2018. május 20., vasárnap

A vers szószólói (5)

Nyugatos költők a versről és annak előadóiról

Babits Mihály verset olvas a rádióban (1937)
* Magában véve… nem teljes és befejezett a leírott vers, éppen úgy, mint édestestvére, a zenemű sem fejezte be hivatását, mikor még csak a papíron van. Természeténél fogva olyan valami a vers, amit elő kell adni. Ritmus és hangulat, indulat és érzés – olyan dolgok ezek, melyek világosan és kifejezetten interpretálásra várnak… Csodálatos, hogy nem mindenki fogja fel így. Hiszen a versműfaj éppen úgy született, mint a zene: a költő ajkán, ebből a szempontból annyi csak, mint a kotta a zeneműnél, megrögzítésére szolgál annak a művészi hatásnak, mely csak előadás által érvényesül… Esténként ezrivel tölti meg az intelligens közönség a hangversenytermeket – miért ne lehetne éppen úgy szavalóestéket, verskoncerteket rendezni? (Karinthy Frigyes: Vers és szavalás. Nyugat, 1909.)

* A versszavalás külön művészet, mások a törvényei, módszerei, eszközei, mint a szerepjátszásé, s csak erős tanulmánnyal és komoly elmélyüléssel sajátíthatók el. A művésznek le kell mondani mindazokról a segítségekről, melyeket a színpadon a rendezés, a díszlet, a világítás nyújt, nélkülöznie kell a mozgás, az akció hatásait, merőben magára van utalva. (Schöpflin Aladár: Ódry Árpád szavalóestélye. Nyugat, 1918.)

* A vers nem marad ugyanaz előadva, ami olvasva volt: és nem szabad ugyanazon szempontok szerint tekinteni többé… Napfényben nem ugyanaz a szép vidék, mint árnyékban. És éppígy van a költői alkotásokkal, ha az élőszó erős fényébe öltöznek. Nem ugyanaz a vers szép előadva, amelyik olvasva. A tájnál is, mihelyt fölsüt a nap, a nap lesz a fontos, és amit a nap mutat, és ahová a nap beférkőzik; így kerekedik fölül az előadó művészete a szegény költőén… Csak azt hagyja a versből elevenen, ami őt elevenné izgatja a versben: csak ott hagyja föllobogni a költő szavait, ahol őbennük fölloboghat. Viszont föllobogtatja a verset ott is, ahol az magától nem lobogna. (Babits Mihály: Költő és tolmácsa. Nyugat, 1919.)

* Szavalni egyáltalán nem természetes dolog, sőt azt mondhatnám, hogy merőben természetellenes dolog. Valami, ami ellentétben van a mindennapival, fölötte áll a hétköznapi szavainknak és beszédstílünknek, természetfölötti dolog. A jó művész így is fogja föl feladatát, s mihelyt a dobogóra lép, megszűnik számára a polgári illem, és nem mint társadalmi lény beszél, hanem mint a dionüszoszi mámor rángatottja, mint álomban mozgó kinyilatkoztató… (Kosztolányi Dezső: Szavalóestek. Pesti Hírlap, 1921. november 13.)

* A költő saját költeményével más lelki viszonyban van. Azt ő írta. Kezében a papírlap jelkép, mely épp azt jelzi. Azon az önkívületen, melyet megszólaltat, ő már átesett akkor, amikor verse megfogant, és tárt karokkal állt az ihlet végtelenségében. Ezúttal csak reprodukál. Még egyszer eljátszani az ihletet nevetséges volna. Ezért akár tudom kívülről a verseimet, akár nem, magammal viszem a papírlapot. Más azonban a szavalóművész esete, kinek épp ezt az elsődleges csodálkozást kell fölkeltenie. (Kosztolányi Dezső: Még valami a szavalásról. Nyugat, 1926.)

(Folytatjuk)

2018. április 17., kedd

A vers szószólói (4)

Egyszerűség és szavalás a (XX) századelőn

* Minden szavalatnak alapja a tiszta kiejtés, következik a mondatok érthető, világos előadása. Szavalni ugyanis annyit tesz, mint szavakat tisztán kimondani. Ki tisztán, érthetően szól, az már félig jól szaval. (Silbertstein Ötvös Adolf / író, kritikus: Pallas Nagy Lexikon. Bp. 1897. XV. kötet)

* Az előadónak… magának kell először a költeményt tökéletesen megérteni, ha azt híven kifejezni akarja; tehát teljesen bele kell mélyednie a mű tanulmányozásába; ez pedig csak úgy lehetséges, ha lelkesedik a költészetért, és szeretettel foglalkozik nagy költőink alkotásaival…
Azt mondja Alfred de Musset: „Minden jelentékenyebb költeményben kétszer, háromszor több van, mint amennyit mond.” (Vende Ernő / tanár: A szavalásról. A szavalás művészete. Pécs, 1907.)

* Angolországban és Franciaországban műkedvelők valóságos szenvedéllyel rendeznek felolvasásokat és előadóesteket, néha pusztán családi körben. Ebben a két kultúrországban majdnem olyan sűrűn forgatják a poétikát, mint nálunk a kártyát. A művelt francia és a művelt angol szorgalmasan jár kurzusokra, ahol az olvasást és felolvasást tanítják… Vannak poétáink, akik úgy olvasnak, mint a gyermekek az iskolában, taktusra, akarom mondani: a sor végén állnak meg, és nem a ponton. (Hevesi Sándor / író, rendező: Az előadás művészete. (Az előadás, a színjátszás és a rendezés művészete. Bp, 1965.)

* A Ferenczi Sári recitativ módja nálunk tulajdonképpen előzménytelen. Nem akarja a versek egyértelműségét hallgatóiba szuggerálni, és megérzéseit, interpretálását nem erőszakolja rájuk. Hiszen a mi líránk nemcsak a költővel, hanem az olvasóval szemben is erősen elkülönböződött. A költő az őt a tömegérzéstől elválasztó hangulatait, látásait hangsúlyozza, a szavaknak eddig meg nem figyelt összecsengését keresi, és olyan összetetten fejezi ki magát, hogy dallamait csak saját rezonáló tehetségünk skálájára átírva fogadhatjuk magunkba, értelmezésünket, és nem az értelmezettet élvezzük. És mégis a moderneknek csúfolt vagy magasztalt verseket eddig előadóművészek saját külön és csupán önmagukra jogos értelmezésüket egyetemes érvényűvé akarták emelni. Ezért nem mondhatták el a verseket úgy, ahogy csöndes, meleg szobában maguknak olvasták volna őket… (Feleki Géza / újságíró, esztéta: A szavalóművészet önállósulása. Nyugat, 1910)

* A szavalást behunyt szemmel kell hallgatni és élvezni tudni. Ahol látni is kell a szavalót, ott valami baj van. Az elszavalandó művet, legyen az vers vagy próza, meg kell érteni, hogy művészileg tudjuk előadni, de a könyv a kezünkben legyen először azért, hogy dokumentáljuk ezzel is a költő tulajdonjogát, az ő elsőségét és a mi másodrendűségünket, és másodszor a biztonság okáért. Mert hiszen ha Petőfit szavalom, akkor nem az én kitűnő memóriámat produkálom! Azt a fejszámoló sokkal jobban ragyogtatja. (Hegedűs Gyula / színész: A beszéd művészete. Budapest, 1917.)

Folytatjuk

2018. április 15., vasárnap

A vers szószólói (3)

Szavalás, ahogy a (XIX.) századvég látja

* Ami… az érzelmek s indulatok kifejezései alá tartozik, azt egy szóval kifejezi…, a hangfestés. A hangokkal festjük azt, mi a lélek belsejében történik. Ugyanezeknek kifejezésére a különböző művészetek különböző eszközökkel bírnak; a szobrászat s festészet alakokkal, színekkel, teljes előterjesztésével a tárgyaknak rendelkezik; a zene a hangok oly gazdagságával, mely a beszédbelit sokkal felülmúlja, a színészet a beszéden kívül egész átalakítással, mely teljes csalódásig jelenít s utánoz; a szavalat egyedül a beszédbeli hangokkal fest. Természetesen segítségére jő, sőt tulajdonképpeni anyagát képezi a költő által megírt mű; s annak szellemében, annak céljai szerint válogatja, módosítja, szabja hangjait. (Szász Károly / költő, műfordító: A vers-szavalás elméleti és gyakorlati kézikönyve. Bp. 1876)

* A felolvasó simulva hanggal, hangulattal minden helyzethez, melyről felolvasása szól, óvjon meg magának mindenhogy bizonyos epikai nyugalmat és maradjon tárgya felett. Ne játsszék, ne ágáljon, legalább ne többet, mint amennyit egy művelt és jóérzésű ember ágál, midőn előkelő társaságban valamit elbeszél.
A felolvasó oly viszonyban áll… a színészhez, mint a kontúrrajz a festményhez. A felolvasó, aki színészkedik, épp oly tökéletlen, mint amily kontár a színész, aki úgy játszik, mintha felolvasna valamit. A felolvasás művészete azonban… nem való nagy termek lármás, izgalomhajhászó publikuma elé. Aki azonban tökéletes benne, az háromforintos székért nem drága. (Rákosi Jenő / író, publicista: Felolvasás – műszavalás. Budapesti Hírlap, 1882. május 8.)

* A szavalás olyan valami nálunk, melyről azt hiszik, hogy azt kell tudni mindenkinek, anélkül, hogy tanulta volna. A tanár tanítja, vagy legalább kívánja, anélkül, hogy maga tanulta volna… Aki nálunk szavalni tud, az csak annyi gyakorlattal bír, amennyit esetleg az iskolában szerzett.. Amily hatásossá teszi az élőszó a költeményt, szintannyira képes azt elrontani…
A költő azzal, hogy az élőbeszédet ignorálja, elárulja azt, hogy a tárgyalt állapot előzményét, melyhez kapcsolódik, a helyzetet nem képzeli el. Ezért nagy ritka dolog, hogy a költő saját versét jól adja elő. Őt egy talán átélt, pillanatra elképzelt eszme lelkesíti, de mire mondatai választékosságának gondjában, a vers alakzatának kicsinosításában elmerült, teljesen elfeledi, hogy minő reális alapja lehetne a lírai ömlengésnek. (Rakodczay Pál / színész, színigazgató, recitátor: Szavalás. A színészet rendszere. Bp. 1884.)

* A könyvet vagy a szavalóalbumot kézben tartani kezdő szavalóknak már csak azért is tanácsos, mert így kezei el lesznek foglalva, s a közönség nem lesz kénytelen azokat a ferde és sok tekintetben kínosan ideges kézmozdulatokat nézni, melyek, mint mondani szokták, tanújelei annak, hogy az illető nem tudja kezeit hova tegye. Azonkívül a kézben tartott könyv megóvja minden gesztikulációtól, mit a szavalás általánosan elfogadott szabályai alapjában száműztek, miután a szavalás, mint művészet, csupán csakis az úgynevezett hangfestés vagy hangszínezés által akarja az esztétikai hatást felkelteni…
Szükséges, hogy a szavaló testalkata ne álljon ellentétben a szép követelményeivel. Ferde testtartású, sánta, púpos alakok csak komikus költeményeket szavalhatnak, melyekben gyakran a hatás előidézését a szavaló külseje is előmozdítja. Mikor a szavaló a közönség elébe lép, a közönséget könnyed meghajlással üdvözli; azután érthető, de minden művészies hanghordozás nélkül megmondja a költemény címét, a műfaj nevét, melyhez a költemény tartozik, s megnevezi a költőt. (Jancsó Benedek / tanár, író: Szavalókönyv. Arad, 1884.)

* Meg kell tanítani a növendéket a gondolatok, ötletek, érzelmek, indulatok s szenvedélyek kifejezési módjainak közhasználatú alakjaira – mondjuk – szavaira, hogy aztán a mondatokat minden megmutatás nélkül ők maguk szerkeszthessék meg. Egyszóval meg kell tanítani őket a beszédnek száz meg száz sablonjára. S ha ezeket megtanulták, a művészi beszéd önálló formáit többé nem fogják keresni, hanem ehelyett – mindjárt az első szerepnél – a saját egyéniségüket fogják a deszkára hozni… A tanárnak pedig csak ellenőrködni kell, s figyelmeztetni kell az esetleges hibákra… És el kell játszani a beszédgyakorlatokat állva, ülve, járva, rohanva, gesztussal és gesztus nélkül stb. (Solymosi Elek / színész, író: Előszó a beszédgyakorlatokhoz. A színészet tanítása. Bp. 1896.)

Folytatjuk

2018. április 2., hétfő

A vers szószólói (2)

Szabó Lőrinc: Vers a pódiumon

A szép nőt, aki előttünk szaval,
belső vonóként villamos haja
gyökereitől le egészen a
lábujja leghegyéig fényvihar
súrolja végig, élő hegedűt.
Hogy zeng, vibrál, tündöklik! Mindenütt
gyönyör csap ki belőle, röpke láng,
homlokán, mellén: a vers láng gyanánt
csókolja, belül, árad, megapad,
s átvilágítja, szívet, csontokat
zendít: a test, mint áruló üveg,
szinte mutatja, minden üreget
hogy kitölt benne dallam és ütem -
és együtt borzong az egész terem,
mikor a piros torkon s ajkon át
öntudatunk kéjes szüneteként
a szép húsból átszikrázik belénk
a szellem, a költő, a túlvilág.

(Forrás: Tücsökzene)

Szavalás és XIX. század

* Minden indulatnak saját hangja s kifejezése van szózatja egész folyamában. Másképp szól a vígság, másképp a szomorúság, más a harag, más a megelégedés  és csend szózatja, ezen épül a declamatio s különbféle hangnemek alaphangjáról való oktatás. (Bitnitz Lajos / püspök, tanár: Közhasznú ismeretek tára a Conversations-Lexikon szerént Magyarországra alkalmaztatva. Pesten, 1839. III. kötet)

* A különböző versszerkezet a színésznek azt adja tudtára, hogy a költői műveket egészen más időmértékkel, valamint más hanggal is kell elszavalni. Erre nézve szükséges, hogy a kimondásban a szótagmérték észrevehetővé tétessék anélkül, hogy a verseket lábakra osztanók; az értelem és szótagmérték hasonló jogokkal bírnak; mindenik jogából annyit enged, hogy a másik meg ne károsíttassék. Ha tehát a vers szerkezetét hallatni akarja a szavaló, szükség mindenik végén megállapodnia, de mivel néha, jóllehet igen ritkán, a gondolat egyik versből a másikba átmegy, azért a szózatnak esnie nem szabad, hanem lebegőképp a következő versig tartatik fenn. (Ramershofer/Rámóczy Valerián / pap-tanár: Szavalattudomány. Kisfaludy Társaság évlapja, 1840.)

* A testi, lelki és szellemi tulajdonokra nézve szükséges, hogy a természet s művészet a szavalót sokkal jelesebb tulajdonokkal s műveltséggel ékesítette legyen föl, mint akármely művészt; mert a szavalás az embert minden gondolataival, érzelmeivel, viszonyaival, élet-, bánás- és cselekvésmódjával állítja elénk, mit a szavalón kívül, ki szó, hang, szünet, arc s mozgalmi játék által működik egyszerre, más művész nem teszen, a költőt sem véve ki, mert ez sok tárgyat s dolgot szóval vagy gyengén festhet, vagy alkalmasan nem is adhat, kivált oly állapotokat, melyeket inkább érezni s éreztetni, mintsem leírni kell... (Briedl / Beély Fidel / pap, gimnáziumi igazgató: A szavalatról. Atheneum, 1840.)

* Nagy hiba... a szavalóban, ha szemeit használni nem tudja; p. ha előadása közben csak ritkán pillant föl, vagy egy tárgyra szegzi tekintetét. De más részről nem kevésbé rovandó meg a szemeknek merészen ide s tova lövelése, mintha mindenen akarnánk uralkodni; valamint éles, jobbra-balra szegzésük is, mintha a hallgatóság fölött szemlét tartanánk. Szabadon kell ugyan a szemeknek járniok, de ezen szabadságnak is vannak korlátai. A társas életben is illem elleni  vétek a szemekkel ide s tova vagdalózni; s mennyivel inkább lenne ez helyén kívül, midőn nagyobb közönség előtt lépünk föl? (Heinsius, Theodor Friedrich Otto / német pedagógus: Szavalástan Heinsius nyomain nyelvünkhöz illesztve Mészáros István által. Nagyszombat, 1840.)

Tieck
* Hallottam ugyan én oly szavalást, melyben nem három-négy, hanem tizennégy s több személy is szólott, s mindenikének egyénisége remeklő erővel volt azonegy szavaló által nyilatkozásra hozva. Örökké felejthetetlen előttem 1829. szeptember 10., midőn Drezdában, Tieck Lajos szalonjában, e kitűnő költő s nagy ítész, de kétségkívül legnagyobb műszavalótól Shakespeare egész Vihar-ját (The Tempest) hallám szavalva előadatni. Ki e csodálatos művet ismeri, tudja, mily tarkasága működik benne a legkülönbözőbb alakoknak: a mester mindennemű külső eszköz nélkül, sőt nem is állva s szabadon mozoghatva, hanem egy kis asztalka mellett ülve, két kezével a könyvet tartva, s szemüveggel olvasta, nem játszotta a drámát; s olvasta... mint olvasó, mérsékelve s előadói toilettjével összhangzásba hozva beszéde jellemét: s mégis oly élesen festve s valóban egyénítve személyeit csupáncsak értelmező hangoztatásával, hogy minden új jelenetben néhányszori előleges megnevezése után a szólóknak, a neveket már bizton kihagyhatá. Pedig, mint mondám, nem ágált, nem ugrált, nem ordított... (Toldy Ferenc / kritikus, irodalomtörténész, tanár: Egy szó a szavalásról. Új Magyar Múzeum, 1856.)

* A dolog... igen egyszerű és világos. Mi, mint előadók, a költő szerepét vesszük át közvetlenül. Átvesszük mindent látó képzeletét, szellemének magas ihletét és lelke minden érzékeit. Aminő benyomást őrá tőnek az általa látottak: előadásunk ugyanazon benyomást fogja éreztetni hallgatóinkkal. Midőn azonban tárgyat rajzolunk inkább, mint magunkat, életet, mely nem bennünk van, hanem rajtunk kívül: magától következik, hogy ilyenkor előadásunkban a festő elem játszik túlnyomó szerepet. (Egressy Gábor / színész: A színészet iskolája. Budapest, 1879.)

* Azon helyiség, mely szavalmányoknak hallgatók jelenlétében előadására van rendelve, szavaldának (Declamatorium) neveztetik... A szavaldában fellépő szavalárok előadásának ugyanazon szabályokon kell alapítva lenniek, amelyeket eddig átalán és különösen előadtunk a szavalárra, szónokra és színészre nézve. A szavaldai szavalás azonban középhelyet foglal el a tulajdonképpi szónok és színművész között; de egészében véve inkább a szónokot, mint a színészt kell neki megközelítenie, kivált azon esetben, ha az ily szavalár egyedül maga tart a szavaldában többrendbeli szavalmányból álló előadást a hallgató gyülekezet előtt, miként teszi a jeles zeneművész, midőn hangversenyt rendez. (Mátray Gábor / lapszerkesztő, zenedei igazgató: A rendszeres szavalattan alaprajza. Pest, 1861.)

* Az alanyi költemények előadásánál az előadó mindenekelőtt a költő kedélyállapotába helyezi magát, érzelmeit mintegy sajátjává teszi, s mivel az emberi szózatnak minden érzés kifejezésére van saját hangja, azt eltalálni igyekszik, és szól egyszerűen és nemesen. (Paulay Ede / színész, rendező: A költeményről, mint az előadás szövegéről. A színészet elmélete. Bp. 1871.)

Folytatjuk


2018. március 31., szombat

A vers szószólói - ingyen és bérmentve

A könyv, amelyről szólnék, 1989-ben jelent meg a Múzsák / Közművelődési Kiadó gondozásában, szövegválogatója, szerkesztője és bevezető szövegírója dr. Böhm Edit. Művét valószínűleg kézi(tan)könyvnek szánta, hiszen olyan sokoldalúan közelíti meg a versmondás-versolvasás-versértelmezés ellentmondásos és bonyolult világát, hogy olvasva csak ámul az ember: itt mindenkinek igaza van!
Nem is csoda: nagy és okos embereket idéz meg a szerkesztő ebben a könyvben, sorolni sincs rá tér és idő.
Kerek húsz év telik el, s dr Böhm Edit újabb könyvet tesz a versmondással foglalkozók asztalára: A magyar versszavalás történetét, erről már találni egy reklámizű összefoglalót is, benne rövid utalást A vers szósólóira is: 

"Ez a könyv a magyar verselőadás (versszavalás) gyökereit, hagyományait, fejlődésének küzdelmes útját, fontosabb állomásait tárja fel, amivel hozzájárul e művészeti ág vitatott kérdéseinek megválaszolásához. Egyben emléket állít azoknak a képviselőinek, akik a különböző korszakokban hittel és odaadással vállalták fel a költészet élőszóbeli közvetítését, de mert művészetük – a színészethez hasonlóan - a pillanat művészete, alakjuk gyorsan eltűnik az emlékezetből. Bemutatja a versek szavalásával kapcsolatos nézetek, elméletek alakulásának folyamatát és utal az egyes korszakok előadóművészeti közegére, sajátos elvárásaira, az irodalmi- és a színházi élettel való összefüggésekre.
A szerző avatott szakértője a versszavalás elméleti és történeti kérdéseinek, neve ismerősen csenghet a versmondással foglalkozók számára. Előadóművészként, szavalóversenyek zsűritagjaként, tanárként egyaránt találkozhattak vele. 
1989-ben A vers szószólói címmel jelent meg a verselőadás művészeti kérdéseit tárgyaló szöveggyűjteménye, majd a Magyar Színháztörténet köteteinek egy-egy fejezetében foglalta össze a művészeti ág történetének szakaszait.
Ajánljuk a könyvet mindazok figyelmébe, akik művelik, tanulják, tanítják, vagy csak kedvelik az előadóművészetnek ezt az ágát, s akiket érdekel a magyar művelődéstörténetnek ez az eddig feldolgozatlan, izgalmas szelete."

Ezek szerint tehát a most 1 lejért (nem egészen 67 Ft) antikváriumban megszerzett kézikönyv ritka kincs, mert rengeteg nézőpontot tartalmaz tömören és elrendezetten, mintha valaki már elvégezte volna a tépelődő elemzését annak, hogy az elképzelések ne olthassák ki egymást, inkább közös építménnyé álljanak össze.
Az előszó felvetése alapján úgy tűnik, mintha valamiféle ellenségeskedés feszülne költő és versmondó között, pedig hát mindegyik jót akar: eljuttatni a Verset a közönséghez, a lehető legteljesebb valójában.
A költő érezheti azt, hogy a versmondó "elsinkófálja" előle a siker kulcsát azzal, hogy "hatásosan" mondja azt a szöveget, amit nem is ő írt. Vajon élősködés ez? Nem arról van szó, hogy a versmondás maga is alkotó munka, az alkotó pedig személyiségfüggő, vagyis óhatatlanul előtérbe kerül?
Az előadók a maguk során joggal követelik ki a versválasztás és -mondás szabadságát. Az ő szemükben a vers: kotta, amiből az előadóművész játszik, ezúttal nem zenét, csupán verset.
Kinek van igaza? Hamarosan, talán éppen a Magyar Költészet idei ünnepnapját megelőzően, bedobunk majd a köztudatba néhány mozaikkockát olyan aranyigazságokból, amiken muszáj eltöprengeni és levonni a megfelelő következtetéseket. Ebből nem csupán a versek olvasói, de költői is okulhatnak.
Ingyen és bérmentve...

(Folytatjuk)

2018. január 24., szerda

Ráth-Végh István: Apagyilkosság a Fekete Malomban (1817)

Lapok egy „fekete krónikából”

Az esetről Feuerbach nyomán számolok be. Ismertetése katedráról tanítható példa a lélektani magyarázatokkal átszőtt bűnügyi tanulmányra. Mesteri módon követi a gondolat útját, amíg cselekvéssé érik. A színhelyet más vidékre tette át s a személyek nevét is megváltoztatta; amint írja: fontos oka volt rá.
Az esetet John Knittel is feldolgozta Via Mala című regényében. Beszámolómban Feuerbach módszerét követtem és száraz tárgyilagosságra törekedtem, hogy az olvasó megítélhesse: mi a valódi tényállás s mint alakította azt át az író képzelete.

*

Meredek sziklafalakkal körülvett szűk völgy, magános malomépület a falu végétől néhány száz lépésnyire: ez a színhely.
A molnármester, Kleinschrot Frigyes, 60 éves korában is életerős, izmos ember volt. A malomkerekek derakasan dolgoztak: az eset után felvett leltár 13.577 forintra becsülte a molnár vagyonát.
Borbála nevű feleségével 30 eve élt együtt. 12 gyermekük született, öt maradt meg közülük. A legidősebbik más vidéken élt; ezzel nem lesz semmi dolgunk. A szülői háznál a 28 éves Konrád vezette a gazdaságot; a 24 éves Frigyes segített a malomban; a 23 éves Margaréta és a 18 éves Kunigunda végezte a háztartási munkát.
A malomtól 20 lépésnyire levő házikót a molnár egy Wagner nevű napszámosnak adta bérbe. A bér fejében Wagner köteles volt alkalmilag a molnároknál segédkezni; ilyenkor ellátást és 6 krajcár napszámot is kapott.
1817 augusztus 9-én látták a molnárt utoljára.
Felesége bejelentette a hatóságnál, hogy férje összeszedte, ami pénzt és értéket talált, családját a faképnél hagyta és ismeretlen helyre távozott. Kleinschrotnénak és gyermekeinek jó híre volt; munkás, tisztességes, erkölcsös életűeknek ismerték őket; senki sem kételkedett hát, hogy az asszony igazat mondott.
Eltelt egy esztendő.
Ekkor egyszerre suttogni kezdték a faluban, hogy de bizony a molnár nem szökött meg, hanem a családja tette el láb alól. Az történt ugyanis, hogy Wagner, a napszámos együtt dolgozott egy Wiedmann nevű munkással. A molnárékról esett a szó s Wagnernek ez csúszott ki a száján:
— Te Wiedmann! én tudom, amit tudok s ha beszélnék, a malmot bezárnák és valamennyien fegyházba kerülnének. Ha pénzre van szükségem, kell, hogy adjanak, amiért hallgatok.
Wiedmann persze továbbadta az elszólást s a falu suttogása egy csendőrnek is a fülébe jutott. Ez nyomozni kezdett és kiderítette, hogy a molnár és családja állandóan hadilábon élt egymással. Annyira elfajult köztük a viszony, hogy a molnár feljelentette a bíróságnál a családját, mert eldugták előle a raktárkulcsot, — ezek pedig visszavágták a vádat a molnár fejéhez: durva, összeférhetetlen természetű ember, szeretőt tart, törvénytelen gyermekei is vannak, azokra költi a pénzt. A feljelentés kevéssel az eltűnés előtt történt.
A csendőr minderről jelentést tett a vizsgálóbírónak. Ez kiszállt a malomba, meghallgatta a tanukat és a molnárékat, fölvette a jegyzőkönyveket és hazament. Az iratokat be kellett volna mutatnia további intézkedés végett a törvényszéknek; azonban nem azt cselekedte, hanem az egész iratcsomót irattárba tette, ahol azok az idők végéig porosodhattak, anélkül, hogy az ügyben bármi is történjék.
Nem is történt három esztendeig semmi.
Ekkor maga a törvény embere ütközött össze a törvénnyel. A vizsgálóbírót egy sereg hivatali szabálytalanság miatt felfüggesztették az állásától s a felsőbíróság fegyelmi biztost küldött ki, hogy járjon el ellene. Alig hogy a biztos odaérkezett, egy éjszaka tűz ütött ki az irattárban s az iratok nagy része elégett. A gyújtogatás nyilvánvalóan a vizsgálóbíró műve volt; így akarta az ellene szóló bűnjeleket eltüntetni.
A fegyelmi biztos egyenkint szedegette elő a megpörkölt iratokat s ekkor kezébe kerültek a molnár eltűnése ügyében felvett jegyzőkönyvek, a csendőr jelentésével együtt. Értesült arról is, hogy az ügy mindenki csodálatára szünetelt három évig; a szóbeszéd szerint amiatt, mert a vizsgálóbírót a molnárok megvesztegették.
A vizsgálóbíró sorsáról többet nem tudunk. Valószínű, hogy az állásából elcsapták.
Ellenben most már újra megindították a vizsgálatot a molnárék ellen. Kihallgatták a két napszámost: Wiedmann ismét elmondta, mit árult el neki Wagner, — ez azonban mindent letagadott; ő nem tud semmiről semmit. Az új vizsgálat is kátyúba jutott tehát, ahonnan a véletlen rántotta ki. A forma kedvéért kihallgatták Wagner feleségét is. Ez — amint már annyiszor előfordult az asszonyi nyelv történetében — képtelen volt titkot tartani és egyszerre csak vallani kezdett:
— Igen, a molnár fiai rábeszélték a férjemet, hogy segítsen nekik az apjukkal végezni. Én óvtam a férjemet, de az végre is engedett a fiúknak; a molnárt egy éjszaka agyonverték és eltemették egy szakadékban.
Most már Wagner sem tagadhatott. Beismerte a gyilkosságot. A bíró elrendelte a Kleinschrot-család letartóztatását. A csendőrök akkor törtek rájuk, amikor vacsora végeztével éppen az asztali imádságot mondták...
A Wagner által megjelölt helyen, egy szakadékban, megtalálták a molnár csontjait. A fiúk még most is tagadtak, de a lányok elárulták magukat.
Kunigunda a csontok láttára felkiáltott:
— Erről nem tudok semmit! Azt tudom, de ártatlan vagyok!
Margaréta még többet mondott:
— Ártatlan vagyok! A dolgot csak akkor tudtam meg, amikor az apám rémségesen kiáltozott. De akkor már késő volt. Azóta nincs egy nyugodt órám sem! Istenem, mi lesz velünk?!
Erre megtörtek a fiúk, megadta magát az asszony is s a tett minden részlete kitárult a bíró előtt.

*

Jelenet a Via Mala c. német filmből
Az asszonynak már lánykorában is nehéz volt a felfogása; az iskola sem bírt sokat a fejébe verni. Később annyit kellett szenvednie a durva és kegyetlen férjtől, hogy úgyszólván teljesen elhülyült. Egyébiránt minden tanú jámbor, jóindulatú, erkölcsös életű asszonynak mondta. Ugyanezt igazolták a fiúkról és a lányokról is a tanúk, sőt a falu lelkésze is: istenfélő, rendszerető, szorgalmas, becsületes teremtések. Viszont majdnem olyan lomha elméjűek, mint az anyjuk, a fejük tele van mindenféle zavaros babonával. Például szentül hitték, hogy Wagner felesége boszorkány. Frigyes mindenképpen meg akarta győzni róla a bírót is. Elmondta, hogy egyszer Wagnerné egy szénaboglyát akart elszállítani s ezt úgy cselekedte, hogy varázsigéket mormolt, mire heves forgószél kerekedett, felkapta a boglyát és elvitte oda, ahová az asszony szánta.
A molnárról a tanúk nagyon csúnya képet festettek. Értette ugyan a mesterségét és jól gazdálkodott, de nyers, kíméletlen, lobbanékony, civakodó természetével valóságos réme volt a családjának. Annak idején nekiment a saját édesapjának is, megverte és agyonütéssel fenyegette, úgy hogy az öreg csak belülről kulcsra zárt és elreteszelt szobában mert aludni, nehogy a tulajdon fia kárt tegyen benne. Családjával általában úgy bánt, mint a barmokkal, sőt rosszabbul, mert nemcsak szidta és verte, hanem koplaltatta is őket. Nem múlt nap a malomban marakodás nélkül. Különösen a felesegét ütötte-verte. Egyszer fejszét hajított hozzá, el is találta a karját, úgy hogy két hétig kellett felkötve hordania. Konrádnak beverte a fejét; Frigyest kalapáccsal vette célba, de elhibázta a dobást s a kalapács csak a fiú sarkát érte. Másszor egy vasdorongot kapott fel és azzal ütött szét a felesége és a gyerekei között. Nem volt hozzájuk egyetlen jó szava sem; reggeltől estig szidalmaktól és gyalázkodástól volt hangos a malom. Már az életüket féltették a teljesen megvadult apától. Mindezek tetejébe szerelmi viszonyai voltak züllött cselédlányokkal; a családját rongyokban járatta; a malom jövedelmét a szeretőire és a törvénytelen gyerekeire költötte.
Az apai vadállat garázdálkodásának az lett az eredménye, hogy családja megutálta, meggyűlölte s a gyermekek annál jobban ragaszkodtak agyongyötört anyjukhoz.
Így festett a családi kör a Fekete malomban.

*

Jelenet a Via Mala c. német filmből
Egyik tanú, hivatására nézve vadászember, betért egy este a molnárékhoz. Csak az asszony volt odahaza és a két fiú. Beszélgetés közben Konrád odafordult a vadászhoz:
— Hallod, lelőhetned egyszer őzbak helyett az öreget!
Az asszony hozzátette:
— Bizony, sokáig nem lenne gondod akkor a lisztre!
A vadász nem értette, tréfálnak-e vagy komolyan beszélnek? nem szólt hát rá semmit és elment.
Íme: a gondolat megszületett, ha még határozatlan, ködös formában is.
A vizsgálóbírónak egy elhirtelenkedett megjegyzése a gondolatot a ködgomolyból kiemelte. Mikor panaszra mentek hozzá a molnár ellen, vállat vont:
— A molnár már ilyen gonosz természetű ember. Magukon nem lehet segíteni. Az lenne a legjobb, ha nem lenne láb alatt. (Es ware am besten, wenn er weg wäre.)
Lám, a törvény hivatalos őre úgyszólván a szájukba rágta, hogy a törvénytől nem remélhetnek segítséget; cselekedjenek ők maguk.
Ettől fogva egyre jobban füstölgött a gondolat a molnárné és a fiúk fejében. Majd, amikor rossz szellemük, Wagner is beavatkozott, határozottabb alakot öltött.
Wagner, a napszámos, húsz évi katonáskodás után telepedett le a faluban. A hosszú katonaélet teljesen elfásította, az emberélet nem számított nála semmit. Egy gyilkosságra szóló megbízás csak annyi volt neki, mint akármilyen egyéb munkavállalás. S az 1817-ik évben rossz volt a termés, Bajorországban éhínség ütött ki, Wagnerék akárhányszor étlen feküdtek le. Nem volt hát az a gaztett, amelyre jó jutalomért ne vállalkozott volna.
Konrád sokszor dolgozott vele együtt s ilyenkor elpanaszkodta az otthoni szörnyűséges állapotokat. Egyszer azután Wagner előállt a megváltó ötlettel:
― El kell csalni az öreget egy magános helyre, leütni és elszedni a pénzét. A kutya sem fog utána ugatni.
― Mernéd? — kérdezte a fiú.
― Persze hogy merném.
― Mégsem lehet — aggályoskodott amaz. — Agyonvert embernek nincs nyugta a sírban és hazajár kísérteni.
Ezúttal hát az ötletből nem lett semmi. De a gondolat most már vággyá, majd szándékká izmosult s bizonytalan tévelygés helyett határozott irányba tört előre.
Az agyafúrt katona felismerte, milyen határtalanul buta emberekkel van dolga, igyekezett hát az ostobaságukból kockázat nélkül hasznot húzni. Azt indítványozta, hogy a molnárt varázslás segítségével tegyék el láb alól. Az úgynevezett szimpátiás bűvölést ajánlotta: az illetőnek egy ruhadarabját füstre kell akasztani s amilyen mértékben megy az ott tönkre, olyan mértékben sorvad el az áldozat. Három-négy hét s az öregtől megszabadulnak.
A molnárné és a fiúk nagy örvendezéssel fogadták az épkézláb, veszélytelen ötletet. Átadtak Wagnernek egy párat a molnár harisnyái közül és várták az eredményt. Az bizony elmaradt. Legfőképpen amiatt, mert Wagner nem akasztotta füstre a harisnyát, hanem saját magát ajándékozta meg vele.
Mikor már nagyon türelmetlenkedtek, Wagner megnyugtatta őket:
— Úgy látszik, a varázslat nem volt elég erős. Nem baj, tudok én másképpen is segíteni a dolgon.
De közben az öreg Kleinschrot is egy sakkhúzáson jártatta az eszét. Kérni fogja a bíróságot: kötelezze a fiúkat, hogy három hét alatt hagyják el a szülői házat és mint molnárlegények, induljanak a szokásos vándorútra.
A család megneszelte a dolgot és elfogta a rémület. Ha a fiúk elmennek, anyjuk védelem nélkül marad a vadállati férj hatalmában. Tetejébe meghallották, hogy a molnár jelenlegi szeretője, egy züllött cselédleány, szerte dicsekedett: ha a molnár megszabadul a fiaitól, őt veszi magához s ő lesz úrnő a malomban.
Augusztus kilencedike.
A molnár már napok óta írással bajlódott. Amíg nem volt odahaza, Konrád kilopta szobájából a teleírt papírost. Csakugyan, a rettegett beadvány volt a bírósághoz.
Cselekedni kellett.
Anya és fiai meghányták-vetették a dolgot. Konrád átment Wagnerhez: állja-e, amit mondott? Jutalom egyelőre 200 forint. Wagner állta.
Tehát ma éjjel.
Az volt a terv, hogy ha már mindenki lefeküdt, Frigyes megszólaltatja a malom harangját, mintha valami hiba történt volna. Erre a molnár felriad az álmából és fölkel, hogy utána járjon a bajnak. Az ajtó előtt, a konyhában, Wagner már lesben fog állni egy favágó fejszével s amikor a molnár kilép a szobából, leüti.
Éjjeli tíz óra.
A malom harangja megszólal. A molnár egy szál ingben a konyhába botorkál. Wagner szekercéje lesújt.
De a sötétben az orgyilkos elhibázta az ütést.
A molnár irtóztató ordításba tört ki és menekülni próbált. Wagner elkapta a derekát, hogy legyűrje, de amaz kétségbeesetten védekezett. Ekkor Wagner félkézzel a mellényzsebéhez kapott, kirántotta a kését és a molnár mellébe döfte.
Konrád a kapu előtt állt őrt. A veszett ordításra beszaladt a konyhába. Apját épp akkor szúrták mellbe, de még állt és jajgatott. A fiú felkapott egy hasábfát, hátulról Wagner kezébe csúsztatta s megint kifordult a konyhából. Wagner a fahasábbal fejbevágta az öreget, mire az hanyattvágódott. De mert még mindig hörgött, gyilkosa a tűzhely mellől felmarkolt egy téglát s azzal addig verte a halódó ember fejét, amíg a hörgés megszűnt s a tégla is szétmállott.
Ezután Wagner jelentette, hogy a dolgát elvégezte. Gyertyát gyújtottak, a holttestet becipelték a szobába és rázárták az ajtót. Wagner felhajtott egy pohár pálinkát és hazament. Konrád beszámolt az anyjának, miközben megszólalt benne a lelkiismret és panaszosan mondogatta: »Bár ne történt volna meg!« Maga az asszony semmiféle megbánásnak sem adta a jelét. Az volt a meggyőződése, hogy a fiúk a gyilkosságot »isteni sugallatra« követték el. Mikor a végtárgyaláson a másvilági bűnhődést is
elébe tárták, ezt felelte:
— Attól nem félek. Annyit szenvedtem ezen a világon, hogy nem lenne igazság, ha odaát jóvá nem tennék.
Másnap reggel előkerítették Wagner feleségét; ez felmosta a véres konyhát és szobát. Jutalmul nekiajándékozták a vizesvödröt. Hozott magával egy zsákot is, Wagner belegyömöszölte a holttestet és elásta a ház végében. Frigyes — akinek egyébiránt jóval kisebb része volt a gyilkosságban, mert csak az utolsó napon közölték vele a tervet s akkor is csak nagy húzódozásra egyezett bele — a gödröt simára taposta. A molnárné az ajtóból nézte és imádkozott. Délután a fiúk fölmentek egy közeli dombra, letérdeltek és bűnbocsánatért imádkoztak.
Egy esztendeig feküdt a molnár a ház végében. Akkor biztonság okáért Wagner és a fiúk kiásták, elvittek az órajárásnyira levő szakadékba s ott kövekkel és mohával betemették.
Wagner a segítségért megint kapott száz forintot.

*

Jelenet a Via Mala c. német filmből
Most még a nők büntetőjogi felelősségéről kell beszámolnom.
Az anya volt a molnár elleni összeesküvés középpontja, őt fenyegette a legnagyobb veszedelem, ha a molnárnak sikerül a fiúkat világgá kergetni. Maguk a fiúk talán nem is bánták volna, ha megszabadulnak a szülői ház átkától, de az anyjukat nem hagyhatták magára. Két érzés kavargott a lelkükben: szeretet az anyjuk iránt, gyűlölet az apjuk ellen. A molnárné tudta, miről tárgyalt Konrád Wagnerrel; nem ellenezte a tervet, sőt hozzájárult, — s így voltaképen ez a hozzájárulás döntötte el, hogy a szándékból elhatározás s az elhatározásból cselekvés lett.
Bűnössége kétségtelen; legfeljebb azon lehetne vitatkozni, hogy a különféle büntetőtörvényeknek melyik szakasza húzható rá? A bajor törvény, amely a bűnsegédi részességnek több fokozatát rendszeresítette, Kleinschrotnét másodrendű bűnsegédnek mondta ki. (Feuerbach ezzel nem értett egyet. Szerinte az asszonyt felbujtónak kellett volna kimondani. /Urheberin durch Auftrag./Annál is inkább, mert Frigyes eleinte ingadozott s csak akkor csatlakozott a tervhez, amikor megtudta, hogy az anyja is beleegyezett.)
Margaréta. Kevesebb baja volt az apjával, mint anyjának és a fiúknak. Nem is tudott semmit a tervezgetésekről. Csak az utolsó napon árult el neki Konrád ennyit:
― A napszámos el akarja tenni az útból az öreget.
― Ne engedd! — intette a lány. — A napszámos rossz ember, bajba dönt benneteket. Ha az apánk vétett is ellenünk, majd felel érte a másvilágon.
Az orvosszakértők megállapították, hogy az asszony korlátolt elméjű ugyan, de tette beszámítható.
Még ekkor nem tudta, hogy a gyilkosságot végképpen elhatározták. Konrád csak a napszámos szándékáról beszélt. Csupán este eszmélt rá, amikor Konrád meghagyta, hogy a húgával együtt feküdjenek le. Le is feküdtek, el is aludtak s csak a molnár szörnyű kiáltozására ébredtek fel. Ekkor tudták meg, hogy a gyilkosságot elkövették.
Világos, hogy ennek a lánynak is kijutott a maga része a családi hülyeségből. Megtudja, hogy az apját még azon éjjel meg fogják gyilkolni, mégis nyugodtan elalszik, mint akinek teljesen tiszta a lelkiismerete.
Hogy miért nem tett semmit a gyilkosság megakadályozására? Apját nem figyelmeztethette, mert hiszen akkor elárulta volna a fivéreit, sőt a gaz Wagnert is magára szabadíthatta volna. Korlátolt elméjével azt hitte, hogy eleget tett gyermeki kötelességének, amikor Konrádot iparkodott lebeszélni.
Kunigunda. Ennek is gyönge volt az elméje. Valaki vissza is élt vele, mert a vizsgálat folyamán megállapították, hogy másállapotban van. Ettől eltekintve, jó híre volt a faluban. Odahaza, mint legfiatalabbnak, nem sok szava volt. Ha valamihez hozzászólt, a fiúk letorkolták. A gyilkosság tervét csak este tudta meg. Margaréta közölte vele. Rosszalta és azt mondta, hogy ez nem helyes, ilyesmit nem szabad tenni. Azután lefeküdt és elaludt. Azért nem lépett közbe, — vallotta — mert félt a bátyjaitól és a napszámostól.
Wagnerné. Ismerte a tervet, de férjének vallomása szerint iparkodott őt lebeszélni. Másnap mégis segített a vérnyomokat és a hullát eltüntetni. Később pedig férjével együtt ő is a molnárék nyakára járt s koronkint hallgatási díjat zsarolt ki belőlük.

*

Ítéltetett:
Wagner és Kleinschrot Konrád, a két tettes vasban töltendő életfogytiglani fegyház, előzetes pellengérre állítással.
Kleinschrot Frigyes, mint elsőrendű bűnsegéd, tizenötévi fegyház.
özvegy Kleinschrotné, mint másodrendű bűnsegéd, nyolcévi fegyház.
Wagnerné, mint harmadrendű bűnsegéd, egyévi dologház.
Kleinschrot Margaréta és Kunigunda: fölmentés.
A tettesek a betűjognak köszönhették, hogy megmenekültek a vérpadtól. A molnárnak csak a csontjai maradtak meg, testének többi részét széthordták a rókák. Tehát nem lehetett olyan orvosi szemlét tartani, aminőt a törvény megkövetelt. Ennélfogva nem volt szabályszerűen megállapítható az okozati összefüggés a halál és a sérülések között, s ámbár a józan ész törvényei szerint egy csepp kétség sem lehetett aziránt, hogy a molnárt Wagner annak rendje és módja szerint megölte: hiányzott a perrendszerű bizonyosság, hogy a halált Wagner cselekvése idézte elő. Enélkül pedig a törvény értelmében halálbüntetést nem lehetett kiszabni.
A »vasban töltendő büntetés« (Kettenstrafe) azt jelentette, hogy az elítélt lábára béklyót kovácsoltak s ehhez lánccal egy nehéz vasgolyót függesztettek. Az egésznek súlya 30—40 font volt.
Viselte, amíg élt.
Többet a molnár családjáról nem tudunk.

Forrás: Ráth-Végh István: Fekete krónika. Cserépfalvi, 1944.

2018. január 7., vasárnap

Válogatott pohárköszöntők - koccintáshoz

Noé vesszeje: versgyűjtemény, antológia – jaj, de potom áron (1 lej) – az antikváriumban!
És benne micsoda versek! Micsoda tűz lángol bennük!
Bikády György 1972-es világlírai válogatása ma is nagy kincs: a mámor költészetét dokumentálja.
Költői módszerekkel vezet el oda, hogy még aki nem kortyolt valamilyen kábító nedűt, az is értve értse, miért ittak és isznak nyakra-főre a poéták – és a nem-poéták.
A legnemesebb értelemben vett irodalom ez – és nem kocsmaköltészet ám! -, garancia erre a sok-sok világ- és magyar irodalmi név, számos rangos műfordító, s maga a könyv, amely ma már igazi ritkaság, s amelyből egy példány – szívemhez szorítom büszkén – az enyém! Ebből talicskázunk ide tucatnyi hangulatos pohárköszöntőt. 


Gárdonyi Géza: A bor legendája

Szólt az Isten: “Kedves fiam, Noé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?”
Felelt Noé: “No, megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem.”

Szól az Isten: “Kedves fiam, Noé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Noé: “Ihaj! Csuhaj! Sári!
Három istent kezdek immár látni!”

Szól az Isten: “Kedves fiam, Noé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Noé: “Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!”


Rákos Sándor: Éjjel a szőlőben

Az üres hordó tizenkettőt kondul,
két lopótök egymásnak átkiált.
Ajtónkon szomjas holtak dörömbölnek:
keszeg, borissza kántorok kivált…

Pintér bátyám, szagos füvet a tűzre!
Táltos legyen kend most, vén dinnyecsősz –
míg hátunk mögött nesztelen patával
surran az éjfél, mint egy barna őz!

A vers, mint fürge pók szalad keresztül
s bőröm csiklandja ujjaim begyén.
A füstbe tartom arcom, mint a mágus
s borzongva várom, hogy mi száll belém…


Gyulai Pál: Szüreten

Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide ültünk,
Hull reánk a falevél.

Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.

Komoran ül a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy “teremtette”,
De sem tréfa, sem mosoly.

Rá-ráhúzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog.
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjúsága a vidéknek –
Hol és hol nem – odavan.

Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány,
Szeméből könnyet törül ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sírját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.

Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a múltakról,
A szó gyakran megreked…
Lelkünk hosszan el-elgondol,
És felszítjuk a tüzet.

Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt odafenn…
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.


Theodor Storm: Októberi dal

A köd felszáll, a lomb lehull,
tölts víg bort poharamba!
Így vonjuk a szürke napot
aranyba, hej aranyba!

Hogy kint esik vagy fúj? Vagyon
pogányul? istenesen?
Ez a világ, e szép világ
úgyis elnyűhetetlen!

És ha a szív működni kezd,
tölts rá, és hagyd szepegni!
Tudjuk, hogy az igazi szívet
le nem bírhatja semmi!

A köd felszáll, a lomb lehull,
tölts víg bort poharamba!
Így vonjuk a szürke napot
aranyba, hej aranyba!

Most ősz van, ám várj egy kicsit,
várjál csak egy szemernyit!
Jön a tavasz, az ég nevet,
s a réten gólyahír nyit!

Felvirradnak a kék napok,
és mígnem tovatűnnek,
nekünk áll majd, jó cimborám,
az ünnep, hej az ünnep!

Tótfalusi István fordítása


Dylan Thomas: E kenyér

E kenyér volt egykor a zab,
E bor a távol vesszején
leves gerezd;
Az ember nappal a kalászt,
Éjjel a fürtöt törte meg.

Egykor a szélben nyári vér
Feszített húst, a héj alatt
Virult a zab;
Zúzta az ember a napot
S leráncigálta a szelet.

E hús, mit törsz, e vér, mit tűrsz,
Hogy rombolja az ereket,
Fürt volt, s kalász,
Mit érző nedv és törzs terem;
Borom fogyasztod s kenyerem.

Nagy László fordítása


Li-Taj-Po: Holdfényben magamban iszom

Kancsó kezemben, virágok között
jó bort magamban hörpölök.
Kancsómat a pajtás holdnak kínálom;
árnyékom a másik ivó-barátom!
Noha a hold nem emel serleget
s árnyékom is csak tétován követ,
barátaimmá ütlek titeket,
mert az öröm kora a kikelet!
Dalolok, a hold elbú, fölmerül,
táncolok, árnyékom majd hasra dűl.
Ivás előtt így társul, aki él,
részegen ki-ki külön útra tér.
Így vagyok én is, amihelyt meglátom
hold-cimborám az égi láthatáron!

Illyés Gyula fordítása


Orosz népköltés: Polyák város piacán

Polyák város piacán van egy fogadó,
piactéri fogadó, polyák fogadó,
borivónak, katonának, lovasnak való.
Isznak abban, isznak három katonák:
egy porosz, egy polyák, egy doni kozák.
Vodkát iszik a polyák, aranyat csöndít,
iszik, iszik a kozák – semmit sem pöndít,
hej, csak híjja-csalogatja a fogadósnét:
“Jöszte, fogadósné, a Don partjára,
ottan, fogadósné, más módi járja –
nem fonnak-szőnek – mégis ékesek,
nem vetnek-aratnak – mégse éhesek!”
Polyák fogadósné hajlott a szavára,
fel is ült megéje holló lovára.

Rab Zsuzsa fordítása


Ismeretlen angol költő: Barna sört!

Hozz jó barna sört,
hozz nékünk barna sört!
Krisztus szent szerelmiért,
hozz jó barna sört!

Ne hozz be rozscipót,
mert korpából van az,
ne hozz fehér cipót,
van arra is panasz.
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz be marhahúst,
mert csont van benne sok,
hozz inkább barna sört,
az könnyen csúszni fog!
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz nbekünk szalonnát,
az túlontúl kövér,
hozz inkább barna sört,
s ne fösvény módra mérj!
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz nekünk ürüt,
mert az gyakran sovány,
ne hozz nekünki pacalt,
az ritkán tisza ám.
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz nekünk tojást,
mert túl sok héja van,
hozz inkább barna sört,
mulassunk gondtalan.
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz nekünk vajat,
mert hajszál hullt bele,
ne hozz sertést se, mert
csak sertés él vele.
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz nekünk pudingot,
miből van, tudj’az ég,
me hozz nekünk be vadhúst,
abból már volt elég.
Hozz nékünk barna sört!

Ne hozz nekünk be kappant,
mert az könnyen megárt,
ne hozz nekünk kacsát, az
piszkos tócsára járt.
Hozz nékünk barna sört!

Tótfalusi István fordítása

Kosztolányi Dezső: Krúdy Gyula

Rómában egy éjjel, rettenetes erővel,
láttalak téged:
ivlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fullt régi lakodalmon,
mindig-folytatódó, ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, unokám lakodalmán,
muzsikálod nekünk cimbalmos bánatod,
gyantázva a kedvünk, ríkatva a húrunk,
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal, nézed a dáridót,
magyar-bucsuztató, testvéri magyar te,
sülyedő világban utolsó, legelső
cigány.


Jevgenyij Vinokurov: Behívó

Először ittam vodkát életemben.
Szilveszter-est. Vad forgatag, vidám.
A fronthelyzetről az esti hírekben
nehéz dolgokat mondott Levitán…

A terem forgott, majd repülni kezdett,
homlokomba csapzott hajam.
A szék fogott és nem eresztett,
testem nehéz volt és gyámoltalan.

Valahogy mégiscsak felálltam,
hetykén rikoltva: “Hé! Még egy decit!”
Valka, gimnazista-barátom,
nyakonlegyintett egy picit,
megtoroltam, persze, azonnal,
nevetve: “No, ha mersz! Gyerünk!”

Nem tudtam, hogy már behívómmal
felkocogott házmesterünk.

Rab Zsuzsa fordítása


Czuczor Gergely: Csárdás

Ej be füstös ez a csárda,
Be szűk az ivószobája,
Három cigány az asztalon,
Cineg, peneg a cimbalom.

Egy klarinét, egy hegedő,
Csak úgy sivít a levegő,
Közbe a sok legény dala,
Majd kidől a ház oldala.

A láb tapos, a kéz hadász,
Dobog a föld, remeg a ház,
Ki aprózza, ki reszeli,
Mint csak lehet, úgy keveri.

A lányokat illegetik,
Ide vetik, oda vetik,
S a lányok mint hegyezgetik,
Kezöket csípőre vetik.

Sok már alig fér bőrébe,
Föl-fölrikkant örömébe,
Ég a nóta a talpába,
Dolgozik négy keze-lába.

“Három a tánc! meddig addig,
Kivilágos, kivirradtig,
Új a csizmám, addig gyűröm,
Míg a talpát el nem nyűvöm.”

“Ez az élet csak az élet,
Ijju juju, ijju juju!
Itt halott is föléled,
Ijju juju, ijju juju!”

(1854 előtt)


Alekszandr Blok: Éj-nap a kocsmában tanyázom

Éj-nap a kocsmában tanyázom.
Részeg vagyok. Mit bánom én?
A boldogságom könnyű szánon
eltűnt ezüstös füst ölén.

Távol korokba tűnt a trojka,
idők havában elveszett,
és elviharzóban beszórta
ezüst homállyal lelkemet.

Vak éjben szikrát hány, kerengő
szikrát, az éj, az éj ragyog…
Nyelvel a hámigán a csengő,
hogy boldogságom elhagyott…

Az arany hám… az cseng-ragyog csak…
csak az a fény, az zéporoz…
Zsibbadt lélek, de mámoros vagy,
de mámoros… de mámoros…

Lator László fordítása

Nemes Nagy Ágnes: Alkohol

Zörgő csomókban haldokol,
kupac az erdő.
A nyár zöld lángja, mint az alkohol
elszállt. Maradt a seprő.

Igyál, igyál. Ami maradt,
sajtold ki, nyeld le.
Hadd melegítse torkodat
sötét, komisz pálinka-lelke.


Weöres Sándor: A másnapos

Hol jártam este fény alatt, nagy fény alatt?
Hol láttam nyílni ablakot, nagy ablakot?
Egy férfi, vagy nő ott lakott – hol is lakott?
Hol láttam fényló ablakot, sötét falat?

Hol lettem részeg? elfeledtem részegen,
a fényre és sötétre még emlékezem,
s hogy ott lakott egy férfi, vagy nő, ott lakott,
mondott egy nagy szót! mit mondott, mit mondhatott?

Az ablak izzott, égi villámló ragály,
a fal sötét volt, rejtett kripta szégyene,
testemben tűz volt, sáskajárás és aszály,
fejemben lyuk volt, lyukban vendéglő-zene.

Sajog a bordám, néhány holmim elveszett,
és sírtam, mert egy férfi vagy nő megrabolt,
vagy tán segített – csak tudnám, kiféle volt?
és mért sírtam? mert fájt? Vagy éppen jólesett?

Homály volt, lázas ablak lángolt, mint a kén,
s a többit tudni kéne, mért jöttem haza,
ó jaj, mért nem maradtam ott a fal tövén
lerogyva lyukas fejjel, mint egy katona.

André Frenaud: Hogy barátaimra ihassak

Majd iszom a hegyek fehérségének emlékére
Majd fejtem a bort felbuzgó tisztaságból
a jégbeborult ormokon túl
hogy tölthessek barátaimnak a legjobbikból
félnem nem szabad semmitől
felérnem nagyon magasra kell
hogy magamat is meghívhassam egy pohárra
mintha barátom volnék magam is
a tiszta forrásfő irgalmából
hogy a szemekben igaz barátja legyek magamnak

Nagy László fordítása


Ágh István: Másnap

Fejemnél pohár szóda.
Ruháim széjjelszórva.
Vergődő gúnár az ingem,
ott lóg az ajtókilincsen.

Agyam, torkom kiszárad,
susog a láz, a bánat.
Füst levelezik számból.
Elfogyok mint a kámfor.

Szólok magamhoz, hangom
olyan messziről hallom,
idegen beszél hozzám,
rekedten és mogorván.

Félve lesek magamra:
csak játszani szabadna
ilyen sovány karokkal,
mint gyereknek a bottal.

Erre a vékony vállra,
mint erőtlen fűszálra
lepke való, ökörnyál,
könnyű – maga is fölszáll!

De szívem megszakasztom,
zsúfolt kocsmákba hajtom:
férfiak, nők berúgva
dőlnek a bádogpultra,

nyüzsögnek csapon, poháron,
mint méhraj édes ágon.
Anyakirályné pilledt
szemekkel táncba intett.

Szivárvány sugarakkal
föltollazott a hajnal,
keringtem körülötted
világ, mint szárnyas angyal.

Forrás: Noé vesszeje. Válogatta és szerkesztette Bikády György. Kozmosz könyvek, 1972.

2018. január 3., szerda

Kóstoló a XIX. század "humorából"

A kiadó előszavából: „Összesen háromszáz kilenczvenkilencz adoma; mindannyi gyönyörű, illatos, hervadhatlan virág, szivderitö, élezés, nevettető kedélyes tünemény. Az egész valódi kaleidoscop, vagyis képcső, amely a leggyönyörűbb, legváltozatosb képeket tünteti elő. Többnyire honi életünk rajzai; van köztök sok finom, de nem hiányzik a borsos, a paprikás, a csípős sem; valamennyi azonban ízletes.” (Mi igyekeztünk belőlük a kevésbé gügyéket kiválogatni – kérdés, hogy egyáltalán sikerrel-e?)

Az udvarias szász család

Erdélyben a színészek egy becsületes szász kereskedő udvarán építettek színkört. A „Peleskei nótáriust“ adták. A szász család közeli és távoli rokonaival a tornáczon foglalt helyet.
A 3-ik felvonásban, mikor a nótárius megérkezik Pestre és a magyar színház előtt megáll, (a szász háza képezte a színházat), felkiált: „Ez hát a magyar színház?! No itt minden szenvedéseim után is azt kívánom — az isten áldja meg és sokáig éltesse ennek építőit!“ A szász család egyszerre minden rokonaival felállott, s a családfő mély meghajlással válaszolt: ,,Köszönöm édes Mátéfy uram, magam építettem ütet.“

Talpraesett magyarázat

Már nem győzvén a jó és engedékeny apa pénzzel könnyelmű fiát, midőn ez ismét unszolá apját egy nagyobb öszvegért, ez felkiált: „Meg nem foghatom, hogy hová tetted te ily rövid idő alatt azt a sok pénzt a mit tőlem kaptál.“ „Édes aranyos jó apám“ így felel a fiú „nem teszem én azt sehová sem, hanem viszik azt tőlem mindig.”

Az okos inas

Egy úr korán akarta útját folytatni, meghagyta hát inasának, hogy öt reggeli 2 órakor ébressze fel; azonban az inas már éjfélkor belépett szobájába s elkezdé hatalmasan ránczigálni.
„Héj! hát már 2 óra?“ — kérdé az úr.
„Még csak tizenkettő!“
„Nos, hát miért ébresztesz fel?“
„Azért, miszerint megmondjam, hogy tekintetes úr még két órát nyugodtan alhatik!”

Háború-szónoklat

Erős ágyú-tűzben volt az újonczsereg, a vezér így szóla hozzájok:
,,Ne féljetek, fiaim, nem oly veszedelmes dolog az az ágyú-golyó, mint a milyet pukkan, midőn kilövik. — Minden századik, sőt tán az ezredik is, ha talál.“
Azon pillanatban jön egy tizenkét fontos, s leveri lováról a mellette álló segédet. Ő azonban nem engedi magát megzavartatni, hanem egész lelkesedéssel folytatja: „És ha talál, az a legszebb halál.“

Lóvá tettem a németet

Köszvényes volt a táblabíró lába, az orvos gőzfürdőket rendelt neki: a hova ő szorgalmatosan el is
járt egy másik ismerősével együtt, ki szinte köszvényben szenvedvén, mikor a fürdőszolga elkezdte fájós tagjait a flanellal dörzsölni, ordított és káromkodott kínjában. A mi táblabírónk pedig stoicus nyugalommal állta az operatiót, mikor rá került a sor, még csak meg sem szisszent.
„Ugyan hogy tudja szó nélkül kiállani?“ kérdi tőle egyszer a kínzás végeztével az elébb megkínzott.
A mi táblabírónk hamisul nevetett. ,,Lóvá tettem a németet; mindig az egészséges lábamat nyújtottam neki, azt dörzsölte.“

Mit gondolna a szalonna?

Hideg deczemberi reggel volt, a hó keményre fagyott, pengett a jég, mint az aczél. A huszárok masíroztak, de előbb otthon jól elszalonnázgattak früstükre. Útközben a legelső csárdánál egyik a legények közöl egy pohár bort adatott. „Bort kell ráinnom — monda — különben azt hinné ez a szalonna, talán kutya ette meg.“

Halottak beszéde

Nagy embergyilkos darab adatott valamely színpadon, a játékszemélyzet nem volt elég a meghalásra, ki kellett bérleni még valami tíz hajdút a várostól, a kik a művészet iránti tiszteletből megengedjék magukat ölni.
A szerepek jól betaníttattak, rakásra kell hullani a sok lövés után: ez igen egyszerű.
Egyszerű bizony, de fatális arra nézve, a ki legalul esik; a mint hogy úgy is lett.
Két három embert csak eltűrt a legelébb elhullott dalia a hátán, de mikor már a negyedik is ráesett,
felmordul rá szóval: „Eredj rólam öcsém, mert agyon nyomsz egybe!“
„Én menjek? szólt a megdicsőült; — de én ugyan nem mehetek, mert én meghaltam!”

A telegraph!

Megbámulták a k… i parasztok a telegraphot, míg sok kérdezősködés után kisütötte nekik a velük volt kántor, hogy az drótposta.
„Hát már hogy küldik azon a levelet?“ kérdi az egyik.
„Hm. — felel a kántor, — nem is levelet küldenek azon, hanem a hová írnivalójuk van, azt egymásnak villámlással írják meg rajta.“
„Villámlással?! ejnye, hogy nem félnek a mennykütől! osztég nem tudná kelmed, miféle léhűtő találta már ezt ki?
„Miféle?“ hát bizonyosan valami franczia, vagy anglus. Tudja kigyelmed, hogy ilyesmi okos embertől ki nem telik!

2017. december 22., péntek

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (18)

Kassai Vidor – A szabadságharc gyermekszemmel

“A szabadságharcról nagyon sok memoár és egyéb följegyzés készült, száznál is több – állapitotta meg bevezetőjében Lukácsy Sándor. – Megírták emlékeiket hadvezérek és politikusok, mindenféle rangú katonák és polgári személyek, hivatásos írók és alkalmi tollforgatók, közszereplők és egyszerű szemtanúk, hazafiak és osztrákbérencek, férfiak és nők, öregek és fiatalok. Az emlékiratok és naplók mindegyike érdekes mozzanatokat őrzött meg a nagy idő eseményeiből, hangulatából, együtt pedig ez a sok-sok ezer írott lap végtelen gazdagságú mozaikképet alkot.
Ez a hatalmas és színpompás tabló mégis hiányos volna, ha egy színész, Kassai Vidor, történetesen nem írja meg memoárját. Ő ugyanis a szabadságharc idején nyolc-kilenc éves gyerek volt, az eseményeket tehát egészen más nézőpontból szemlélte, mint felnőtt kortársai. A nagy mozaikkép az ő gyermeki emlékeivel vált teljessé.
Kassai Vidor nemcsak mint memoáríró érdemes figyelmünkre. 1840-ben született a Torontál megyei Gyálán, ahol apja jegyző volt. Abban az időben gyakran megesett, hogy egy ifjú, mielőtt nyugalmasabb polgári pályát választott, kalandos kamaszéveit valamely színésztruppnál töltötte el. Kassai Vidor… fiatalon apa nélkül maradván, először polgári kenyérkeresettel próbálkozott: volt kereskedősegéd, könyvkötő, szobafestő, még templomokban is pingált, és csak viszonylag későn, huszonegy éves korában lépett a színi pályára, melyen aztán meg is maradt. Molnár György budai népszínházában játszotta első szerepét. Nagy, látványos játékot adtak Bem apó csatáiról; Kassai Vidor mint önkéntes honvéd legyeskedett egy honleány körül, és szerepe szerint átölelte derekát. „Ejnye, de kellemes ölelés volt ez!” – súgta oda partnerének, mire a színészleányka, aki nem más volt, mint Jászai Mari, e szavakkal válaszolt: „Nem vagyok befűzve.” Igy kezdődött Kassai Vidor és Jászai Mari szerelme, melyből viharos házasság lett, még viharosabb válással mint befejezéssel. Kassai Vidor színészpályája sem volt göröngytelen. Bár nagy sikereket aratott komikus szerepekben, intrikák keserítették el, s élete álma, hogy a Nemzeti Színház tagja lehessen, nem teljesült. Még ötvenéves kora előtt visszavonult, festegetni és emlékiratait írni.
Memoárja legjobb lapjain mint kitűnő írásművész mutatkozik be. Amikor a szabadságharc évének emlékeiről szól, csak olyasmit jegyez föl, ami gyermeki látószögébe esett…

Egyszerre azt vettem észre, hogy mozgalmasabb lett a világ! Rónayéknál a vendégek még sűrűbben és számosabban fordultak meg, mint azelőtt. Muzsikáltak a makói cigányok, akiknek ekkor még a bandában nem csupán vonós hangszereik (mint ma), de trombitáik és bombardonjuk is volt. Jöttek a követválasztások az országgyűlésre. Követ Rónay János lett. Egy idő múlva igen szokatlan látvány ragadta meg figyelmünket: Rónay Jánost, a követet láttuk, amint húsz-harminc, póznákkal ellátott parasztot léptetget a mezőn. Ezt azelőtt sohasem láttuk és nagyon megbámultuk, hogy az emberek se nem kapálnak, se nem kaszálnak, hanem csak jobbra-balra lépkednek egy sorba, anélkül, hogy egyéb munka után törnék magukat, az uraság pedig így kiabál nekik: „Fél jobb, fél bal, balra kanyarodj, állj, indulj” – azok pedig minden szóra egyszerre mozdulnak, azt mondták, hogy az uraság – a népet egzecérozni tanítja. Hogy mindez mire való, azt el nem tudtuk képzelni, de nemsokára megtudtuk, hogy mire való. Nemzetiszínű kokárdák nőttek az emberek kalapjain meg a melleken. Sok embert láttunk kardosan. Nagybátyám prém-utánzatú szövetből készült, elől-hátul lapított jurátus kucsmával a fején, kokárdásan, kardosan járt. Szép volt ez nekünk nagyon. Aztán hallottuk, hogy „gyünnek a rácok, gyünnek a szerviányok”. Kiszombor még a Bánságban van, bár épp a határán, azért éppen idáig igyekeztek a rácok meg a szerviánok. Hogy tehát ezt könnyűszerrel meg ne tehessék, hát eléjük kellett menni. Nagy embertömeget láttunk átjönni Makóról, sokféleképpen voltak öltözködve. Láttuk még Balogi Bálint kékruhás fődes gazda uramat is széles fringiával lóháton. Legtöbb azonban póröltözetben, ingben, gatyában, póznavégre erősített, fölfelé irányított kaszával. Azt mondták, hogy nemzetőrök. Elmentek Béba felé. Én is kaptam egy hegyes tetejű, nemzetiszínű csíkokból összevarrott sapkát. Kokárdája mindenkinek volt. János úrékhoz a Bánság belsejéből menekülő nők és úrfiak jöttek. Némelyik úrfinak igazi kardja is volt (csak kisebb), ezeket bámultuk. Szerettünk volna mi is olyat, de az nagyon drága lehetett. Az igazi kardos úrfiak csapatot alakítottak fiúkból – országszerte így volt akkor. Már megvolt a csapat, a kisdob is, de hiába próbáltak akárkit, vagy nem tudott, vagy nem akart dobolni egyik se. Én még kicsiny voltam közéjük, reám se hederítettek. Egyszer az egyik úrfi így szólt: „Próbáljuk meg a Vidort – dobosnak ugyanis kis embereket szoktak tenni.” Nem emlékszem, de majdnem biztosra veszem, hogy én sem tudtam dobolni, mert most se tudok; de már arra emlékszem, hogy jobban ütöttem mégis, mint akármelyik ott, akit erre a nem kapós sarzsira rábírhattak. Jobb szerettem volna ugyan én is fegyverben szolgálni, de oda be se akartak venni. Elfogadtam hát a dobosságot.
Többször is voltak nálunk honvédek beszállásolva. A honvédség fegyverei csappantyúsok meg úgynevezett cinderesek voltak. Töltényeik szürke, puha itatóspapír hengercsőből állottak; ennek a csőnek egyik vége zárt volt, fenekén a gömbölyű golyó, ezenfölül a lőpor; a papírcső üresen maradt felső fele pedig vissza reáhajtva a töltött részre. Fegyvertöltéskor ezt a visszahajtott részt (mint fölöslegest) foggal szakították le (ezért, akinek elöl foga hiányzott, az apró fegyverben nem szolgálhatott), ekkor a port a fegyvercsőbe töltötték, a megmaradt papírtokot pedig golyóstul utánanyomták, végre vasvesszővel két-három suhintással ráverték, azután lőttek; ezt azonban a honvédek nemigen kedvelték; egyszer-kétszer lőttek, azután vagy szuronyt szegezve rohantak, vagy megfordították fegyvereiket s annak boldogabb végével manipuláltak. Beszállásolt honvédeink töltényeiket olykor kirakták az asztalra. Kosztosfiúnk elcsent egyet-egyet s a lőport elosztotta közöttünk; a honvédek sohase keresték, ilyesmire nem értek akkor reá. Nagynéném varrócérnája hosszúkás facsigákra volt gombolyítva (úgy árulták). Az üres csigákat én kaptam – ez végig ki volt fúrva. Ennek egyik végét ablakónnal betömtem, oldalán kis lyukat fúrtam s kész volt az ágyú. Folyton háborúztunk, ágyúztunk, csoda, hogy a házat föl nem gyújtottuk. Megostromoltuk a deszkakerítést, vertük tégladarabokkal, botokkal. A szomszédok átjöttek, hogy mi történik portáikkal. Ilyenkor azután minden vitézségünk mellett is mi verettünk meg. Szenvedtünk a hazáért – mondottuk.
Még folyton háborúzgattunk, de már nemcsak rácok és szerviánok, hanem németek meg muszkák is szerepeltek. Még eddig ugyan nem láttunk belőlük egyet se, de már folyton lehetett hallani, hogy jönnek. A nép ilyenkor összepakolt, s amikor hírlett, hogy jönnek, kitakarodott batyuival a lelei rétre a nád közé. Ez így ment többször, amíg végre a nádat mind letaposták s úgy maradtak a pusztaságban elbújva. Belefáradtak ebbe is, már nem is hitték, hogy jönnek, nem futottak el, s ekkor jött a német éppen. Nálunk otthon is folyton elástak meg fölástak a kertben néhány kopott ezüstkanalat meg egy honvéd atillát, de akkor én mindezt nem tudtam, nem kötötték az orromra. A német bejöveteléről Makóra ennyit tudok: a honvédség átment a Maroson Kiszomborra, csupán egy csapat huszár maradt a hosszú és széles Sóház utcán várni, mikor mutatkozik a német. Én anyámmal éppen látogatóban voltam öccsénél, Maier Sándor nemzetőr és fűszerkereskedőnél, amikor újra jött a hír, hogy jön a német. Már nem is hittük, annyiszor jött ez a hír. Éppen azért volt most is odahaza kiterítve a honvédatilla szellőzni. De Schlick vasasnémetjei ezúttal csakugyan jöttek. Anyám kézenfogva éppen hazafelé igyekezett velem. Amikor az utcánkhoz értünk (éppen főút volt), nagy szél és iszonyú por között megpillantottam a fehérköpenyes, fényes sisakos vasasnémeteket, amint száguldottak (a honvédek liszteszsákoknak hívták őket). Megálltunk a mellékutcában s végignéztük, mint rohantak a nagy szélben és porban (a huszárok tehát már elmentek volt). Azt hittem, rögtön összedarabolnak bennünket, de biz azoknak több bajuk volt a nagy porral, s reánk se hederítettek. Szurkoltam, de érdekes látvány volt. Elvonultak, s mi hazamentünk. A házakon mindenfelé fehér kendők. A mi kiterített honvédatillánkat meglátta egy vitéz svalizsér, nagy lármával kinyittatta a kaput, beugratott, a kardjára szúrta s magasra tartva elvágtatott vele.
1848—49-ben az emberek általában nem olyanok voltak, mint azelőtt, meg azután. A nép sokkal vígabb, az emberek úgyszólván nem is házaikban laktak, hanem az utcákon. Folytonos volt a csoportosulás; csapszékekben folytonos volt a zene és tánc, nemcsak ünnepnap, de hétköznapokon is. Olyan volt, mintha senki se dolgozott volna; pedig ha más nem, de a szabók és lábbelikészítők bizonnyal soha serényebben nem munkálkodhattak, mint éppen akkor; nagy szükség volt honvédöltözetekre. De a nők is sok dolgot adtak nekik; egy része gyászolt, nagy része folyton mulatságokban meg nemzeti ünnepélyeken volt, és amíg emennek fehér vagy nemzetiszínű, amannak gyászruha kellett. Sok fehérneműre is lehetett szükség akkor, mert az ócskákból tépést csináltak sebesültjeink számára, melyeket hölgyeink összegyűjtve küldözgettek szanaszét. Én is tépdeltem, meg a többi gyerek is, és noha nem volt mulatságos, de éreztük, hogy hazafias kötelességünk ez nekünk is. Igy voltunk mi gyermekek általában; nem értettünk semmit, de éreztünk mindent, éspedig úgy lehet fokozottabb mértékben, mint akik többet értettek belőle, mert mi nem mérlegeltünk semmit, hanem úgy vettük, amint éppen nekünk jött – éspedig jött… bőségesen. (Oly nagy volt a gyermekekben a lelkesedés, hogy még 1852-ben is Parádon Hermin nővérem és Lajos fivérem poharaikból mindig háromszorra itták ki a vizet, mondván: éljen a haza! éljen Kossuth! éljen a szabadság! Azon kérdésemre, hogy leugranának-e a toronyból, ha ezzel Kossuthot megmenthetnék, minden késedelem nélkül azt felelték: le bizony.) De térjünk vissza. Az iskolák szüneteltek, az a sok gyerek folyton méregette egymást, hogy mekkora, hogy mehet-e már honvédnek, némelyikkel alig lehetett bírni; egyre háborúztak. Remény, várakozás és bizonytalanság uralta meg az embereket. Sok házasság köttetett. Senki se volt biztos, hogy a holnapot megéri; az időt, az alkalmat nem akarta elszalasztani, kivált ha szerelmes volt. Igen sok eset fordult elő, hogy az ifjú férj házassága után egy hónap múlva már a csatatéren lelte sírját; vagv egy-egy vitéz iparoslegény századossá lett és szerencséje mámorában sietett szíve választottját oltárhoz vezetni, mit se törődve múlttal, jövővel, mely úgyis bizonytalan – lesz, ami lesz! A városok ünnepélyes kivilágításai napirenden voltak. Lelkes szónoklatok és lelkes vidámító baklövések váltakoztak egymással. A naponta váltakozó győzelmek vagy vereségek hírei csak úgy nyüzsögtek a levegőben és az egész nemzetet üstökénél fogva tartotta lehatalmító erejével a szédületes mámor. Tüneményes idők. Hogy búcsúzzam el tőletek!? Mint gyermekek igenigen csekély részt vehettünk benne, nem is értettünk belőle semmit, de éreztük, belterjesen éreztük, mint a lelkiismeretet. Ma el se tudom képzelni, hogy a nemzet fiai még valaha képesek lennének oly mindent magával sodró föllángolásra, mint voltak 1848-ban. (Lehetséges, hogy csalódom!)

Forrás: Lukácsy Sándor: Magyar Robinson és egyéb irodalmi ritkaságok. RTV – Minerva, 1987.