2018. január 7., vasárnap

Válogatott pohárköszöntők - koccintáshoz

Noé vesszeje: versgyűjtemény, antológia – jaj, de potom áron (1 lej) – az antikváriumban!
És benne micsoda versek! Micsoda tűz lángol bennük!
Bikády György 1972-es világlírai válogatása ma is nagy kincs: a mámor költészetét dokumentálja.
Költői módszerekkel vezet el oda, hogy még aki nem kortyolt valamilyen kábító nedűt, az is értve értse, miért ittak és isznak nyakra-főre a poéták – és a nem-poéták.
A legnemesebb értelemben vett irodalom ez – és nem kocsmaköltészet ám! -, garancia erre a sok-sok világ- és magyar irodalmi név, számos rangos műfordító, s maga a könyv, amely ma már igazi ritkaság, s amelyből egy példány – szívemhez szorítom büszkén – az enyém! Ebből talicskázunk ide tucatnyi hangulatos pohárköszöntőt. 


Gárdonyi Géza: A bor legendája

Szólt az Isten: “Kedves fiam, Noé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?”
Felelt Noé: “No, megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem.”

Szól az Isten: “Kedves fiam, Noé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Noé: “Ihaj! Csuhaj! Sári!
Három istent kezdek immár látni!”

Szól az Isten: “Kedves fiam, Noé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Noé: “Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!”


Rákos Sándor: Éjjel a szőlőben

Az üres hordó tizenkettőt kondul,
két lopótök egymásnak átkiált.
Ajtónkon szomjas holtak dörömbölnek:
keszeg, borissza kántorok kivált…

Pintér bátyám, szagos füvet a tűzre!
Táltos legyen kend most, vén dinnyecsősz –
míg hátunk mögött nesztelen patával
surran az éjfél, mint egy barna őz!

A vers, mint fürge pók szalad keresztül
s bőröm csiklandja ujjaim begyén.
A füstbe tartom arcom, mint a mágus
s borzongva várom, hogy mi száll belém…


Gyulai Pál: Szüreten

Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide ültünk,
Hull reánk a falevél.

Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.

Komoran ül a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy “teremtette”,
De sem tréfa, sem mosoly.

Rá-ráhúzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog.
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjúsága a vidéknek –
Hol és hol nem – odavan.

Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány,
Szeméből könnyet törül ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sírját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.

Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a múltakról,
A szó gyakran megreked…
Lelkünk hosszan el-elgondol,
És felszítjuk a tüzet.

Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt odafenn…
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.


Theodor Storm: Októberi dal

A köd felszáll, a lomb lehull,
tölts víg bort poharamba!
Így vonjuk a szürke napot
aranyba, hej aranyba!

Hogy kint esik vagy fúj? Vagyon
pogányul? istenesen?
Ez a világ, e szép világ
úgyis elnyűhetetlen!

És ha a szív működni kezd,
tölts rá, és hagyd szepegni!
Tudjuk, hogy az igazi szívet
le nem bírhatja semmi!

A köd felszáll, a lomb lehull,
tölts víg bort poharamba!
Így vonjuk a szürke napot
aranyba, hej aranyba!

Most ősz van, ám várj egy kicsit,
várjál csak egy szemernyit!
Jön a tavasz, az ég nevet,
s a réten gólyahír nyit!

Felvirradnak a kék napok,
és mígnem tovatűnnek,
nekünk áll majd, jó cimborám,
az ünnep, hej az ünnep!

Tótfalusi István fordítása


Dylan Thomas: E kenyér

E kenyér volt egykor a zab,
E bor a távol vesszején
leves gerezd;
Az ember nappal a kalászt,
Éjjel a fürtöt törte meg.

Egykor a szélben nyári vér
Feszített húst, a héj alatt
Virult a zab;
Zúzta az ember a napot
S leráncigálta a szelet.

E hús, mit törsz, e vér, mit tűrsz,
Hogy rombolja az ereket,
Fürt volt, s kalász,
Mit érző nedv és törzs terem;
Borom fogyasztod s kenyerem.

Nagy László fordítása


Li-Taj-Po: Holdfényben magamban iszom

Kancsó kezemben, virágok között
jó bort magamban hörpölök.
Kancsómat a pajtás holdnak kínálom;
árnyékom a másik ivó-barátom!
Noha a hold nem emel serleget
s árnyékom is csak tétován követ,
barátaimmá ütlek titeket,
mert az öröm kora a kikelet!
Dalolok, a hold elbú, fölmerül,
táncolok, árnyékom majd hasra dűl.
Ivás előtt így társul, aki él,
részegen ki-ki külön útra tér.
Így vagyok én is, amihelyt meglátom
hold-cimborám az égi láthatáron!

Illyés Gyula fordítása


Orosz népköltés: Polyák város piacán

Polyák város piacán van egy fogadó,
piactéri fogadó, polyák fogadó,
borivónak, katonának, lovasnak való.
Isznak abban, isznak három katonák:
egy porosz, egy polyák, egy doni kozák.
Vodkát iszik a polyák, aranyat csöndít,
iszik, iszik a kozák – semmit sem pöndít,
hej, csak híjja-csalogatja a fogadósnét:
“Jöszte, fogadósné, a Don partjára,
ottan, fogadósné, más módi járja –
nem fonnak-szőnek – mégis ékesek,
nem vetnek-aratnak – mégse éhesek!”
Polyák fogadósné hajlott a szavára,
fel is ült megéje holló lovára.

Rab Zsuzsa fordítása


Ismeretlen angol költő: Barna sört!

Hozz jó barna sört,
hozz nékünk barna sört!
Krisztus szent szerelmiért,
hozz jó barna sört!

Ne hozz be rozscipót,
mert korpából van az,
ne hozz fehér cipót,
van arra is panasz.
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz be marhahúst,
mert csont van benne sok,
hozz inkább barna sört,
az könnyen csúszni fog!
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz nbekünk szalonnát,
az túlontúl kövér,
hozz inkább barna sört,
s ne fösvény módra mérj!
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz nekünk ürüt,
mert az gyakran sovány,
ne hozz nekünki pacalt,
az ritkán tisza ám.
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz nekünk tojást,
mert túl sok héja van,
hozz inkább barna sört,
mulassunk gondtalan.
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz nekünk vajat,
mert hajszál hullt bele,
ne hozz sertést se, mert
csak sertés él vele.
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz nekünk pudingot,
miből van, tudj’az ég,
me hozz nekünk be vadhúst,
abból már volt elég.
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz nekünk be kappant,
mert az könnyen megárt,
ne hozz nekünk kacsát, az
piszkos tócsára járt.
Hozz nékünk barna sört!

Tótfalusi István fordítása

Kosztolányi Dezső: Krúdy Gyula

Rómában egy éjjel, rettenetes erővel,
láttalak téged:
ivlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fullt régi lakodalmon,
mindig-folytatódó, ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, unokám lakodalmán,
muzsikálod nekünk cimbalmos bánatod,
gyantázva a kedvünk, ríkatva a húrunk,
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal, nézed a dáridót,
magyar-bucsuztató, testvéri magyar te,
sülyedő világban utolsó, legelső
cigány.


Jevgenyij Vinokurov: Behívó

Először ittam vodkát életemben.
Szilveszter-est. Vad forgatag, vidám.
A fronthelyzetről az esti hírekben
nehéz dolgokat mondott Levitán…

A terem forgott, majd repülni kezdett,
homlokomba csapzott hajam.
A szék fogott és nem eresztett,
testem nehéz volt és gyámoltalan.

Valahogy mégiscsak felálltam,
hetykén rikoltva: “Hé! Még egy decit!”
Valka, gimnazista-barátom,
nyakonlegyintett egy picit,
megtoroltam, persze, azonnal,
nevetve: “No, ha mersz! Gyerünk!”

Nem tudtam, hogy már behívómmal
felkocogott házmesterünk.

Rab Zsuzsa fordítása


Czuczor Gergely: Csárdás

Ej be füstös ez a csárda,
Be szűk az ivószobája,
Három cigány az asztalon,
Cineg, peneg a cimbalom.

Egy klarinét, egy hegedő,
Csak úgy sivít a levegő,
Közbe a sok legény dala,
Majd kidől a ház oldala.

A láb tapos, a kéz hadász,
Dobog a föld, remeg a ház,
Ki aprózza, ki reszeli,
Mint csak lehet, úgy keveri.

A lányokat illegetik,
Ide vetik, oda vetik,
S a lányok mint hegyezgetik,
Kezöket csípőre vetik.

Sok már alig fér bőrébe,
Föl-fölrikkant örömébe,
Ég a nóta a talpába,
Dolgozik négy keze-lába.

“Három a tánc! meddig addig,
Kivilágos, kivirradtig,
Új a csizmám, addig gyűröm,
Míg a talpát el nem nyűvöm.”

“Ez az élet csak az élet,
Ijju juju, ijju juju!
Itt halott is föléled,
Ijju juju, ijju juju!”

(1854 előtt)


Alekszandr Blok: Éj-nap a kocsmában tanyázom

Éj-nap a kocsmában tanyázom.
Részeg vagyok. Mit bánom én?
A boldogságom könnyű szánon
eltűnt ezüstös füst ölén.

Távol korokba tűnt a trojka,
idők havában elveszett,
és elviharzóban beszórta
ezüst homállyal lelkemet.

Vak éjben szikrát hány, kerengő
szikrát, az éj, az éj ragyog…
Nyelvel a hámigán a csengő,
hogy boldogságom elhagyott…

Az arany hám… az cseng-ragyog csak…
csak az a fény, az zéporoz…
Zsibbadt lélek, de mámoros vagy,
de mámoros… de mámoros…

Lator László fordítása

Nemes Nagy Ágnes: Alkohol

Zörgő csomókban haldokol,
kupac az erdő.
A nyár zöld lángja, mint az alkohol
elszállt. Maradt a seprő.

Igyál, igyál. Ami maradt,
sajtold ki, nyeld le.
Hadd melegítse torkodat
sötét, komisz pálinka-lelke.


Weöres Sándor: A másnapos

Hol jártam este fény alatt, nagy fény alatt?
Hol láttam nyílni ablakot, nagy ablakot?
Egy férfi, vagy nő ott lakott – hol is lakott?
Hol láttam fényló ablakot, sötét falat?

Hol lettem részeg? elfeledtem részegen,
a fényre és sötétre még emlékezem,
s hogy ott lakott egy férfi, vagy nő, ott lakott,
mondott egy nagy szót! mit mondott, mit mondhatott?

Az ablak izzott, égi villámló ragály,
a fal sötét volt, rejtett kripta szégyene,
testemben tűz volt, sáskajárás és aszály,
fejemben lyuk volt, lyukban vendéglő-zene.

Sajog a bordám, néhány holmim elveszett,
és sírtam, mert egy férfi vagy nő megrabolt,
vagy tán segített – csak tudnám, kiféle volt?
és mért sírtam? mert fájt? Vagy éppen jólesett?

Homály volt, lázas ablak lángolt, mint a kén,
s a többit tudni kéne, mért jöttem haza,
ó jaj, mért nem maradtam ott a fal tövén
lerogyva lyukas fejjel, mint egy katona.

André Frenaud: Hogy barátaimra ihassak

Majd iszom a hegyek fehérségének emlékére
Majd fejtem a bort felbuzgó tisztaságból
a jégbeborult ormokon túl
hogy tölthessek barátaimnak a legjobbikból
félnem nem szabad semmitől
felérnem nagyon magasra kell
hogy magamat is meghívhassam egy pohárra
mintha barátom volnék magam is
a tiszta forrásfő irgalmából
hogy a szemekben igaz barátja legyek magamnak

Nagy László fordítása


Ágh István: Másnap

Fejemnél pohár szóda.
Ruháim széjjelszórva.
Vergődő gúnár az ingem,
ott lóg az ajtókilincsen.

Agyam, torkom kiszárad,
susog a láz, a bánat.
Füst levelezik számból.
Elfogyok mint a kámfor.

Szólok magamhoz, hangom
olyan messziről hallom,
idegen beszél hozzám,
rekedten és mogorván.

Félve lesek magamra:
csak játszani szabadna
ilyen sovány karokkal,
mint gyereknek a bottal.

Erre a vékony vállra,
mint erőtlen fűszálra
lepke való, ökörnyál,
könnyű – maga is fölszáll!

De szívem megszakasztom,
zsúfolt kocsmákba hajtom:
férfiak, nők berúgva
dőlnek a bádogpultra,

nyüzsögnek csapon, poháron,
mint méhraj édes ágon.
Anyakirályné pilledt
szemekkel táncba intett.

Szivárvány sugarakkal
föltollazott a hajnal,
keringtem körülötted
világ, mint szárnyas angyal.

Forrás: Noé vesszeje. Válogatta és szerkesztette Bikády György. Kozmosz könyvek, 1972.

2018. január 3., szerda

Kóstoló a XIX. század "humorából"

A kiadó előszavából: „Összesen háromszáz kilenczvenkilencz adoma; mindannyi gyönyörű, illatos, hervadhatlan virág, szivderitö, élezés, nevettető kedélyes tünemény. Az egész valódi kaleidoscop, vagyis képcső, amely a leggyönyörűbb, legváltozatosb képeket tünteti elő. Többnyire honi életünk rajzai; van köztök sok finom, de nem hiányzik a borsos, a paprikás, a csípős sem; valamennyi azonban ízletes.” (Mi igyekeztünk belőlük a kevésbé gügyéket kiválogatni – kérdés, hogy egyáltalán sikerrel-e?)

Az udvarias szász család

Erdélyben a színészek egy becsületes szász kereskedő udvarán építettek színkört. A „Peleskei nótáriust“ adták. A szász család közeli és távoli rokonaival a tornáczon foglalt helyet.
A 3-ik felvonásban, mikor a nótárius megérkezik Pestre és a magyar színház előtt megáll, (a szász háza képezte a színházat), felkiált: „Ez hát a magyar színház?! No itt minden szenvedéseim után is azt kívánom — az isten áldja meg és sokáig éltesse ennek építőit!“ A szász család egyszerre minden rokonaival felállott, s a családfő mély meghajlással válaszolt: ,,Köszönöm édes Mátéfy uram, magam építettem ütet.“

Talpraesett magyarázat

Már nem győzvén a jó és engedékeny apa pénzzel könnyelmű fiát, midőn ez ismét unszolá apját egy nagyobb öszvegért, ez felkiált: „Meg nem foghatom, hogy hová tetted te ily rövid idő alatt azt a sok pénzt a mit tőlem kaptál.“ „Édes aranyos jó apám“ így felel a fiú „nem teszem én azt sehová sem, hanem viszik azt tőlem mindig.”

Az okos inas

Egy úr korán akarta útját folytatni, meghagyta hát inasának, hogy öt reggeli 2 órakor ébressze fel; azonban az inas már éjfélkor belépett szobájába s elkezdé hatalmasan ránczigálni.
„Héj! hát már 2 óra?“ — kérdé az úr.
„Még csak tizenkettő!“
„Nos, hát miért ébresztesz fel?“
„Azért, miszerint megmondjam, hogy tekintetes úr még két órát nyugodtan alhatik!”

Háború-szónoklat

Erős ágyú-tűzben volt az újonczsereg, a vezér így szóla hozzájok:
,,Ne féljetek, fiaim, nem oly veszedelmes dolog az az ágyú-golyó, mint a milyet pukkan, midőn kilövik. — Minden századik, sőt tán az ezredik is, ha talál.“
Azon pillanatban jön egy tizenkét fontos, s leveri lováról a mellette álló segédet. Ő azonban nem engedi magát megzavartatni, hanem egész lelkesedéssel folytatja: „És ha talál, az a legszebb halál.“

Lóvá tettem a németet

Köszvényes volt a táblabíró lába, az orvos gőzfürdőket rendelt neki: a hova ő szorgalmatosan el is
járt egy másik ismerősével együtt, ki szinte köszvényben szenvedvén, mikor a fürdőszolga elkezdte fájós tagjait a flanellal dörzsölni, ordított és káromkodott kínjában. A mi táblabírónk pedig stoicus nyugalommal állta az operatiót, mikor rá került a sor, még csak meg sem szisszent.
„Ugyan hogy tudja szó nélkül kiállani?“ kérdi tőle egyszer a kínzás végeztével az elébb megkínzott.
A mi táblabírónk hamisul nevetett. ,,Lóvá tettem a németet; mindig az egészséges lábamat nyújtottam neki, azt dörzsölte.“

Mit gondolna a szalonna?

Hideg deczemberi reggel volt, a hó keményre fagyott, pengett a jég, mint az aczél. A huszárok masíroztak, de előbb otthon jól elszalonnázgattak früstükre. Útközben a legelső csárdánál egyik a legények közöl egy pohár bort adatott. „Bort kell ráinnom — monda — különben azt hinné ez a szalonna, talán kutya ette meg.“

Halottak beszéde

Nagy embergyilkos darab adatott valamely színpadon, a játékszemélyzet nem volt elég a meghalásra, ki kellett bérleni még valami tíz hajdút a várostól, a kik a művészet iránti tiszteletből megengedjék magukat ölni.
A szerepek jól betaníttattak, rakásra kell hullani a sok lövés után: ez igen egyszerű.
Egyszerű bizony, de fatális arra nézve, a ki legalul esik; a mint hogy úgy is lett.
Két három embert csak eltűrt a legelébb elhullott dalia a hátán, de mikor már a negyedik is ráesett,
felmordul rá szóval: „Eredj rólam öcsém, mert agyon nyomsz egybe!“
„Én menjek? szólt a megdicsőült; — de én ugyan nem mehetek, mert én meghaltam!”

A telegraph!

Megbámulták a k… i parasztok a telegraphot, míg sok kérdezősködés után kisütötte nekik a velük volt kántor, hogy az drótposta.
„Hát már hogy küldik azon a levelet?“ kérdi az egyik.
„Hm. — felel a kántor, — nem is levelet küldenek azon, hanem a hová írnivalójuk van, azt egymásnak villámlással írják meg rajta.“
„Villámlással?! ejnye, hogy nem félnek a mennykütől! osztég nem tudná kelmed, miféle léhűtő találta már ezt ki?
„Miféle?“ hát bizonyosan valami franczia, vagy anglus. Tudja kigyelmed, hogy ilyesmi okos embertől ki nem telik!

2017. december 22., péntek

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (18)

Kassai Vidor – A szabadságharc gyermekszemmel

“A szabadságharcról nagyon sok memoár és egyéb följegyzés készült, száznál is több – állapitotta meg bevezetőjében Lukácsy Sándor. – Megírták emlékeiket hadvezérek és politikusok, mindenféle rangú katonák és polgári személyek, hivatásos írók és alkalmi tollforgatók, közszereplők és egyszerű szemtanúk, hazafiak és osztrákbérencek, férfiak és nők, öregek és fiatalok. Az emlékiratok és naplók mindegyike érdekes mozzanatokat őrzött meg a nagy idő eseményeiből, hangulatából, együtt pedig ez a sok-sok ezer írott lap végtelen gazdagságú mozaikképet alkot.
Ez a hatalmas és színpompás tabló mégis hiányos volna, ha egy színész, Kassai Vidor, történetesen nem írja meg memoárját. Ő ugyanis a szabadságharc idején nyolc-kilenc éves gyerek volt, az eseményeket tehát egészen más nézőpontból szemlélte, mint felnőtt kortársai. A nagy mozaikkép az ő gyermeki emlékeivel vált teljessé.
Kassai Vidor nemcsak mint memoáríró érdemes figyelmünkre. 1840-ben született a Torontál megyei Gyálán, ahol apja jegyző volt. Abban az időben gyakran megesett, hogy egy ifjú, mielőtt nyugalmasabb polgári pályát választott, kalandos kamaszéveit valamely színésztruppnál töltötte el. Kassai Vidor… fiatalon apa nélkül maradván, először polgári kenyérkeresettel próbálkozott: volt kereskedősegéd, könyvkötő, szobafestő, még templomokban is pingált, és csak viszonylag későn, huszonegy éves korában lépett a színi pályára, melyen aztán meg is maradt. Molnár György budai népszínházában játszotta első szerepét. Nagy, látványos játékot adtak Bem apó csatáiról; Kassai Vidor mint önkéntes honvéd legyeskedett egy honleány körül, és szerepe szerint átölelte derekát. „Ejnye, de kellemes ölelés volt ez!” – súgta oda partnerének, mire a színészleányka, aki nem más volt, mint Jászai Mari, e szavakkal válaszolt: „Nem vagyok befűzve.” Igy kezdődött Kassai Vidor és Jászai Mari szerelme, melyből viharos házasság lett, még viharosabb válással mint befejezéssel. Kassai Vidor színészpályája sem volt göröngytelen. Bár nagy sikereket aratott komikus szerepekben, intrikák keserítették el, s élete álma, hogy a Nemzeti Színház tagja lehessen, nem teljesült. Még ötvenéves kora előtt visszavonult, festegetni és emlékiratait írni.
Memoárja legjobb lapjain mint kitűnő írásművész mutatkozik be. Amikor a szabadságharc évének emlékeiről szól, csak olyasmit jegyez föl, ami gyermeki látószögébe esett…

Egyszerre azt vettem észre, hogy mozgalmasabb lett a világ! Rónayéknál a vendégek még sűrűbben és számosabban fordultak meg, mint azelőtt. Muzsikáltak a makói cigányok, akiknek ekkor még a bandában nem csupán vonós hangszereik (mint ma), de trombitáik és bombardonjuk is volt. Jöttek a követválasztások az országgyűlésre. Követ Rónay János lett. Egy idő múlva igen szokatlan látvány ragadta meg figyelmünket: Rónay Jánost, a követet láttuk, amint húsz-harminc, póznákkal ellátott parasztot léptetget a mezőn. Ezt azelőtt sohasem láttuk és nagyon megbámultuk, hogy az emberek se nem kapálnak, se nem kaszálnak, hanem csak jobbra-balra lépkednek egy sorba, anélkül, hogy egyéb munka után törnék magukat, az uraság pedig így kiabál nekik: „Fél jobb, fél bal, balra kanyarodj, állj, indulj” – azok pedig minden szóra egyszerre mozdulnak, azt mondták, hogy az uraság – a népet egzecérozni tanítja. Hogy mindez mire való, azt el nem tudtuk képzelni, de nemsokára megtudtuk, hogy mire való. Nemzetiszínű kokárdák nőttek az emberek kalapjain meg a melleken. Sok embert láttunk kardosan. Nagybátyám prém-utánzatú szövetből készült, elől-hátul lapított jurátus kucsmával a fején, kokárdásan, kardosan járt. Szép volt ez nekünk nagyon. Aztán hallottuk, hogy „gyünnek a rácok, gyünnek a szerviányok”. Kiszombor még a Bánságban van, bár épp a határán, azért éppen idáig igyekeztek a rácok meg a szerviánok. Hogy tehát ezt könnyűszerrel meg ne tehessék, hát eléjük kellett menni. Nagy embertömeget láttunk átjönni Makóról, sokféleképpen voltak öltözködve. Láttuk még Balogi Bálint kékruhás fődes gazda uramat is széles fringiával lóháton. Legtöbb azonban póröltözetben, ingben, gatyában, póznavégre erősített, fölfelé irányított kaszával. Azt mondták, hogy nemzetőrök. Elmentek Béba felé. Én is kaptam egy hegyes tetejű, nemzetiszínű csíkokból összevarrott sapkát. Kokárdája mindenkinek volt. János úrékhoz a Bánság belsejéből menekülő nők és úrfiak jöttek. Némelyik úrfinak igazi kardja is volt (csak kisebb), ezeket bámultuk. Szerettünk volna mi is olyat, de az nagyon drága lehetett. Az igazi kardos úrfiak csapatot alakítottak fiúkból – országszerte így volt akkor. Már megvolt a csapat, a kisdob is, de hiába próbáltak akárkit, vagy nem tudott, vagy nem akart dobolni egyik se. Én még kicsiny voltam közéjük, reám se hederítettek. Egyszer az egyik úrfi így szólt: „Próbáljuk meg a Vidort – dobosnak ugyanis kis embereket szoktak tenni.” Nem emlékszem, de majdnem biztosra veszem, hogy én sem tudtam dobolni, mert most se tudok; de már arra emlékszem, hogy jobban ütöttem mégis, mint akármelyik ott, akit erre a nem kapós sarzsira rábírhattak. Jobb szerettem volna ugyan én is fegyverben szolgálni, de oda be se akartak venni. Elfogadtam hát a dobosságot.
Többször is voltak nálunk honvédek beszállásolva. A honvédség fegyverei csappantyúsok meg úgynevezett cinderesek voltak. Töltényeik szürke, puha itatóspapír hengercsőből állottak; ennek a csőnek egyik vége zárt volt, fenekén a gömbölyű golyó, ezenfölül a lőpor; a papírcső üresen maradt felső fele pedig vissza reáhajtva a töltött részre. Fegyvertöltéskor ezt a visszahajtott részt (mint fölöslegest) foggal szakították le (ezért, akinek elöl foga hiányzott, az apró fegyverben nem szolgálhatott), ekkor a port a fegyvercsőbe töltötték, a megmaradt papírtokot pedig golyóstul utánanyomták, végre vasvesszővel két-három suhintással ráverték, azután lőttek; ezt azonban a honvédek nemigen kedvelték; egyszer-kétszer lőttek, azután vagy szuronyt szegezve rohantak, vagy megfordították fegyvereiket s annak boldogabb végével manipuláltak. Beszállásolt honvédeink töltényeiket olykor kirakták az asztalra. Kosztosfiúnk elcsent egyet-egyet s a lőport elosztotta közöttünk; a honvédek sohase keresték, ilyesmire nem értek akkor reá. Nagynéném varrócérnája hosszúkás facsigákra volt gombolyítva (úgy árulták). Az üres csigákat én kaptam – ez végig ki volt fúrva. Ennek egyik végét ablakónnal betömtem, oldalán kis lyukat fúrtam s kész volt az ágyú. Folyton háborúztunk, ágyúztunk, csoda, hogy a házat föl nem gyújtottuk. Megostromoltuk a deszkakerítést, vertük tégladarabokkal, botokkal. A szomszédok átjöttek, hogy mi történik portáikkal. Ilyenkor azután minden vitézségünk mellett is mi verettünk meg. Szenvedtünk a hazáért – mondottuk.
Még folyton háborúzgattunk, de már nemcsak rácok és szerviánok, hanem németek meg muszkák is szerepeltek. Még eddig ugyan nem láttunk belőlük egyet se, de már folyton lehetett hallani, hogy jönnek. A nép ilyenkor összepakolt, s amikor hírlett, hogy jönnek, kitakarodott batyuival a lelei rétre a nád közé. Ez így ment többször, amíg végre a nádat mind letaposták s úgy maradtak a pusztaságban elbújva. Belefáradtak ebbe is, már nem is hitték, hogy jönnek, nem futottak el, s ekkor jött a német éppen. Nálunk otthon is folyton elástak meg fölástak a kertben néhány kopott ezüstkanalat meg egy honvéd atillát, de akkor én mindezt nem tudtam, nem kötötték az orromra. A német bejöveteléről Makóra ennyit tudok: a honvédség átment a Maroson Kiszomborra, csupán egy csapat huszár maradt a hosszú és széles Sóház utcán várni, mikor mutatkozik a német. Én anyámmal éppen látogatóban voltam öccsénél, Maier Sándor nemzetőr és fűszerkereskedőnél, amikor újra jött a hír, hogy jön a német. Már nem is hittük, annyiszor jött ez a hír. Éppen azért volt most is odahaza kiterítve a honvédatilla szellőzni. De Schlick vasasnémetjei ezúttal csakugyan jöttek. Anyám kézenfogva éppen hazafelé igyekezett velem. Amikor az utcánkhoz értünk (éppen főút volt), nagy szél és iszonyú por között megpillantottam a fehérköpenyes, fényes sisakos vasasnémeteket, amint száguldottak (a honvédek liszteszsákoknak hívták őket). Megálltunk a mellékutcában s végignéztük, mint rohantak a nagy szélben és porban (a huszárok tehát már elmentek volt). Azt hittem, rögtön összedarabolnak bennünket, de biz azoknak több bajuk volt a nagy porral, s reánk se hederítettek. Szurkoltam, de érdekes látvány volt. Elvonultak, s mi hazamentünk. A házakon mindenfelé fehér kendők. A mi kiterített honvédatillánkat meglátta egy vitéz svalizsér, nagy lármával kinyittatta a kaput, beugratott, a kardjára szúrta s magasra tartva elvágtatott vele.
1848—49-ben az emberek általában nem olyanok voltak, mint azelőtt, meg azután. A nép sokkal vígabb, az emberek úgyszólván nem is házaikban laktak, hanem az utcákon. Folytonos volt a csoportosulás; csapszékekben folytonos volt a zene és tánc, nemcsak ünnepnap, de hétköznapokon is. Olyan volt, mintha senki se dolgozott volna; pedig ha más nem, de a szabók és lábbelikészítők bizonnyal soha serényebben nem munkálkodhattak, mint éppen akkor; nagy szükség volt honvédöltözetekre. De a nők is sok dolgot adtak nekik; egy része gyászolt, nagy része folyton mulatságokban meg nemzeti ünnepélyeken volt, és amíg emennek fehér vagy nemzetiszínű, amannak gyászruha kellett. Sok fehérneműre is lehetett szükség akkor, mert az ócskákból tépést csináltak sebesültjeink számára, melyeket hölgyeink összegyűjtve küldözgettek szanaszét. Én is tépdeltem, meg a többi gyerek is, és noha nem volt mulatságos, de éreztük, hogy hazafias kötelességünk ez nekünk is. Igy voltunk mi gyermekek általában; nem értettünk semmit, de éreztünk mindent, éspedig úgy lehet fokozottabb mértékben, mint akik többet értettek belőle, mert mi nem mérlegeltünk semmit, hanem úgy vettük, amint éppen nekünk jött – éspedig jött… bőségesen. (Oly nagy volt a gyermekekben a lelkesedés, hogy még 1852-ben is Parádon Hermin nővérem és Lajos fivérem poharaikból mindig háromszorra itták ki a vizet, mondván: éljen a haza! éljen Kossuth! éljen a szabadság! Azon kérdésemre, hogy leugranának-e a toronyból, ha ezzel Kossuthot megmenthetnék, minden késedelem nélkül azt felelték: le bizony.) De térjünk vissza. Az iskolák szüneteltek, az a sok gyerek folyton méregette egymást, hogy mekkora, hogy mehet-e már honvédnek, némelyikkel alig lehetett bírni; egyre háborúztak. Remény, várakozás és bizonytalanság uralta meg az embereket. Sok házasság köttetett. Senki se volt biztos, hogy a holnapot megéri; az időt, az alkalmat nem akarta elszalasztani, kivált ha szerelmes volt. Igen sok eset fordult elő, hogy az ifjú férj házassága után egy hónap múlva már a csatatéren lelte sírját; vagv egy-egy vitéz iparoslegény századossá lett és szerencséje mámorában sietett szíve választottját oltárhoz vezetni, mit se törődve múlttal, jövővel, mely úgyis bizonytalan – lesz, ami lesz! A városok ünnepélyes kivilágításai napirenden voltak. Lelkes szónoklatok és lelkes vidámító baklövések váltakoztak egymással. A naponta váltakozó győzelmek vagy vereségek hírei csak úgy nyüzsögtek a levegőben és az egész nemzetet üstökénél fogva tartotta lehatalmító erejével a szédületes mámor. Tüneményes idők. Hogy búcsúzzam el tőletek!? Mint gyermekek igenigen csekély részt vehettünk benne, nem is értettünk belőle semmit, de éreztük, belterjesen éreztük, mint a lelkiismeretet. Ma el se tudom képzelni, hogy a nemzet fiai még valaha képesek lennének oly mindent magával sodró föllángolásra, mint voltak 1848-ban. (Lehetséges, hogy csalódom!)

Forrás: Lukácsy Sándor: Magyar Robinson és egyéb irodalmi ritkaságok. RTV – Minerva, 1987.

2017. november 5., vasárnap

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (17)

Vachott Sándorné – Fóti szüret

Vörösmarty szerette a jó bort, s hogy ne legyen rászorulva a kocsmárosok olykor savanykás vinkóira, 1832-ben – mihelyt anyagi ügyei egy kissé rendeződtek – 1600 négyszögöl szőlőt vásárolt Fóton. Gazdálkodásáról barátja, Sallay Imre emlékezik meg följegyzéseiben: „Pesten, lakásánál kis pincét bérlett, a néhány akó borát önmaga tisztán, jól s elég szenvedéllyel kezelte. Egypár esztendő lefolytával bebizonyult nála is, hogy távolabb lakó szőlőműveltetőknek nem termeltetik elegendő bora, kellőképpen nem láthatván az illető munkaidőben a müvelés után, s méregdrága költségbe került minden akó bora; a szőlőtartástól kedve veszett, s megvált tőle.”

Vörösmarty szőlejét Fáy András vette meg, akinek már korábban is volt szőlőbirtoka Fóton. Jó kedélyű és társaságkedvelő ember lévén, szüreteire számos vendéget hívott meg az irodalmi világból. Présháza hamarosan szűknek bizonyult a vendégsereg számára, ezért Fáy 1837-ben külön kis házat építtetett kényelmesebb tanyázás végett. Az építéshez jelképesen a vendégek is hozzájárultak, s ezt a társaság szobrász tagja, Ferenczy István, a falba illesztett márványlapon meg is örökítette: „A barátság ezen falai közé, midőn épülnének, vidám enyhóráik között követ rakának…” -se szavak után sorakoznak a nevek: Barabás Miklós festőé, Bajza Józsefé, Bugát Pál orvostudoré, Czuczor Gergelyé és több más jeles név után Vörösmartyé.
A kőműveskedő írókon, művészeken kívül még jó néhány híres vendége volt a fóti szüreteknek. Megfordultak ott politikusok: Wesselényi, Deák Ferenc, Kossuth; költők és irodalmárok: Szemere Pál, Toldy Ferenc, Garay János, Petőfi; színészek: Megyeri Károly, Szentpétery, Egressy Gábor; és hogy a női bájt se kelljen nélkülözni, színésznők: Schodelné, Lendvayné és mások. Az egész szellemi arisztokrácia.
A vidám szüretek közül az 1842. évi különös irodalomtörténeti nevezetességre tett szert. Amikor az ebédnél az ízletes pörkölt és a könnyen csúszó bor jó hangulatot keltett a társaságban, fölállt Vörösmarty és előadta Fóti dal című versét, melyet erre az alkalomra írt.

Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az,
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.

Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje, hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.

A következő, 1843. évi szüreten jelen volt Csapó Mária is, a fiatal költőnek, Vachott Sándornak menyasszonya. A fóti szüretek hangulatát, melyben vígság, móka, éle egyesült Vörösmarty bordalának komoly gondolatokra késztető hatásával, Vachott Sándorné évtizedekkel később is a feledhetetlen emlék frissességével írta le memoárjaiban. (Lukácsy Sándor felvezetőjéből)

*

Gyönyörűen szállt fel a nap azon reggelen, mely a fóti szüretre virradt.
Etelke nővéremmel együtt, ki szintén velünk jött, örömmel készülénk az induláshoz; ő csak a kirándulásnak örvendett, engem a szerelem kísért oda is, szívem hangosan dobogta boldogságát, s így könnyű volt osztani s együttérezni Etelke örömét is. A társaság nagy része összegyűlt már, midőn megérkezénk, s mint vendég érkezését, úgy a mienket is nagy taracklődözések, ropogások jelezték, az ős magyar szüretek hangjaiként.
Deák Ferencet itt s ekkor láttam először életemben. Elfogult levék. Ez alak, ez arc meséim közé nem illett, mint beszéltem később jegyesemnek, ki a szüreti szíves meghívást csak délutánra fogadhatá el, miután délig valami érdekesebb műbíráló választmányi ülésen kellé lennie, melynek ő is tagja volt. Deák Ferenc ember maradt szemeim előtt, nagy, roppant ember s oly hatalmas, oly bölcs, kinek még a szót is másként kellé ejtenie, mint isten egyéb teremtményei szokták, s válaszolni neki, ha például a nap folytán kérdést intézene hozzám, talán nem is lehetne, nem leendék képes. Legalább előttem, ki őt akkor még magánéletében nem ismerém, úgy tűnt fel a dolog, s élénk képzelődésem segélyével az emberi nagyságot hamarjában annyi fénnyel, oly erényragyogással vettem körül, hogy csaknem elkápráztam tőle.
Etelkével önkéntelenül s egyakaratúlag sétára indulánk ki a nagy teremből, melyben a társaság vidám beszélgetés között ült kis csoportokra oszolva, részint azért, mivel vágyat érzénk szabad levegő után, részint pedig talán kissé erőt szedni össze s megbeszélni együtt, mi tevők lennénk, ha Deák mégis megszólítana bennünket. Hogy a kedélyes öregúrnak magánykörökben legkedvesebb volt a fiatal kisleánykák s gyermekek társasága, ezt ekkor még nem tudtuk, habár éppen az nap folyamata alatt tapasztalánk is először.
Az idő, mint említem már, gyönyörű volt. A meglepő szép színvegyület fölé, mely csak az ősznek sajátja, ragyogó napfény sugárzott, s a könnyű, halvány fátyol, mely a távolság körrajzait leplezte, a búcsúzó természet délibábjaként lebegett.
Mialatt a szép vidéken elhajolva néztünk körül, még arról is megfeledkezve az előttünk nyíló kép látása felett, mi kevés pillanat előtt mindkettőnket csaknem egyenlően nyugtalaníta, egyszerre csak nagy meglepetésünkre azt vesszük észre, hogy mögöttünk Vörösmarty oldalán Deák Ferenc áll.
Mindketten mintegy villanyütésre megrezzenénk, s kipirulva, tétovázva néztünk fel a nagy hazafi nyájas arcára, ki örömét fejezte ki szívélyes szavakkal afelett, hogy Vachott Sándor menyasszonyával s ennek nővérével megismerkedhetik.
Soha ügyetlenebbnek nem éreztem magamat, mint e pillanatban, midőn Etelkével együtt csak néztünk majd egymás nagy kék szemei közé, majd a jóságos öregúrra, anélkül, hogy egy szót is válaszolni képesek lettünk volna.
Deák Ferenc jártasabb volt a lélektanban, mint hogy két gyermek érzelmeire nézve egy pillantással tisztába ne jöjjön, s nagy mestere lévén emellett a fiatalság közt is a bizalom s rokonszenv megnyerésének, bizonyosan valami olyast gondolt magában, hogy majd csak elbánik ő velünk, bármi elfogultak s kis ügyetlenek vagyunk is.
Zavaromat leplezni végre Etelkéhez fordulék, s mi még furcsábban jöhetett volna ki, ha nem Deák Ferenccel állunk szemben, mintha nem is hallottam volna iménti nyájas szavait, a tiszta homokpartot kezdem magasztalni, melyről oly jó volna gyorsan lefelé futni, egészen az árok aljáig.
— Adja ide a kezét — hallatszék erre Deák barátságos hangja — ha szeretne lefutni, majd lesegítem én.
S bármi vastagos öregúr volt is, pillanat alatt s még ez időben nagy könnyűséggel lefutott velem együtt a meneteles parton; Vörösmarty Etelkével követett bennünket.
Szó nélkül, de nagy szívdobogás mellett adtam oda kezemet, de oh csodák csodája! mire szívből jött nevetés kíséretében lejutánk a szélesre mosott homokárokba, melynek kövecses alját csillogóan tüntette föl az őszi napsugár, a legelfogulatlanabb barátság meg vala kötve, mintha régi játszótársunkra akadtunk volna Etelkével együtt, zajos jókedvvel mulatánk, beszélgettünk Deák Ferenccel.
Ily hangulat mellett jártunk-keltünk a szőlőhegy oldalán órákon át, szedegettük mind a négyen, majd egymásnak, majd ki-ki magának, a mézédes fürtöket, midőn az országúton egyszerre csak az utolsó kocsi vendéget, Kossuth Lajosék kocsiját észrevettük. Deák és Vörösmarty barátságosan integettek feléjük kendőikkel, s midőn gyermekes jókedvemben azt indítványozám, tűzzünk üdvözletül egy kis rögtönzött nemzetiszínű lobogót a legmagasabb pontra, Deák nagy készséggel sietett azonnal egy szép, egyenes faágat zsebkésével levágni, s elkérte saját piros zsebkendője mellé Vörösmarty fehér zsebkendőjét s az én zöld selyem écharpe-omat [sálamat], s a hármat együtt Etelke övszalagjával hozzákötötte a szépen megtisztogatott nyélhez. Ezzel elkészülve, kikeresték Vörösmartyval együtt a legmagasabb pontot, s szélnek ereszté a csinos kis lobogót, mely oly vidáman lengette szét nemzeti színeinket, mintha érezte volna, kinek keze tűzte a tetőre…
A szüreti, ízes étkekkel gazdagon megrakott ebédlőasztalhoz – mely étkek magyaros savát-borsát Fáy András neje, e kitűnő és kedves háziasszony valósággal művészettel tudta megadni — Deák Ferenc udvariasan Kossuth Lajosnét vezeté karöltve, de a tisztelethelyet nem fogadá el mellette, mely az asztalfőnél az asszonyok között számára volt feltartva.
— Nem illem még én az idősebbek közé – monda enyelgve – mi fiatalok – folytatá azon hely felé mosolyogva, hol Etelke, én és Meszlényi Irén álltunk – majd csak elleszünk együtt valahol az asztal végén.
Az öregúr ötletén egész társaság szívből kacagott, s az ebéd vidáman folyt, szép cigányzene mellett, s amint az étel és bor fogyott, aszerint emelkedék a jókedv, s a felköszöntések egymást váltották.
Végre, hogy legyen koronája a kedélyes szüreti mulatságnak, Deák Ferenc arra kérte Vörösmartyt, olvasná föl nagyhatású költeményét, mely megelőző évben itt nyerte címét s itt olvasták föl legelőször, s Vörösmarty nagy tetszésnyilvánítások mellett, feledhetlen szépen olvasta föl Fóti dal című költeményét.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (18): Kassai Vidor – A szabadságharc gyermekszemmel

2017. október 28., szombat

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (16)

Haraszthy Ágoston – Indiánok földjén

Nem Bölöni Farkas Sándor volt az egyetlen hazánkfia, aki már a XIX. század első felében bejárta az Újvilág földjét, s könyvet írt úti tapasztalatairól. 1844-ben megjelent ugyanis Haraszthy Ágoston Utazás Éjszakamerikában című könyve is. A szerző Bács megyei földbirtokos volt; a bécsi magyar testőrség tagja, majd József nádor magántitkára lett.  1839-ben egy fürdőhelyen angol utazókkal ismerkedett meg, akik elbeszélései nyomán az amerikai élményeikről, a huszonhét esztendős magyar nemes maga is kedvet kapott körülnézni az Újvilágban. Negyvenkét napos tengeri utazás után érkezett meg New York kikötőjébe. Utazása csaknem két évig tartott. Bejárta az Egyesült Státusok minden ismert részét, sőt ismeretlen vidékekre is el merészkedett. Ö volt az első magyar, aki hírt adott a későbbi romantikus indiánregények akkor még nagyon is valóságos, romantika nélküli világáról.

Megszerette az amerikai életet, olyannyira, hogy hazatérte után eladta a birtokát, és családostul Amerikába költözött. Földet olcsón lehetett venni, s Haraszthy Ágoston ügyesen gazdálkodott. Szőlőt honosított meg Kaliforniában, szeszgyárat, cukorültetvényeket, hajózási és egyéb vállalatokat alapított. Polgártársai elismeréssel nézték gyarapodását, és törvényhozási képviselőjükké választották.
1868-ban új, még vadabb területen telepedett le: Nicaraguában, ahol fűrészmalmai voltak. 1869. július 22-én lóháton birtoka bejárására indult. Hiába várták vissza. Amikor keresésére indultak, csak lovát találták meg fához kötve egy folyó mellett, majd földre terítve felső kabátját. Innen nyomai egy fához vezettek, melynek egyik ága átnyúlt a folyón. Valószínűleg ezen akart átkapaszkodni a túlsó partra, mert az ágat letörve, a vízben találták. A vadnyugat magyar vándora a folyóba zuhanva minden bizonnyal egy éhes alligátor áldozata lett – mutatta be az olvasónak a kiváló utazó férfiút Lukácsy Sándor.
*
Néhány napi veszélyes és fárasztó utazás után, majd oly sűrű fiatal erdőkön, hol a ló előtt két-három ölre felnyúló különnemű fákat kézzel kelle kétfelé hajtanunk, majd nagy hegyeken és számtalan folyókon, majd egész napig tartó réteken és mocsárokon keresztülhaladva, minden akadályok dacára szerencsésen a törzsök lakhelyére, a tó partján, hol az indiánfőnök lakott, megérkeztünk. Már estveledék, midőn egy ritka erdőből kiérve, a hegytetőről lábainknál gyönyörű sík tájat pillantánk meg, melyet azonban laposnak nem nevezhetünk, mert itt-ott dombocskák emelkedének minden irányban; öt-hatszáz ölre egymástól a már előbb látottakhoz hasonló indián lakok tűntek szembe, csakhogy sokkal nagyobbak, magasbak s nem gömbölyűek, hanem hosszasak valának, nagyságra nézve egy – a Tankora-tó partján magas dombon álló – wigwam által felülmúlva. Ez előtt a szárító póznák- és rácsokon kívül három hosszú pózna emelkedék, melyekre különbféle színű rongyok mint lobogók valának tűzve. Csendes pompában fekvék előttünk a szép tér, a pázsiton itt-ott meztelen gyermekcsoportok cikáztak, a lakok előtt pedig félig meztelen férfiak ültek vagy hason hevertek. A wigwamok oldalain gyengén bekerített kertek léteztek, melyekben nagy vakondoktúrásokhoz hasonló felhányt dombocskák kukoricával és ugorkával valának beültetve, miből látszott, hogy ezen indiánoknak már van némi fogalmuk a vetésről. A nők különféleképp valának elfoglalva: némelyek kobakokban vizet vittek, mások a kertben dolgoztak; az egész táj meglehetős elevenséget mutata. Midőn leértünk, egy csoport gyermek futott elénk és bámulással fogadott. Később néhány férfira akadánk, kik kevéssé felemelvén fejüket, ismét előbbi helyzetükbe tevék magokat, mintegy megbánva, hogy oly hasztalan okoztak fejüknek mozgást.
Vezetőnk senkihez sem szólt, hanem egyenesen a magason fekvő nagyobb wigwamnak tarta, melyet mint a főnök lakhelyét jelele ki. Számosb kunyhók előtt haladván el, hol azonban meg nem szólíttatánk s csak kevés figyelmet látszánk gerjeszteni, a főnök lakához érkezénk, hol mintegy tíz indián, ki fekve, ki ülve, apró kőpipákból dohányozott. Leszállánk lovainkról, s vezetőnk, mint látszék, a főnök után tudakozódék, ki is egypár perc múlva kijőve, s utána két izmos fiatalember.
A főnök, egy izmos, sugár termetű, zordon tekintetű férfiú, egy ölnyi magas lehete; erős, hosszú karok-, vastag, csontos lábak-, széles mell-, gömbölyű arc- és nagy fejjel, melyről sűrű fekete haja apróra befonva csüngött, több sastollal ékesítve, miket a főnökökön kívül másnak viselni nem szabad. Átható fekete kis szeme élesen vala reánk függesztve; kiálló pofacsontjai, nagy szája, tágas orrlikai ezen izmos férfiúnak kellemetlen tekintetet adának, mi azáltal is sokat veszte, hogy semmi szakáll és szőr nem látszott a széles arcon, mely az idő és szenvedelmes életmód viharainak nyomát viselé. Öltözete egy skarlátszínű, vállán párducbőrként átvetett pokrócból állt; félig meztelen teste különbféleképp színezve, s arcára párduchoz hasonló állat, mellére medve s egyéb állatok valának festve; szeméremtestét egy darab szarvasbőr takará; térden felülig szarvasbőr harisnya nyúlt, néhány vékony szarvasbőr szíjjal a fentebbi takaróhoz fűzve; lábait pedig szintén szarvasbőrből varrt bocskor fedé. Karjai meztelen voltak s rajtuk különféle alakok tetovírozva.
Míg a főnök nagy figyelemmel vizsgált bennünket, két izmos fiatal férfi lábához ült, egyik márványból faragott nagy pipát, hosszú s mintegy két hüvelyknyi vastag szárral, másik egy baltát, úgynevezett tomahawkot tárta kezében. Ezek valának a főnök őrei. ‘ .-
Ezután a főnök által wigwamja belsejébe vezetteténk, mely elég tágas vala tizenöt-húsz ember elfogadására, s egyébként a többi wigwamok belsejéhez hasonlíta. Az ágyak sokaságáról ítélve, számos családjának kellett lenni a főnöknek. Két puskán, néhány íven és nyílon, egy párducbőr öltözeten s néhány sastollon kívül egyéb e lakban nem létezett, csak a tűznél állt egypár rossz, mint látszék, repedt vasfazék, inkább mutatványképp, mint használat végett. Beléptünkkor néhány nő és leány guggolt a tűz körül, de tüstént felkeltek s a lak hátulsó részébe vonultak, hol ismét leguggoltak. A főnök átvevén az őt híven követő őröktől a barátságpipát a hód bőrből készült sallangos dohányzacskóval együtt, megtölté az öblös pipát, míg mi a tolmácsunk által adott jelre a tűz körül helyet foglaltunk, azaz a földre, mely nem kevéssé piszkos volt, leültünk. A főnök is leguggolván, a két őr, mint két hív eb, jobbról-balról lábához feküdt. Helyzetük igen kínos lehete, mert a tűz meglehetősen égett, melytől alig valának néhány arasznyira, holott különben is alig tűrhető meleg vala.
Most az egyik őr főnöke pipájára egy darab parázst tőn, ki is néhányszor bodor füstöt ereszte a pipából, lerázá a parázst, egy nagyot szívott s az egész füstöt reám mint hozzá legközelebb ülőre oly erővel fúvá, hogy szemembe, orromba nyomult. Mindjárt köhögni kezdek, szemem könnybe borult, s már fel akarék kelni, midőn tolmácsunk reám kiálta, vegyem el a pipát, szívjak egyet belőle s a füstöt fújjam a mellettem ülőre. Ez nagy kívánság volt ugyan, de meg kellett tennem, mert előttem álltak a fejbőrök s a főnök szavai: „ha nem viseljük magunkat úgy, mint nemzete szokásai kívánják, életre-halálra meg fog vívni velem, s fejbőrömet lefejteni”. Ez, gondolám, mégis rosszabb volna, mint a pipázás, s a pipát nem kevés félelemmel kivevén a főnök kezéből, oly keveset, mint csak lehete, szívék belőle, s a füstöt a mellettem ülő társamra bocsátám. Már honomban is elég erős dohányt szívtam, milyen a kapadohány is, de ez semmi az indiánok dohányneműjéhez képest, melyet kinikkiniknek hívnak s egy fanem gyökerének héjából készítenek. A csemetegyökér héját ugyanis lefosztják s napon megszárítva porrá törik és úgy szívják. Erejére nézve hasonló a paprikához, s színe is oly verhenyeges sárga.
A barátságpipa kézből kézbe ment, míg ismét a főnökhöz került, ki mint előbb, egy nagyot szívott, s a füstöt reám bocsátvan, a pipát kezembe adá a dohányzás folytatása végett. Én azt szinte tovább adám, mint előbb, de már alig valék képes ülve maradni, minthogy az egész wigwam forgott velem, s hideg veríték csörgött arcomról; annyit azonban még láthaték, hogy két társam nem kevésbé szenved, mert a doktor igen gyenge pipás volt, s nem kis aggály fogott el, midőn őt életjel nélkül hátradőlni látám. Azonnal felugrani és segítségére akarék sietni, de csakhamar észrevevém, hogy magam is igen rosszul vagyok, s a vezetőre kiálték, vinné a doktort ki a szabadba, hova magam is tántorogva követem. A lord is utánam jőve, de inkább hömpörögve, mint lábán. Kiérvén, a tó szélére tántorgék s a vízbe vetem magamat. Ez által könnyülést s enyhet érezvén, ismét felmenék, s tanácsomra társaim is, kik igen rosszul valának, példámat követék. Én még gyermekkoromból tudván, hogy a pipátóli rosszullét után biztosabban lehet dohányozni, s nem félhetni, hogy ez ismét oly nagy mértékben ártson, bemenék a wigwamba, elfoglalám előbbi helyemet, s nyugton várva, míg a pipa hozzám került, jót szívtam belőle s a füstöt erősen fúvám egy mellettem ülő indiánra. Ez által megnyerem a főnök irántami hajlandóságát, ki háromszor elég erősen vállamra üte s valamit monda nyelvén, mit azonban nem értettem, s mi egy másik indiánnal beszélő vezetőnk figyelmét is elkerülte. A pipa még két- vagy háromszor körülmenvén, a főnök felkelt és kiment a wigwam elébe, követve mindnyájunktól.
Most értésemre adá vezetőnk, hogy a főnöknek szánt ajándékot adnánk át, mit azonnal teljesíténk. Ezen ajándék állt egy bicskából, vörös posztóra felvarrt szánkacsörgőkből és egy kis pisztolyból, miket nyugodtan, mint neki járó adót, vett tőlünk át, de bárhogy iparkodék a nyert ajándékoni örömét titkolni, ezen öröm félreismerhetlenül mutatkozott arcvonásain. Nemzete szokása szerint a csörgőket vállán keresztül magára akasztá, a vörös bőrövet, melyben a pisztoly vala, derekához csatolá és a bicskát szinte az övbe tévé. Ezután megrázkódott, s mind ő, mind a körülálló indiánok nagy tetszéssel hallgatták a csörgők egyszerű harmóniáját. Pisztolyát is megpróbálta, s egypár golyót lővén ki belőle, jónak nyilatkoztatá. Figyelemmel vizsgáltam az indiánok arcait, ha nem tapasztalok-e irigységet vonásaikban, de semmi ilyest nem vevék észre, sőt mind örülni látszék a főnök ily szép ajándékán.
Beállván az est, gazdánk egy üresen álló wigwamba vezettete bennünket, melynek lakosai hihetőleg bővebb vadászat kedveért néhány hónapra máshová költöztek. Poggyászunkat már ott találtuk, min nem kevéssé bámulék, minthogy a pipa kellemei közt egészen elfelejtők kis holminkat őrizni. E gondatlanságunkra mindjárt figyelmeztetem vezetőnket, ki azonban megnyugtatásunkra kijelenté, lennénk aggódás nélkül, mert hol a főnök lakik; s azon vendégnél, ki a főnök által fogadtatik el s a főnököt teljes megelégedésére ajándékozta meg, mint jelenleg történt, nem lehet félni, hogy csak egy gomb is ellopassék.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (17): Vachott Sándorné: Fóti szüret

2017. október 7., szombat

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (15)

Lyka Károly – Kossuth halálos ágyánál


“Amikor /Lyka Károly/ a múlt /XIX./ század végén a műkritikusi pályára lépett, a magyar művészet viharos forradalmának lehetett tanúja – írja felvezetőjében Lukácsy Sándor. – Nagybánya, a híres festőtelep, új fejezetet nyitott a hazai művészet történetében. E fejezetet ma már mindenki klasszikus fénykornak tartja, de akkor az új festői látásmódnak értetlenséggel kellett megküzdenie. Lyka Károly a kigúnyolt új irányzat mellé állt, és rendületlenül hirdette, magyarázta igazát… Művészettörténeti munkáiban ő maga volt az újító. (…)
Ifjúkorában újságírói munkát végzett, tárcákat, riportokat írt. Hírlaptudósítói minőségben került el Torinóba, Kossuth halálos ágyához. Kiváló írók sereglettek oda: Eötvös Károly, Bródy Sándor; az akkor még névtelen fiatalember tollának velük kellett – és sikerült – megmérkőznie. A szomorú torinói látogatás kitörölhetetlen emlékéről több mint fél évszad múltán, 1949-ben számolt be Lyka Károly…”


Kossuth a ravatalon
Mint fiatal legényke, Rómában éltem művészettörténelmi tanulmányaimnak. Ezt a hasznos fényűzést a Pesti Napló tette lehetővé, amely heti egy-egy tárcacikket kívánt tőlem itáliai élményeimről. Egy este, 1894. március 7-én Réti István festő barátommal szállásomra térve, nagy meglepetés ért: két sürgős táviratot lobogtatott felénk gazdánk, mind a kettőt a Pesti Napló küldte. Az egyik utalvány volt pár száz líráról. Nem értettem, miért ez a sürgősség. A másik megadta a magyarázatot: arra kért a szerkesztőm, hogy azonnal utazzam Torinóba, Kossuth Lajos haldoklik, állapotáról két óránként küldjék táviratot.
Kossuth haldoklik! – mind a kettőnkben elállt a lélegzet.
De nem volt idő sem eszmélődésre, sem ruhaváltásra, sem vacsorára; éppen hogy elértem a torinói expressz vonatot. Hirtelenül megszólalt mellettem hű kísérőm, Réti:
– Én is jövök.
Gyűrötten, a sok alagúttól kormosan s főképp poggyász nélkül egy torinói szálló sem akart minket befogadni. Nagynehezen jutottunk tető alá, s egy óra múlva már a Kormányzó elnök lakásán kopogtattam.
Aulich fogadott, a Kormányzó dereshajú, kissé ügyefogyott, de szívélyes titkára. Éppen ott volt Basso doktor urológus, a háziorvos, és rendkívül súlyosnak mondta betege állapotát. Bemutatott a Kormányzó nővérének, Ruttkayné Kossuth Lujzának. Az ebédlő tompa világításában a nagyasszony sápadt arca, fekete ruhája, mozdulatlan tartása úgy hatott rám, mintha egy darabja lett volna egy komor történeti képnek. Ilyennek festette egykor Madarász Viktor Zrínyi Ilonát.
Még aznap találkoztam itt néhány világlap római tudósítójával, a Times, a New York Herald, a Temps, a Kölnische Zeitung, a Neue Freie Presse római szerkesztőivel. Torino most fontosabb lett nekik, mint Róma. Mintha a nagyvilág szeme most egyszerre egy egyszerű torinói bérház felé fordult volna.
Másnap, harmadnap e ház táján már több magyar szót lehetett hallani, mint olaszt. Egymásután jöttek a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselői, jött Bródy Sándor, Rákosi Viktor s még egy sor hírlapíró.
A frissen ideérkezett pesti hírlapíróktól megtudtam, mekkora politikai zavart okozott otthon a közeledő katasztrófa híre. A torinói remete még haldoklásának napjaiban is eleven hatóerőnek bizonyult, bár már napok óta eszméletlenül feküdt ágyában.
Gazdátlan hírek kezdtek szárnyra kapni a kis magyar kolóniában, a Dilei-vendéglő különszobájában, ahol együtt ebédeltünk; ez is, az is hallott valamit a bécsi udvar terveiről, a hadsereg vezérkarának titkos szándékairól, sőt összeesküvésekről is. Miért? hogyan? – senki sem tudta. Nyomasztóvá tette ezt a légkört a függetlenségi képviselők súgása-bugása, amely azonnal megszűnt, mihelyt valamelyikünk hozzájuk közeledett. Nem tudtuk mire vélni ezt a nagy titkolózást. Csak nagykésőn tudtuk meg, hogy valamiféle tervük van a Kormányzó egyik fiával, Ferenccel.
Vele is megösmerkedtem. Mikor megtudta, hogy a művészet vágya tart engem Rómában, rögtön bevezetett engem atyja dolgozószobájába, nagy könyvespolcok közé. De alig nézhettem körül, mert azonnal odaállított engem egy sor festmény és apró szobor elé: nézzem meg jól, ezek mind az ő sajátkezű alkotásai, mert ő nemcsak mérnök, hanem művész is. Zavarba jöttem e műkedvelő munkák láttára, s alig tudtam valamit hápogni. Azóta lehetőleg kerültem; sohasem szerettem a nagyképű, önmagukkal telt embereket.
Tizenkét hosszú és izgalmas napon éjfélig tartott a hírszolgálat. S megesett néhányszor, hogy Basso doktor bizalmasan értésemre adta, hogy még ma éjjel beállhat a katasztrófa. Ilyenkor kocsiban szundikálva töltöttem az éjszakát a Kossuth-ház előtt, a házmestert leborravalóztam, hogy riasszon föl, ha szükségét látja. A sok éjszakázás alaposan összetört, pedig még csak huszonöt éves voltam.
Nagypénteken Rétivel és Bródyval leverten indultunk a Kossuth-ház felé. A betegszoba mellett az ebédlő nagy kerek asztala köré telepedtünk egy tucatnyian. A zöldernyős lámpa bágyadt fénye mellett izgatottan vártuk az orvos jelentését. Mindenki hallgatott, csak Eötvös Károly magyarázgatta a már élőhalottnak látszó Ruttkaynénak a tüdőgyulladás különböző fajait. Egyszerre kinyílt a betegszoba ajtaja, de nem az orvos jött ki, hanem Aulich, az öreg titkár. Megállt a küszöbön, s elcsukló hangon csak annyit tudott mondani: meghalt.
A dermedt csöndben csak Ruttkayné zokogása hallatszott.
Nem volt köztünk egy sem, aki ne érezte volna, hogy most zárult le történelmünknek egy nagy fejezete. A lépcsőn lehaladva valaki halkan kérdezte: mi lesz most?
Senki sem válaszolt.
Réti engedélyt kapott, hogy lerajzolhassa a Kormányzó elnököt a halottas ágyon. Aztán jöttek a balzsamozást végző orvosok.
Kossuth ravatalát a protestáns templom közepén helyezték el, de a koszorúk óriási tömege miatt alig lehetett közelébe férni. Egyre érkeztek a hazai küldöttségek, és zsúfolásig megtöltötték a nem nagy templomot. De jött igen sok olasz is: a „generálé”-t egész Piemont tisztelte. Ha valahol, úgy itt tudták, mit tesz a szabadságért küzdeni.
Egy magyar lelkész mondta a búcsúztatót a templom gyér világítása mellett. Igen sokan térdre borultak, és hangosan zokogtak, nemcsak a bennlévők, hanem a künnrekedtek is. A megilletődés átáradt az utca járókelőire is.
Kossuth Lajos holttestét különvonat vitte haza Magyarországba; ennek én is utasa lettem. A sok kitérés miatt csak éjfélkor érkeztünk Milánóba, ennek néptelen pályaudvarán nem volt semmi világítás. A félhomályban mégis észre lehetett venni egy csoport cilinderes férfiút, akik hatalmas babérkoszorúval közeledtek vonatunkhoz. Milánói szabadkőművesek voltak, akik néma tisztelgéssel búcsúztatták nagy társukat.
Hajnalban már kinn járt vonatunk a lombardiai síkságon. És ettől fogva diadalmenetté változott a holt Kormányzó útja. Mert minden olasz állomáson, a legkisebben is, vörösinges vén garibaldisták sorakoztak, néhol csak néhányan, néhol sokan, ahányan éppen megmaradtak az olasz szabadságharcból. Vonatunk közeledtekor megharsant a kürtjük, feszes állásban tisztelegtek, s meghajtották rongyos zászlójukat Kossuth Lajos koporsója előtt. Nem parancsszóra jöttek: szívük hajtotta az utolsó tiszteletadásra.
Egyszer hirtelen fékezéssel megállt vonatunk a puszta vetésföldek közt. Állomásnak semmi nyoma. Mi történhetett? „Tilos” jelzőtábla állta utunkat, a közeli bakterház őre helyezte oda. Jó negyedórát vesztegeltünk így. A távolban, a nap fényében egy másik sínpár csillogott, amely keresztezte a mienket. Egyszeribe rövid vonat robogott azon dél felé. Ferenc Józsefet vitte Abbáziába, ahol tanácskozása volt a hármas szövetség fejedelmeivel.
Szinte szimbolikus találkozása a bécsi császárnak Magyarország holt Kormányzó elnökével. Még egyszer, utoljára útját állta Kossuth Lajosnak.
Végre Csáktornyán elértük a határt. Lobogók lengése, térdelő magyarok tömege közt érkezett hazájába Kossuth Lajos.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (16): Haraszthy Ágoston – Indiánok földjén

2017. október 2., hétfő

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (14)

Asbóth János – Velencében, reménytelenül

Lukácsy Sándor szerint “Asbóth János elfeledett író. Egyetlen művének sincs új kiadása, noha útirajzai, irodalmi és politikai arcképei, esszéi megérdemelnék a figyelmet, Álmok álmodója című regénye pedig, 1878-ból, maradandó érték, s a történelem koronként teremt olyan helyzetet, melyben – mint ma is – különösen időszerű.

A regényt önéletrajzi elemek szövik át. Asbóth János 1845-ben született nemesi családból, apjával együtt részt vett a hatvanas évek Habsburg-ellenes mozgalmaiban, szülei kívánságára mérnöki tudományt tanult Zürichben, majd irodalmi és politikai pályára lépett. Mindezek az elemek megvannak a regény főhősének, Darvady Zoltánnak sorsában, aki… a regény első lapján megérkezik Velencébe, újabb és végső kiábrándulásának csodálatos kulisszái közé…  Asbóth regénye… Eötvös Karthausijával rokon. …Mindkettőben ragyogó elégiát olvashatunk Velence enyésző fényéről… Mindkét regény szerzője másodrendűnek tekinti a cselekvényt, s amit közölni akar, azt lírai áriákra és filozofikus elmélkedésekre bízza.

Te vagy, Velence, igen, ha még e világon helyem lelni tudnám, ha volna zug a földön, ahol csillapulni tudna a lét ellen lázongó kebel, üdülést várhatna a meddő vágyak sóvár tüzében kiégett szív: te vagy az.
Harc előtt verve. Reményeimben megrabolva. Hová levétek nagy álmaim ti mind? Vissza-visszatekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakulva, pusztulva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája. Lebilincselnek bűvarázzsal, mert feledtetni képesek ezt a mai életet, mely nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harca, tele lázas kapkodással, harc a nyomorult szükségért, nemtelenért és becstelenért, melyben magasztosra gondolni nincsen idő, nincsen hangulat, nincsen mód.
Adj nekem feledést…
Ifjú álmaim egy forró szívnek mérhetlen boldogságáról, elmének dicsőségéről, tettnek erejéről: süllyedjetek a néma lagúnába. De magatokkal együtt vonjátok le a posványba mindazt, ami titeket könyörtelenül darabokra tört, vonjátok magatokkal, amit láttam és tanultam világ folyásáról, emberek dolgairól. Feledést adj nekem, Velence, hogy ne kellessék a világ fölött zokognom, önmagamon kacagnom. Hiszen azért tudtad ezt a tompult szívet megkapni olyan édes csodaerővel, mivel olyan vagy, mintha nem !s e világból való volnál. Mese városa, mintha egy világ terhe esett volna le szívemről, midőn a nyargaló vonat odahagyva a szárazföldet, a mestrei óriás hídra robogott…
Szeretem a vasutat. Társtalanul ülve, szeretek hosszú-hosszú időn át keresztülrobogni térségeken, országokon. A mozdony óriási gépe pokoli sebességgel hegyen-völgyön, folyamon és tereken keresztül vontatja a hosszan elnyúló kocsisort, nem ismerve akadályt, tele erővel; tüzet okádó karcsú kürtőjében, nehéz emeltyűinek könnyű mozdulataiban mily kísérteti báj; tüdőinek nehéz, de rendszeres lihegésében mennyi élet! Büszke megvetéssel hagy el mindent, nem törődik emberekkel és hitványságaikkal, bármi nagyoknak és nagyszerűeknek is képzeljék magukat. Így szeretnék emberekkel és világgal hidegen nem törődni, ha képes volnék szívemből kitépni szeretetet és gyűlölséget, vágyaimat és reményeimet, a kiábrándulást és a csalódást. Hanem leginkább azért szeretem a mozdonyt, mert nem fáradó utazásával el tudja velem hitetni néha, hogy egyenesen kivisz ebből a világból.
És amikor hosszú útjában elhagyta a havasok falait és éjszaknak zordon birodalmából lesietett az olasz földnek kertjébe, hogy Mestrénél végre egészen elhagyja magát a szárazföldet is: mintha csakugyan más világba törtetne. A természet törvényei mintha fenekestől felfordulnának, hadd lássuk, hogy mese városába érkezünk. A kocsiban középen ülve mit sem látni a vonat alatti keskeny, hosszú kőhídból, mely a partot a lagúnák városával köti egybe. Jobbról-balról csak a sima lagúnának a napnak aranyában csillogó kék vizei terülnek el odáig, ahol összefolynak a távol tenger habos zöldjével; elfog az az érzés, mintha a vonat magának a tengernek végtelen tükrén készülne már most folytatni akadályt nem ismerő útját. De felvetődnek a szigetek, ódon falaikkal, avatag épületekkel, a magasba nyúló campanilékkel. A porlepte fakó földhöz szokott magyar szem előtt a babér és a mirtusz zöldje sötétlik. Sajkák himbálóznak, dagadozik a halászbárkáknak tarka ábrákkal kifestett vitorlája. Minden ragyog a napban, és derült pompában borít be mindent egy mennyboltozat, mely nem olyan fakó, mint a miénk. És végre elterül előttünk Velence, lebegve, mint a tóvirág a vizeken, hatalmas kupoláival, palotáinak özönével. Minő látvány az otthon megszokott magtár-architektúra után! Épületeiben a művészet örökre kifogyhatatlan változatai, a gót és a mór építkezés sajátságos összeolvadásának meseszerűsége, késő századokból a jelenbe nyúló múltnak fenséges varázsa.
És mindez lebegve a tengeren, a színek minden elevensége mellett is csaknem olyan méla, nyugodt, csöndes, mint a tenger alá merült mese városok.
Gyorsan menekülünk a pályafő zsibongásából. Nesztelen evezőcsapással hajtja a gondolás a nagy csatornán végig fekete nyúlánk bárkáját, melynek élén a hagyományos alabárd villog, közepén mint ravatal áll a sátor. A párnákba dőlve, a sátor ablakai előtt el hagyok vonulni templomot, palotát, jobbra-balra egyik a másikán, némán, csöndesen. Miért, hogy rosszkor és rossz helyen születtem? Miért nem vagyok azoknak egyike, akiket fejedelmi palotájában várt a dogé, hogy meghallgassa, mit és miképp végeztek királlyal, császárral, pápával? Sima művészettel és büszke erőtudattal hogyan hajtották alázatra a szárazföld urait a tengerek királynéja előtt? Miért nem szállhatok le hadihajóról fényes harcosokkal, hogy merész hadjáratból hozzam meg a köztársaságnak tartományok hódolatát, keletnek kincseit, fogoly szerecseneit, felszabadított rabjait? Ezer bárka kísér, aranyhajú, gyönge arcú signorák merengő szeme átvillog a fekete fátyolon, a Piazzetta óriás oszlopairól büszkén tekint le Márkus szárnyas oroszlánja. A dogék palotájának sima falán magasra csúcsosodó ablakból hírnök hirdeti jöttünket. A Márk tér márvány kockáin ujjongó nép hullámzik, mintha csak az égben meredő campanile tornyát akarná megdönteni; előreküzködnek, akik a tért befogó oszlopsorok alá szorultak; a kongó harangok zúgnak a mozaikban ragyogó bazilika hatalmas kupoláiban, a templom előtt felnyúló vörös árbocokon lobognak a meghódolt Ciprus, Kandia és Morea zászlai. A nagytanács terme ragyog a legdúsabb hatalomnak kincseiben. Paolo Veronese és Tintoretto virító festményeit elhalványítja a nagyok és nemesek pompája. Tiszteletet parancsoló vas-arcával ül trónján a köztársaság hercege. A hölgyek emelvényéről szelíd bájban tekint le a dogaressa az egész világ követeire és Velence nemességének virágára. Minő nevek, mennyi fény és dicsőség e nevekben! Nem hercegek, címeik nincsenek, de mindenik a császár fiával tudja magát születésre egynek, mindenik fejedelmektől, néha a császárnál is hatalmasabb fejedelemtől származik, és mindenik lehet fejedelemmé, akinek kegyéért verseng császár és pápa. Nagy ősök büszke ivadékai. Minden név egy-egy történelmi esemény: Dandolo, Michiel, Contarini, Soranzo, Falier, Mocenigo, Foscari, Grimani, Loredan, Donato, Venier, Morosini, Foscarini… ki tudná elsorolni mind?
Mostanság a dogék termeit pénzért mutogatják, és bús a Rialto. A holdnak rezgő, zöldes világában mélán veti hatalmas ívének sötét árnyát a vízre, melyen alig siklik el egy-egy késett gondola. A paloták alusznak a múltról álmodozva. Tizian freskói a sós és nedves levegőben régen lekoptak. Élet és öröm kihalt, minden csak árnya a múltnak, de a múltnak ez az árnya is szebb a jelen valójánál — feledést, feledést, hogy mindennek letűntén ne kellessék keservesen sírnom, enmagam fölött keservesebben kacagnom.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (15): Lyka Károly – Kossuth halálos ágyánál

2017. szeptember 29., péntek

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (13)

Teleki József – Voltam Rousseau uramnál

Lukácsy Sándor írja bevezetőjében: “1759-ben egy húszéves arisztokrata ifjú indult útnak Erdélyből Nyugat-Európa felé, hogy műveltségét külföldi egyetemeken gyarapítsa. Már addig is gondos neveltetésben részesült; három évig a tudós Bod Péter tanítványa volt. Utazásának célpontja a baseli egyetem, majd a leideni. De nemcsak iskolapadokban, professzori leckékből tanul; Svájcon és Hollandián kívül bejárja Német- és Franciaországot is, csiszolódik az előkelő világban, nevezetes embereket látogat meg – pénze van, grófi származása van, minden ajtó megnyílik előtte. Kétéves európai utazgatás után tér haza, megnövekedett matematikai, régészeti, művészeti, politikai ismeretekkel. És egy naplóval.
Az utazó arisztokrata ifjú neve Teleki József. Itthon magas állások várnak rá, lesz belőle még koronaőr is. Közben ír néhány magyar, latin és francia nyelvű munkát. Főműve azonban ifjúkori naplója… Kíváncsi szemmel, fogékony fővel utazott, és sok érdekeset följegyezgetett.
Járt például Versailles-ban. A kastély kápolnájába épp csak bekukkantott, a misét már nem várta meg, mert mint buzgó református, nem akart letérdepelni. Inkább Pompadour asszonyhoz igyekezett; egy királyi kegyencnő: elvégre az is nevezetesség… Nemcsak kastélyokat és palotákat látogatott; fölkereste a szellem kiválóságainak szerényebb lakóhelyeit is. Járt Voltaire Genf melletti otthonában…
Rousseau-hoz, akit 1761. március 6-án látogatott meg, szellemi rangján kívül alkalmasint különc szokásainak híre is vonzotta Teleki Józsefet. A vadóc író alakja lekötötte figyelmét, s minden apróságot följegyzett róla: az egyszerű ebéd fogásait éppúgy, mint a házigazda papucsának különösségét…Az erdélyi arisztokrata ifjú kitűnő riporternek bizonyult.”

Voltam a Rousseau uramnál Voisin urammal, Montmorencyban, mely mintegy három lieue [mérföld] Párizshoz. Ide húzta meg magát Rousseau uram már hét esztendőtől fogva, s amint mondja, azoltától fogva Párizsban nem is volt.
Minthogy ez a Rousseau uram jeles elméjére és rész szerint különösségekre is oly nagy nevet szerzett magának, nem tartom éppen szükségtelennek nála lévő létünknek egy kissé bő leírását adni. Az ilyetén embereknek házi dolgaikbul sokat ítél az ember a természetükről. Bémenvén hozzá egy rút fótos schlafrockba találtuk, s ha nem tudtuk volna, hogy Rousseau, valami piszkos vargának gondoltuk volna, kivált oly minden csinosság nélkül való szobába, ahol eszik és főznek is. Ez igen kicsiny szoba, s egyszersmind konyhája is, itt szokott ebédelni; feljebb vagyon egy szobája, hova garádics szolgál. Ez csinosabb, sőt majdnem csinos is. Megérkezvén, igen jó szívvel látott, s elvezetett a donzsonba, mely a szobájától egy kis kerttel választatik el. Donzsonnak neveznek a franciák minden efféle kis épületet, amely valami kitetsző helyen van.
A donzson
Ebbe a donzsonba meglehetős csinosan van holmi, de csak igen parasztosan. Láttam nevezetesen itt a prussziai királynak egy nyomtatott képit, melynek az alján a rámájára volt ragasztva egy kis papiros, azon volt két francia vers, mely igen mérges volt a prussziai király ellen, de eszembe meg nem tartottam. Ottan beszélgetni kezdvén legelőször is a könyvemet hozta elé, melyet Voisin uram még minap néki megküldött, s nagyobban megdicsérte, mint a könyv érdemelte volna. Ebédhez ülvén, a feljebb említett szobában nem sokat, de jól ettem; volt egy leves, tehénhús és egy lére csinált lapin (ez majd olyan, mint a földi nyúl). Ezenkívül volt egy már régen megkezdett pástétom, s jó sajt, vaj, jól állott szőlő, s egyszóval igen jó, de csak közönséges és minden ceremónia nélkül való ebéd, mely kétségkívül annál jobb ízűén esett, mentül parasztosabb volt.
Egy leány vagy asszony is evett velünk, aki Rousseau uramnak, amint látom, mindenese, gazdasszonya, szakácsnéja. Nem szép és arra nézve akárki előtt is gyanúságon kívül való. Ebéd után a szekerünket elküldöttük Bare nevű faluba, melyen keresztül kell menni Párizsba menvén, hogy ott várjon meg, mi pedig Rousseau urammal, hogy a vidéket megláthassuk jobban, gyalog sétálni mentünk. Ez a Montmorency egy hegyen esvén, mind az a ház, ahol Rousseau uram lakik, mind pedig a vidéknek nagyobb része igen szép tekéntetű hely. A sétálásbul visszamenvén Montmorency ba, ott a templomot megjártuk, hol a Montmorency famíliának egy igen szép monumentuma van, ritka szépségű márvány oszlopokon. E mellett a templom mellett a Peres de l’Oratoire-ok [oratoriánus atyák] klastroma vagyon. Azután megmutatta őkegyelme a
Rousseau
Maréchal de Luxembourg palotáját és kertit; a palotája is szép, de kivált a kert igen dicsőséges gusztussal van csinálva; nincsen benne se státua [szobor], se egyéb igen fényes cifraság, de a kertnek elrendezését és a belőle való kinézést nehéz feltalálni másutt, s az valóban ritka dolog és töméntelen költségbe is került, hogy mind a terasz a kertben, mind annak a hegynek nagy része, amelyen a palota van építve, emberek kezeivel rakattatott, amelyen elhűl az ember, amidőn látja. A kertben vagyon egy mulatóház, annak egy részibe Rousseau lakik néha, mikor Maréchal de Luxembourg ottan van, kit igen nagyon szeret és becsül Rousseau uram, jóllehet közönségesen a nagyuraknak nem jó barátja. Ezt a kertet ezelőtt egy Croisaz nevű ember csináltatta s bírta, akit, hogy megkülönböztessenek a nála még gazdagabb Croisaz nevű atyafiátul, Croisaz le pauvre, vagy szegény Croisaz-nak neveznek, jóllehet mely gazdag lett légyen, csak ez a kert is eléggé megmutatja. A Rousseau uram szobájában, a kertbeli házban, mely Maréchal de Luxembourg-hoz tartozik, egynéhány indiai nyilak vagynak; néha azokkal való lövöldözéssel múlatja magát. Ezt a palotát megnézvén kívül, kimentünk a kertből, s elkísért Rousseau uram egészen Bare-ig, hol a szekér készen várt. Többet jártunk ekkor Rousseau urammal három óránál, vagy legalább könnyen annyit, ott elválván egymástól, megcsókoltuk egymást s úgy tetszik, hogy engemet szeretett.

Rousseau uram ránézve mintegy negyvenöt esztendős ember, kicsiny inkább, mint nagy, testére nézve, vékony is, egy kisség meggörbedt. Friss és eleven beszédű, éles elméjű; amit a francia esprit-nek nevez, az igen sok van nála, ítélete is jó, gondolata éles, s jól is ki tudja adni, mert ma nem hiszem, hogy senki hathatósabban írjon nála. Társalkodása nem lankadt, mert sokat beszél, vagy legalább ezúttal elég beszédes volt, mindazáltal mégsem lehet jókedvű embernek mondani. Némely magaviselésében s szentenciájában különös, de még különösebbnek akar tetszeni, amint észrevehettem, mint amilyen. Azt mondja, hogy sohasem alszik egy fertály órát egyvégtibe, többtől fogva tizenöt esztendőnél, s nem aludt ugyanannyi időtől fogva soha egy órát, mindössze egy éjszaka, s azt nappal sem pótolja ki, mert akkor sem alszik. Ha ez igaz, aminthogy nem is igen mond olyat, ami úgy nincs, én csudálom, hogy él, nemcsak él pedig, hanem a szemei tiszták s fejérek. Az öltözetében is, valamint egyéb dolgaiban, gyanakszom, hogy egy kevéssé keresi a különösséget; kétségkívül a lábujjainak bogossága vagy valami más okra nézve mindenik papucsa fejének a közepin egy lyuk van vágva csillagformán. A papucsa talpa fából van nagyrészint, hogy amint mondja, szárazabban járjon, s tovább is tartson a papucs. Szegény állapota és élésének módját csak maga gusztusának lehet
Teleki  József
tulajdonítani, mert ámbátor most valósággal szegény és pénztelen, csak rajta állana, hogy több pénzre tenne szert, de nem akar, amint mondják, senkinek jóakaratával élni. Most leginkább a muzsikájából él, mert amellett, hogy tudós ember, nagy muzsikus és kompozitor is, s mások kívánságára komponál, s rendes jutalmát elveszi, de azon felül nem. A minap, azt mondják, hogy Conti herceg Rousseau uramnak valami kompozíciójáért talán ötven Louis d’ort [Lajos-aranyat] küldött, melyből Rousseau csak két Louis d’ort vett el s a többit visszaadta.

Ebből az expedícióból este nyolc órakor érkeztem haza Párizsba a szállásomra.




Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (14): Asbóth János – Velencében, reménytelenül