvány arcod, hőn imádott szépem, 
Álmaimból ismerős volt nékem,                    ;
Sejtő álmim téged rajzolának 
Boldogságom égi angyalának.

Nyári est volt - rá híven emlékszem -
Hogy először szép szemedbe néztem 
S kék tükrének szelid sugarában 
Éltem üdvét felderülni láttam.

Édes hangod hárfa-szóllalása -  
Lelkeinknek volt találkozása.
És azóta, legyünk bármi távol,
Nem szakadnak el soha egymástól.

Augusztus 2.
Vanyarci látkép
Zongorát! A türelem Istenére! zongorát nekem és mellé avatott kezeket, melyek felfrissítsék kissé hervadó, szomjazó lelkemet! Ninám nélkülözésével jár a zongorahang hiánya is. Egy egész hó óta nem hallottam zenét, nem hallottam kedves hangot, kedélyes szót, mívelt társalgást. Kint baromfizaj és ebugatás versenye szeretetre méltólag beszél, s ha e zajból menekülök, füleimnek még költőileg hangzik az eltávozó vagy hazatérő nyáj kolomp-csengése.
Megeredtek az ég csatornái, iszik a rég szomjas föld. A láthatár ködös, az ég szürke, a vidék véghetlen álmos. A patak vize s az út sara meggyűlt, az udvaron ázott baromfiak gubbaszkodnak, a ludak és kacsák légiója örül, hogy minden oldalról vizet élvezhet. Nekem ez esős idő annyiban tesz különbséget, hogy szobába zár, hol fogolyként járok le s fel.
Pestről semmi levél, semmi hír.

Augusztus 13.
A nap legnagyobb részét Zsigával töltöm, jelesül az egész délelőttet olvasás, vita és séta közt, délben összejövünk, ebéd után az öregúrral beszélgetünk és dohányzunk, az ozsonna ismét összehoz, s aztán Ilka zongorán, Gábris fiszharmonikán játszanak — leginkább kedvemért — ismerős darabokat Beethoven, Chopin és többektől azon sok szép közül, miket az én Ninám játszik. Azután sétálni megyünk, és így múlik el a nap, melyen át én minden pillanatban titkon azt óhajtom: bár inkább a Hajnaloson vagy ott lehetnék, hol ő él és lehelli! De türelem, szív! A szenvedések után meg kell jönni a jutalomnak is, s e keserves néhány hó után egy egész boldog élet vár reánk!

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (13): Teleki József – Voltam Rousseau uramnál

2017. június 29., csütörtök

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (11)

Decsy Sámuel – A szultán háreme

Lukácsy Sándor írja felvezetőjében: "Decsy Sámuelről a nagy akadémiai irodalomtörténetben mindössze öt sort találunk. Méltánytalanság ez, éppen az Akadémiától, hiszen Decsy Sámuel volt a tudós társaság alapításának egyik első szorgalmazója... Miután német és holland egyetemeken alapos műveltséget szerzett, korának szokása és szükségletei szerint sokrétű tevékenységbe fogott: írt - magyarul és latinul - természettudományi, mezőgazdasági és históriai munkákat; szerkesztette az egyik első hazai hírlapot, a Magyar Kurírt. Főműve 1790-ben jelent meg, Pannóniai Féniksz, avagy hamvából feltámadott magyar nyelv címmel. Ebben az anyanyelvű művelődést sürgette, akárcsak Bessenyei György és Báróczi Sándor. Programja átfogóbb és mélyebben végiggondolt, mint e kiváló kortársaié, Decsy Sámuel értekezésében ugyanis nemcsak a magyar nyelv jogairól és pártolásának, használatának szükségéről van szó, hanem közgazdasági kérdésekről is, mint a nemzeti kereskedelem, valamint politikai intézményekről, mint a szabad sajtó...
A Pannóniai Féniksz, e nagyon komoly munka mellett írt Decsy Sámuel olyan könyvet is, amelyet ma már úgyszólván szórakoztató irodalomként olvashatunk, bár a szerző tudós műnek szánta. Címe: Osmanografia, azaz: A török birodalom természeti, erkölcsi, egyházi, polgári s hadi állapottyának és a magyar királyok ellen viselt nevezetesebb hadakozásainak summás leírása. 1788-89-ben jelent meg, és szinte azonnal második kiadásban is. Aktuális könyv volt, az akkoriban folyt török háború miett, és valóban tudományos mű, a kor jó európai színvonalán. A szerző könyvtárnyi szakirodalmat dolgozott fel, és tudóshoz illő elfogulatlansággal írt. Ha dicsérnivalót talált a törökországi viszonyokban, dicsérte; például a fővárosi közbiztonságnak, piaci rendtartásnak a színvonalát.
A háremek életében sem pikáns témát látott, hanem olyan szokásrendet, amely komoly etnográfiai megtárgyalást kíván. Decsy Sámuel Osmanográfiája Jókai kedvenc olvasmánya volt, sok adatot, színt, egzotikumot merített belőle török tárgyú regényeihez."

*

Sokan úgy gondolkoznak, sőt ezelőtt magam is oly értelemben voltam, hogy az uralkodó szultán a háremben lakó asszonyokkal tetszése szerint élhet, és amelyikkel akarja, magát gyönyörködtetheti. Az igaz, hogy hajdan úgy volt a dolog, úgyhogy amelyiknek parancsolt a fejedelem, annak kellett vele hálni; de mivel amely asszonnyal egyszer közösködött, azt tartozott meg is ajándékozni és becses ruhákban jártatni, a köntös pedig esztendőnként egy s két milliom piasztert is elnyelt, III. Oszmán igen mértékletes és bölcs szultán a szerájba azt a szokást vitte bé, hogy csak némely nevezetesebb napokon, úgymint a nagy és kis Bajramon, a Mahomet próféta születésének és az uralkodó szultán világra jövésének, uralkodása kezdetének emlékezetére szenteltetett napokon, ennek felette más örvendetes alkalmatosságokon is, úgymint mikor a szultánnak férfi magzati születnek, mikor ellenségein győzedelmeskedik, híhasson új odalikát ágyára, és az említett napokon szabad III. Oszmán rendelése szerint az uralkodó szultánnak a háremi asszonyok közül a legszebbet kiválasztani s azzal a Venus oltárán tömjénezni. Ilyenkor a kadun-kjecsuda minden háremi szűz leányokat cifrán felöltözteti, felékesíti, és őket egy nagy szobába bévivén, két sorba állítja, kik között a szultán fel s alá sétálgatván, amelyik néki legjobban megtetszik, az ujjával kimutatja, és nem vet (amiképpen sokan költeményeznek) keszkenőt annak kebelébe. Az ily ujjal kimutatott személy azonnal térdre esik a fejedelem előtt, és kegyelmességének meghálálására ruhájának alsó prémjét megcsókolja, innen a háremi feredőbe vitetik, holott megmosatik, illatozó szerekkel megfüstöltetik, becses ruhákba felöltöztetik, feje, nyaka, kezei drágakövekkel felékesíttetnek, és a kadun-kjecsuda és több odalikáktól muzsikaszó s éneklések között kísírtetik a szultán hálószobájának ajtajáig, holott a kislár aga elfogván bevezeti a már ágyban fekvő fejedelem szobájába. Itt is újobban térdre esik az áldozatra rendeltetett állat, kit a szultán ágyára híván, a takaródzó alá jobbágyi engedelmességének kijelentésére lábaitól megyen, lefekszik, és az áldozat végbemenetele után az addig künn álló kadun-kjecsudától és odalikáktól ódájába [szobájába] visszakísírtetik. Ha az ily személy teherbe esik és első férfi magzatot szül, fejére korona tétetik, számára különös lakószobák, udvarló szolgák, szolgálók és udvari tisztek rendeltetnek, sultana favorita nevezetet kap, az egész szerájtól nagy tisztelettel illettetik. A csecsemő születésének napján minden birodalombeli nagy várasokban az ágyúk harsognak, éjjel számos égő lámpások világoskodnak az utcákon, és az örömtől megrészegedett muzulmánok vivát kiáltásokkal hasogatják a levegőeget. Mikor leánymagzati születnek a szultánnak, akkor csak Konstancinápolyban harsognak az ágyúk, a szülő anyák is sem meg nem koronáztatnak, sem pedig különös udvarló szolgákat s szolgálókat nem kapnak, és a szultán halála után máshoz is férjhez mehetnek, kiket a nagyurak, helytartó basák, reménylvén azoknak közbenjárások által az udvari főtisztek ismeretségének és kegyelmességének megnyerhetését, örömest elveszik. Amely odalikákkal egyszer a fejedelem gyönyörködött, halála után az ó szerájba záratnak, de amint említettem, onnan is férjhez mehetnek; akik pedig még az épségnek állapotjában megmaradnak, azok a jövendő szultánnak számára a szeráj-ban meghagyatnak. 
                    .
Giulio Rosati: Tánc a háremben (festmény)
Az oszmánoknak legkedvesebb itala a sorbet, mely sokféleképpen készíttetik; a közönséges sorbet hasonlít a limonádához, és ettől csak abban különbözik, hogy több benne a citromlev, mint a víz; a másod rendbeli citromlévből, nádmézből, szerecsendióból és ámbrából vagyon készítve; legbecsesebb az, mellyel a szultán és más fő török urak élnek, violalévből, nádmézből és citromlévből készíttetik. A szultánnak, mint Mahomet örökösének és a Korán talmácsának, szabad jó ciprusi és tenedosi bort is innya; ennekfelette, valamennyiszer a Venus oltárához készül, mindannyiszor tompa érzékenységinek felgerjesztésére muskavitot iszik. Micsoda szerekből készíttessen ez az ital, nem tudom; elég.az ahhoz, hogy azzal egyébkor nem szokott élni, hanem mikor kedveseinek ölében akar hemperedni. Az udvari férfi tisztek, azok, kiket a kegyetlen kéz legbecsesebb jószágoktól meg nem fosztott, ebből a muskavitból örömest isznak, s amikor csak szerit tehetik, azt a halvag basitól jó pénzen is meg szokták venni.

Micsoda asztalt tartson a mindennel bővölködő szultán, rövideden elbeszéllem. Reggeli kávé vagy csokoláda ital után mintegy egy órával és délben süteményt és gyümölcsöt eszik, délután öt órakor ebédel, akkor is pedig, a napkeleti fejedelmek szokása szerént, egyedül maga. Valamint más oszmánok, úgy ő sem eszik asztalról, hanem az ebédlő palotában, a fal mellett, a cifra szőnyegre egy kerek kordován bőr téríttetik le, ezen felül tétetik egy indiai festett gyolcsból készült és körös-körül arannyal kivarrott abrosz, asztalkendőket ő sem tart, mint más muzulmánok, igen csinosan eszik, és a száját öve mellett lévő keszkenőjével törli meg. Az étkek nem arany vagy ezüst tálakban, hanem csupán indiai porcelán edényekben vitetnek fel, melyek mellé a szultán lábainak keresztbe való vetésével leül, és hogy egészségének a hideg fal ne árthasson, háta megé selyem vánkosok rakattatnak. Sem kése, sem villája nincsen, nincs is rá szüksége, mivel a hamu alatt sült vékony pogácsát nem kell késsel vágni, hanem csak tördelni, a feltétetett hús is oly apróra van vagdalva, mint a gulyáshús szokott lenni, a húst tehát ujjaival szedi ki, és egyszerre béhányja szájának poklába, a levet kalánnal eszi. Étel közben semmit nem beszél, az udvarló cselédek is csak pantomimi jelekkel jelengetik egymás akaratját, ily nyelven szól a szultán is, mikor valamit akar. Ebéd után az ibrikdár aga eleibe visz egy friss vízzel teljes medencét és szappant, mellyel száját s kezeit megmosván, azokat öve mellett lévő keszkenőjével megtörli, onnan felkelvén, két napokon, úgymint vasárnap és kedden, amikor a Diván közönséges gyűlést szokott tartani, az audienciás házba bemegy, és a nagyvezérrel s más titkos tanácsosival a birodalombeli dolgokról beszélget; egyéb napokon pedig, mikor csak az idő engedi, vagy vadászni vagy halászni megyén, vagy - amely leggyakrabban megesik - egy-két háremi kedveseivel együtt a szeráji kertnek árnyékos utcáin sétálgat.

Szeméremmel egyeles irtódzással kell emlékeznem a szerájnak még egy régi megőszült hatalmas zselléréről, a szodomás vétekről, mely nemcsak e császári várban, hanem - amint némely tudós utazók megjegyzették - az egész török birodalomban annyira elhatalmazott, hogy minden rendbe, karba, állapotba, méltóságba és hivatalba helyheztetett személyek közül nem kevesen találtatnak olyanok, akik ez égre kiáltó vétekben a szörnyűségig leledzenek. A táborozó török katonák között sem újság ez, kiváltképpen ahol fejérnépre nem kaphatnak. Micsoda következései légyenek ez ocsmány szerelemnek, ezelőtt tíz esztendőkkel egy akadémikusi könyvecskémben megmutattam, melyeknek előbeszéllésére sem célom, sem okom nem lévén, visszatérek a szerájra, és mások után azt jegyzem meg, hogy az abban lakó ifjak annyira gerjedeznek egymás buja szerelmére, hogy ha e várnak minden szögletiben egy-egy Árgus ülne is, mégis ki nem tanulhatná e titkos bujaságnak tekervényes utait. Magok némely uralkodó szultánok hasonló utálatosságban éltek: IV. Amurát egy örmény ifiúba beleszeretvén, azt szüleitől erőszakosan elvette és egyszeribe silahdar agaságra emelte. Más több szultánok is követték ezeknek gonosz példáját, és éppen ez legfőbb oka, hogy e nagy utálatosság a szerájból semmi kemény fenyíték által ki nem irtathatik. Businello azt adja homályosan értésünkre, hogy nemcsak az udvari férfi cselédek, hanem még a háremi asszonyok is gyakorolják e fattyú szerelmet, és ezen okon a vénebbek az ifjabbaknak örömest szolgálnak és felettébb kedveznek. Én ugyan e tudós velencésnek beszédében nem kételkedem, mindazonáltal megvallom azt, hogy az asszonyi nem között lehető szodomáskodásnak módját egyáltalában meg nem foghatom.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (12): Bérczy Károly – Napló csönddel, égzengéssel

2017. június 27., kedd

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (10)

Jászai Mari – Gyermekkori emlékeim

„A vörös hajú, tragikus nagyravágyás kilép a színre: Jászai Mari áll előttem teljes erejében, arannyal borítva, bársonyba burkolva, a Heródiás szerepében. Ő az a bibliai asszony, aki kívánni fogja a Keresztelő János szép szakállas fejét. Amint kilép a színre, az első pillanatban látszik a nemes homlokán, hogy pusztítani vágyik, megrezdül klasszikus orrának cimpája: hatalmas emberek kiomló vérét szagolja előre is. Tekintete vad és komoly, a járása tigrisé: puha és eltipró.,, Pusztán hogy látom: elfog a pátosz. Mert ez a nő nemcsak színpadi királyné, valóban az. Parasztlánynak született és királyné lett." (Bródy Sándor)
Déryné emlékiratai mellett Jászai Mari önéletrajza a legszebb magyar színészmemoár - tartja az irodalomtörténet, s vele együtt a bevezetőt jegyző Lukácsí Sándor, majd megállapítja: "Mily nagy különbség van a két nagy színésznő írói megszólalása között! Két eltérő egyéniség különbsége. Déryné asszonyos bőbeszédűséggel részletez, színez, cseveg, pletykál, mindig oly kedvesen. Jászai Mari az írásába is átvisz valamit zordon szerepei fenségéből. Fenséges az őszintesége. Semmit nem hallgat el viszontagságos életéből: sem megaláztatásait, sem szívének benső titkait, s ami, azt hiszem, páratlan a női tollak irodalmában: még azt is elbeszéli, miként vette el leányságát egy durva katona, amikor a leendő színpadi nagyság - félig még gyermek - egy hadi táborban markotányosnőként hányódott. Jászai Mari emlékezéseit olvasván sosem érezzük, hogy illetéktelen kíváncsisággal lessük ki egy élet intimitásait; itt minden, a legsötétebb jelenet is, természetes fényben ragyog..."

*

Az én gyermekkoromban minden oly rémségesen komoly volt, mint a halál.
Mostohaanyám előtt egyszer nevettem, vele együtt, Náci bátyám egy parlagi tréfáján. Apám előtt soha. Egyetlenegyszer sem mosolyogtunk egymás szemébe. Egyetlenegyszer sem tette rám kezét, csak ha vert. Ezt annál többször. Ezzel pózolt. A legcsudálatosabb lény volt ez a falusi ács, mindazon teremtések között, akiket valaha ismertem. Színészi tehetségemet határozottan tőle örököltem. A legnagyobb pozőr volt minden komédiás közt, akikkel azóta sorsom összehozott, hogy az ő korbácsa alól kikerültem.
Megkísérlem leírni és érthetővé tenni ezt a csodát, aki nekem az életet adta, és akihez én kívül-belül olyan fatálisan hasonlítok, azzal a különbséggel, hogy ő gyönyörű férfi volt, én pedig nőnek durva faragású vagyok.
Homloka és orra a legtökéletesebb görög szabású volt, melyet élő emberen láttam. Ezeket csúnya kiadásban örököltem tőle. Tisztán kaptam át igen szép száját és apró, sárgásbarna szemeit, továbbá széles, erős csontozatát és erős, jó gyomrát, valamint érzékeny légzőszerveit, melyeknek kényes voltát azonban jó gyomrunk mindig nyélbe ütötte. Sokat köhögött, mint én is, de a jó étvágy átsegítette minden meghűlés okozta bajon, nyolcvannégy éves koráig, valamint engem is a mai napig.
Dacára annak, hogy mint ács mesterember, a legnehezebb munkával élt, szép, deli alakját mindig rendkívül egyenesen hordta. Csak este, mikor munkájából megjött, ült egy rövidke ideig, meghajolva, és két kezét két combjára támasztva, homlokát aggodalmas vagy haragos ráncokba szedve, hallgatta mostohánk végtelen, kifogyhatatlan panaszözönét ránk hármunkra, Miskára, Nácira és rám, az első asszonytól való gyerekekre.
Soha ez a panaszkodás el nem maradt. Egyetlen nap se. Ezzel várta a fáradt embert haza naponként a kegyetlen német parasztasszony, aki soha be nem telt annak látásával, hogy minket hogyan ütlegelnek. Pedig napközben ő maga sem fukarkodott a pofonokkal. De apánk impozánsul büntetett. Az mindig egy nagy előadás volt az egész ház, sőt az egész utca épülésére. Először összegyűjtötte a bűnanyagot. Minden kihallgatást ezzel végzett: már három, már négy, már hat bűnöd van a rováson, ha még egy panaszt hallok, készítsd a kötelet. Akkor előtte való nap be kellett sajatkezűleg áztatnom a kötelet, és másnap következett a büntetés, következő módon és ceremóniával: az ablakot becsukta, bedobott a szobába - jól tudta, hogy azért a ház tíz úri gyereke, és a többi lakó kellőképpen tudomást szerez arról, hogy mi történik, hiszen sikoltozásom a harmadik emberséges szomszédot is megborzongatta. Bezárta rám az ajtót, miután szobából, konyhából minden lelket kiparancsolt; „Vetkőzz", szólt ekkor nyugodt, csöndes hangon, röviden, és hajtogatta a kötelét a kellő, rőfnyi hosszúságra. - Büszke volt rá, és többször hallottam tőle mondani, hogy dühében sohasem veri a gyerekeit! - Térdepelj le! Fogódz meg! Az asztalba fogódzva már lerogyott reszkető, vézna, csupa csont, kis tízesztendős testem, és abban a pillanatban már kiszaladt az első, velőtrázó sikítás is, mert lesuhintott a szívós, áztatott kötél meztelen, agyondolgozott, meggörbült kis hátamra.
Egész otthoni életemet a félelem dominálta. A félelem, az állati, reszkető félelem volt az életem, ezzel ébredtem, mentem az iskolába, ezzel jöttem haza, és ezzel feküdtem. Mindig a veréstől féltem. Mindenért vertek, egy elvesztett horgolótűért, egy beszakadt szoknyáért, egy letépett virágért.
Rejtve ébredezett bennem a menekülés vágya; talán onnan merítettem, hogy láttam, milyen boldogságban élnek az urak cselédjei. Szolgálni menni volt egyetlen vágyakozásom, örömöm pedig, ha olvashattam. Mostohám minden könyvet, melyen rajtakapott, elégetéssel fenyegetett, ami nekem halálos ijedelmet okozott, mert a könyv, mikkel mindenféle zugba és titkos helyre elbújtam, sohasem volt az enyim, és olyan határtalan kincsnek tartottam mindeniket, amihez fogható nincs egyéb a világon! Azt gondoltam, mindenikből csak az az egy példány van.
Azért álltam tízesztendős koromban, tetőtől talpig reszketve, Vörös Lídia úrhölgy elé, egy vasárnap estéjén, Petőfi János vitézével a kezemben, és azt rebegtem vonagló szájjal: Kérem, Lídia kisasszony, ha én tíz esztendeig szolgálok maguknál, azért nekem adják ezt a könyvet? - Olyan csodás, gyönyörű világot találtam én abban a könyvben.
A zongorájuk alatt hasalva olvastam végig, olyan mohón, hogy mire kerestek, már készen voltam vele, és nem bántam volna, ha halálra ver is apám érte. Mert nagy bűnösnek éreztem magamat, hogy elbújtam olvasni, holott az úri gyerekekkel kellett volna játszanom. Az volt a vasárnapi dolog. Mert ingyen laktunk a házukban. Hétköznapokon iskola előtt föl kellett járnom a cipőjüket tisztogatni, vasárnap délután pedig játszani velük. Azért emlékezetes nekem ez a vasárnapi játék, mert egyszer nagy meglepetésemre és nem kis ijedségemre azt látom, hogy az úri gyerekek mind sírnak, és hogy a nagyok is mind ott állnak körül és békítenek engem: „No ne, elég már, kis Mari, ne sírj, no, nézd ez még él", és egy másik képre mutatott; mert tele volt a család üveges folyosója a magyar írók és művészek arcképeivel. Hogyan kezdődött, hogyan se, elég az hozzá, kitalálták az úri gyerekek, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják nekem: nézd, kis Mari, ez meghalt - hát én rögtön egy sirató-jelenetet játszom el előtte, tépem a hajamat, és folynak a könnyeim, és a többi gyereké is, míg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, azt mondva: no nézd, kisleány, ez még él - mire én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam, és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Ezekhez a jelenetekhez a szavakat is magam adtam.
Nem csodálatos-e ez olyan gyermektől, aki színháznak még a nevét sem hallotta?
Nos, ez volt a tehetség.
De hol volt még hozzá a színház!?
„Színész és közönség" című kis elmefuttatásomban leírtam, hogyan jutott el belém a színház fogalma, egy színdarab diktálása révén; attól kezdve belém rögződött, hogy én olyan leszek, aki „úgy tesz, mintha az volna". Mert a bátyám úgy magyarázta meg a színészt nekem. Pár év múlhatott el ezután, hogy idősebb mostohatestvérem, aki mindent mert, mert őt apánk egy ujjal sem bántotta, elhívott a színházba!!
Szigeti József Széchy Máriáját adták.
Az a gyönyör nem földi gyönyör volt, amit én ott éreztem, mert emberi szót még sohasem bírtam rá találni, mikor ki akartam fejezni.
Édes villámok cikáztak végig testemben egész előadás alatt, voltak pillanatok, mikor azt éreztem, hogy meghalok a gyönyörűségtől, hogy azok a villámok megölnek. A fejembe csaptak és végignyilallottak a hátgerincemen. Valóságos fizikai gyönyör volt. Mint nagy szerelmek összecsapása.
Hazamenet csak a kapunál kezdtem eszmélni, hogy mi lesz ennek a mennyországnak az ára! Csakugyan, kis híján az életemmel fizettem meg érte. Apám félholtra vert és tiport, a mellemre tiport az a nagy ember. Orromon és számon ömlött a vér; fél évig vért hánytam utána egy igen kurta faládán összehúzódva; és csak azt hallottam: „Már magához veszi az isten." „Bár venné!"

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (11): Decsy Sámuel – A szultán háreme

2017. június 16., péntek

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (9)

Pálffy János: A hóhérinas

Székely primor család szülötte, az egyik legérdekesebb XIX. századi emlékirat szerzője, Pálffy János. 1804-ben született. Katonai pályára lépett, Kossuth Pesti Hírlapjába írt cikkei miatt nyugdíjaztatnia kellett magát. 1848-ban Erdély uniója mellett agitált, s amikor az egyesülés kimondatott, a törvény szövegét ő vihette - mintegy jutalmul - jóváhagyás végett a királyhoz. Az első népképviseleti országgyűlésben Erdély követeként volt jelen, s a testület alelnökévé választották. Az osztrák seregek előnyomulásakor követte a kormányt Debrecenbe, s ott, hátat fordítva Kossuth politikájának, a békepárt tagjaként kereste a megegyezés útját. Haynau nem méltányolta e törekvését: számos más politikussal együtt halálra ítélte, majd mikor a véres kezű katona kegyvesztett lett, társaival együtt kegyelemben részesítette, és szabadon bocsátotta Pálffyt is. A megviselt idegzetű politikus 1857-ben halt meg. Vagyonát és kéziratait az Erdélyi Múzeumra hagyta.
Irodalmi hagyatékából legérdekesebb Magyarországi és erdélyi urak című emlékirata, mely sok évtizeddel halála után, 1939-ben jelent meg. (...) Sok mindent tartott említésre érdemesnek, apró, anekdotás eseteket is; szerencsére, mert ezek színesítik életszerűvé írásának komor szövetét. Előadása olykor zsörtölődő és rosszmájú; sebaj, mert az emberszólás pletykás látószögéből olyan emberi tulajdonságokat pillanthatunk meg, melyekre más történeti források nemigen világítanak rá. S az irodalom sokat köszönhet Pálffy János rosszmájúságának: ez az esendő emberi tulajdonsága tette egyik legkiválóbb szatirikusunkká. Portrésorozata a K betűnél megszakad. Szerencsére Haynau nevének kezdőbetűje megelőzi a K-t, így aztán remek jellemképet kapunk történelmünk e rossz emlékű szereplőjéről, akit Pálffy maró gúnnyal csak hóhérinasnak nevez. (Lukácsy Sándor bevezető sorai nyomán)

*

A hóhér maga Ferenc József, ki mindenről értesíttette magát, s mindent jóváhagyott; Zsófia, a császáranya, e tigrisszívű asszony, a bosszú mozgató lelke; Schwartzenberg miniszterelnök, a magyargyűlölő cseh kalandor, és Bach, a legocsmányabb renegát, a torlaszok minisztere. Haynau ezeknek csak lelketlen gépe volt. Mert lehet-e csak képzelni is, hogy Haynau, vagy bárki, tíz hónap alatt folytonosan gyilkoljon és sújtson, ha az illető felsőbbségtől oly felhatalmazást nem vészen, hogy kedve-kénye szerint végeztethessen ki halállal bárkit. Ezt föltenni is képtelenség bárminő szervezettel és kormánnyal ellátott államban. De a következés be is bizonyította, hogy Haynau csak eszköz volt, mert azon a napon, melyen a minisztérium elleni bosszúból megszűnt egy napra eszköz lenni, azonnal lealázólag félrelöketett. E nevezetes nap volt az, melyen minket huszonnyolcunkat amnesztiált. Haynau 1850 nyár elején azon szolgálatáért, hogy - miként hitte és mondotta - a magyar forradalmat ő győzte le, jutalmul egy álladalmi pusztát kért császárától Bánátusban. A minisztérium megtagadta kérelmét, hanem ahelyett adott néki, Windisch-Gratz hercegnek és Jellasichnak, mindenkinek négyszázezer pengő forintot államutalványokban. Haynaut borzasztólag bosszantotta, hogy szolgálatát, mely - saját szavai - a trónt mentette meg, úgy fizetik ki, mint egy kocsisét, s ezen idő óta oppozícióba lépett a kormánnyal, szidva azt nyíltan, tartózkodás nélkül; s végre többek előtt ezt mondotta:
Haynau legendás bajusza
— Eddig eszköze voltam a minisztériumnak a kivégeztetésekben, ezután felhasználom teljhatalmamat arra, hogy kegyelmezzek szabad akaratból.
Az ítéletek, a Haynau kívánsága szerint módosítva, elkészültek, reggel korán elébe terjesztettek, s [1850. július] 5-én délelőtt tíz órakor a publikáció megtörténvén, harminckettőnk közül, kik jószágvesztés és kötél általi halálra ítéltettünk, négyet kivéve, teljesen fölmentettünk a halálos büntetés és jószágkobzás alól. De ugyanazon éjjel, melyen a mondottak történtek, Bécsbe is elment hihetőleg valamelyik auditor által küldve a történendőkről a tudósítás, s már 6-án este Grünne tábornok, az osztrák császár segéde Pestre érkezett, meghozva Haynau nyugalmaztatása s mássali felváltása parancsát. Haynau másnap polgári ruhába öltözött, föltett egy Kossuth-kalapot, s úgy sétált a Duna partján, és egy rakás gyermek utána. Leginkább azért haragudott a minisztérium Haynaura, hogy miért mentett föl bennünket a jószágkobzás alól is, s ez a többi elítélteknél nem is történt, mert a kormány bármi kevés időre ítéltetett el valakit, sőt az olyanokra is, kik később egészen fölmentettek, mindenkire kimondotta a jószágvesztést. A gyilkolás mindig rablással is jár.
Nem Haynau volt tehát a hóhér, hanem csak hóhérinas. De azért neve mégis ott áll bevésve a történet könyvébe, párologva vértől századok múlva is.
Én Haynauval csak egyszer álltam szemközt. Fölmentett társaim, kívülem még Tóth Lőrincet és Simonyi János képviselőket kivéve, elmentek másnap megköszönni Haynaunak fölmentésüket. Én nem akartam oly embernek köszönni valamit, akinek kegyetlenségét és kegyelmezését egyaránt törvénytelennek kell tekintenem. Azonban többen reám estek, hogy ez káros hatással lehet a még el nem ítéltekre nézve, s hogy mennék el. Én engedtem, fogoly barátaim megnyugtatására, de nem voltam meggyőződve, hogy nékik ebben semmi hasznuk legyen. Felszólítottam tehát Simonyit és Tóthot, s egy délelőtt elmentünk Haynauhoz.
Az adjutáns már bejelentvén minket, tudta nevünket, s ezen körülmény fölmentett attól, hogy egy szó köszönetet is mondjak, mert én elöl menve, mindjárt hozzám jött, s azt kérdezte:
- Sind Sie der gewesene Vice-president? [Ön a volt alelnök?]
- Ja. [Én].
- So, so, so. Sie waren krank, sehr krank, weiss alles, alles. Nun ist aber alles gut, alles wieder gut. Jetzt können Sie ins Bad gehen, oder wo immerhin. [Úgy, úgy. Ön beteg volt, nagyon beteg, tudom, mindent tudok. De most egészen jól van, ismét egészen jól. Most elmehet fürdőre vagy egyebüvé.]
Ekkor Simonyihoz fordult, s azt kérdezte tőle:
- Wie alt sind Sie? [Milyen idős ön?]
- Fünf und sechzig. [Hatvanöt éves vagyok.]
- Fünf und sechzig und doch ein Rebell! Schöne Geschichte! [Hatvanöt éves és mégis rebellis! Szép história!]
S ezzel elfordult tőle. Ekkor Tóth Lőrinc azt monda néki:
- Ich bedanke mich für meine Begnádigung im Namen meines kleinen Kindes. [Köszönetet mondok önnek a kegyelemért kis gyermekem nevében.]
Alig mondja el ezt Tóth, hogy Haynau hozzámegyen, két kezét fölteszi Tóth vállára, s könnyei egymásra kezdettek hullani irtózatos bajuszára, de egy szót sem szólt. Pár percig bámulva néztem e jelenetet, ekkor intést adva Simonyinak, kimentünk a szobából, anélkül, hogy Haynau reánk figyelt volna. A lépcső alján megvártuk Tóthot, s kérdve, hogy mit csináltak azután együtt:
- Semmit — felelt ő. — Két kezét hosszasan ott tartotta a vállamon, szüntelen könnyezett, de egyet sem szólt, míg végre levéve kezét, lesütött fővel egy oldalszobába ment, én pedig kijöttem.
Lám, hogy a tigris is tud sírni! Hogy Isten egyedül ártatlan teremtésének, a gyermeknek neve még az ő szívébe is behat, s felkölti a lelkiismeret eltompított szavát.
Haynau majd egyöles, nagyon szikár ember volt, kétfelől mellére lecsüngő, bizonyosan egy láb hosszú bajusszal.
Nyugdíjaztatása után nemsokára utazni ment. De útja nem kéjutazás volt, hanem vesszőfutás az európai közvélemény sújtolása alatt — még Berlinben is. Legemberebbül Londonban bántak el véle, főleg a gyári munkások, kik képe után reáismerve, nekiestek, bajuszát kegyetlenül megcibálták, s egy részét ki is tépték. Haynau szaladásnak indult, utána a gyári munkások, az utcagyermekek s a nők, seprűvel űzve és ütve, míg egy házba beszaladhatott. Visszajövet Bécsben mondották néki, hogy bizonyosan magyar menekvők is voltak a nép között, sőt hogy ezeknek kellett az egészet előkészíteni. Haynau nagy indignációval tagadta, mondván, hogy a magyar ember csatában veri meg ellenségét, de nem teszen aljasságot, s aztán a magyarok őtet jobban szeretik, mintsem azt tehették volna. Rögeszméje volt, hogy őt a magyarok szeretik. Nem tudom, mi védvet [bizonyítékot] hozhatott föl mellette. Később gróf Majláth Antaltól jószágot vett Szabolcsban, s odament leányával lakni. A föld népe nem bántotta, hanem nem ment neki dolgozni. A szomszéd uraságokat meg-meglátogatta, s különösen Degenfeld Imréhez gyakran elment, akit egyik fiának nevezett, valamint mindazokat, kiket ő amnesztiált. De Degenfeldné, e megboldogult lelkes nő, sohasem fogadta, s míg Haynau a házánál volt, ki nem ment szobájából. Egyszer meglátogatta Nagy Ignácot, a volt képviselőt is. Nála volt Papp Endre és neje. Haynau a nőktől azt kérdezte: ugyebár szeretik őtet a magyarok? Pappné azt felelte, hogy ugyan miért
szeretnék?
Batthyány kivégzése (korabeli ábrázolás)
- De hát mit tettem — szólt ő —, hogy ne szeressenek?
- Ha egyebet nem tett volna is - felelt a derék nő —, már a Batthyány kivégeztetése elég volna a gyűlöletre.
Erre nagyon felpattant Haynau, mondván:
- Azt nem én tettem, nem, nem! Azt más tette, ebben ártatlan vagyok!
- S hát a tizenhárom tábornok? - kérdezte újból Pappné.
- Az már egészen más, azok megérdemelték, mert katonák voltak, kik hűtlenül elhagyták zászlójukat.
Ezen párbeszédet maga Papp Endre közlötte velem.
Halála előtt megint kegyelmébe jutott császárának, de csak rövid ideig élvezhette. Az 1853-i milánói felkelés után gróf Radetzky tábornagy, kivégeztetvén néhányat a befogottak közül, a többieknek mind megkegyelmezett saját hatalmából. Az osztrák kormány ezen éppúgy megbosszankodott, mint a Haynau amnesztiája miatt, s Radetzkyt is nyugalmazni akarván, Albert főherceget szánta helyére, de ez nem vállalván el a küldetést, Haynaut nevezte ki. Haynau örömében, hogy ha nem is hajnala, hanem alkonya földerül még egyszer, a vendéglőben Bécsben, ahol szállva volt, nagy és víg estélyt rendezett, s magát szó szerint puncsba fullasztotta, mert azon éjjel megütötte a guta. Inasa másnap reggel halva találta.
Haynau 1848 elején, mint nyugalmazott tábornok, Temesvár parancsnoka volt, s felajánlotta szolgálatát a magyar minisztériumnak, mely azt nem fogadván el, úgy lépett vissza osztrák aktív szolgálatba, mondván, hogy ő érzi, miként néki a magyar forradalomban egy vagy más úton nagy szerep van szánva.
Utolsó volt-e Haynau, ki ily vérvonalt hagyjon maga után Magyar- és Erdélyország történetében? Megelégelte-e a sors a nemzet szenvedését századokon át? Megelégelte-e azon tömérdek véráldozatot, melyet az osztrák zsarnoksága és bosszúdühe vé-reztetett el három század alatt?
Bízzunk Istenben és saját okulásunkban!

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (10): Jászai Mari – Gyermekkori emlékeim